Sziasztok!
Mint láthattátok lejárt a szavazás. Köszönöm annak a 22 embernek, aki hajlandó volt szavazni. És mégnagyobb köszönetet mondanék, annak a 19 embernek, akik az mellett voltak - vannak - hogy NE zárjam be a blogot. :)
De én most a másik 3-hoz szólnék. Mielőtt felraktam volna a szavazást, arra gondoltam, hogy ha már 1 szavazat is lesz arra, hogy zárjam be, akkor leállítottam volna, és megtettem volna de meggondoltam magam. Az miatt is, mert van egy osztálytársam, aki a kéziratomat olvassa, és ő odáig van érte. És azt mondta nekem, hogy NE tegyem meg.
Lehet, hogy az a három személy nem örül neki, de akkor arra kérném őket, hogy mondják meg, hogy mi nem tetszik. A blog kinézete? A történet? Az írás módom? Írják meg. De lenne nekik egy ajánlatom.
Rengeteg más blog, történet van még. Nem kell nézni, olvasni. Én hálás vagyok azokért is, akik eddig írtak, vagy pipálgattak az eddigi fejezetekhez. És én még új vagyok. Eléggé, tehát, tudom, hogy vannak akik jobban, sőt sokkal jobban írnak nálam. Olvassátok akkor azokét.
Így, mivel nem is értük el az öt főt, nyitva marad az oldal. És vagy csetbe, kommentbe, vagy akár emailbe is fogadom a kritikákat, és az indoklást, hogy miért zárjam be. Még van - történetem - nem csak a fejemben - amiket majd megszeretnék veletek osztani. És még pár novellám is, lesz még.
Szóval ennek az egész dumának csak az lenne a lényege, hogy KÉREM azokat, akik IGEN-nel szavaztak, hogy írják meg a miértet is. Vállalják fel!!!
Köszönöm.
És akkor, ahogy ígértem itt a következő fejezet. Várom a kommenteket és a pipákat is!!
CUPCUP
Miley
Miután Edward kiment, Alice megkérdezte, hogy mi történt. Mire belekezdtem volna, már vissza is ért Edward Carlisle-lal. Elmondtam nekik, hogy mit láttam, hallotta. Utána „felvilágosított” Dr. Cullen, hogy semmi kamion nem volt az úton. Néma csend telepedett ezek után ránk. Végül Carlisle távozott, mert műtenie kellett menni. Edward mellém ült, és megfogta a kezemet.
- Tényleg azt, azokat láttam és hallottam, amiket elmondtam nektek. Nem képzelődtem, és nem is drogozok. – néztem komolyan sötétarany szemeibe.
- Egy percig sem gondoltam egyikre sem.
- De miből gondoltad azt, hogy mi azt gondolnánk, hogy drogozol? – kíváncsiskodott Alice.
- Mivel sokat koncertezek, filmeket készítek, turnézok, nagy a felhajtás körülöttem. És általában ilyenkor kezdenek el a sztárok grogozni és alkoholt fogyasztani. De én nem.
- Nem is kételkedtünk ebben. – fogta két keze közé arcomat Edward.
Ekkor halk kopogtatást hallottunk. Dean jött be az ajtón. Mosolyogva. Mosolyogva!!! Ez most őrült? Az állítólagos barátja itt fekszik, egy kórházban, betörött fejjel, erre ő meg mosolyog. Példa barát, mit ne mondjak.
- Csak nem családi gyűlés? – állt az ágyam végébe és körbe nézett. Mivel mindenki csúnyán nézett rá, így lehervadt a mosolya. Persze késői felfogással, ez is csak percek múlva. De végül is jobb később, mint soha, nem? – Khm. Szeretnék a védencemmel beszélni. Négyszemközt. – jelentőség teljesen nézett rám, és a hivatalos hangját használta. „Ez nem jelent jót.” Alice és Jasper elköszöntek és ki is mentek, de Edward nem akart mellőlem mozdulni. Egy millimétert sem.
- Te is! – pillantott rá Dean.
- Én maradok Miley mellett. – nézett vissza. Dean valószínűleg tudta, hogy nem fogja meggyőzni, így rám nézett.
- Kérlek! A gondolatain keresztül úgy is tudni fogod, hogy mi van itt benn.
- Persze csak ha engedem. – kotyogott közbe kedves „barátom”. Mind a ketten ránéztünk. Én csúnyán. Eléggé. – Jó! Természetes, hogy engedni fogom. – emelte fel kezeit védelmezően – Utána visszajöhetsz. Ígérem.
- Hamarabb visszajöhetsz, ha most kimész. – szólaltam meg most is. Bólintott, egy sóhaj kíséretében, majd egy csók után távozott. Dean leült mellém egy székre, majd belekezdett. Volna.
- Mi ez az egész? És ne kertelj! – előztem meg, mert tudtam, hogy egy-két részt kihagyna.
- Arra érted, hogy láttad elsőnek Robertet, majd hallottad is a hangját és újra „átélted” a balesetet, ami miatt lecsúsztál az útról, é, hogy mikor találkoztál azzal a két vámpírral, hogyan sikerült legyőznöd és, hogy én még mindig mi a frászt keresek itt? – mondta el egy szuszra. Percek múlva szólaltam csak meg.
- Igen. Lényegében igen.
- Rendben. – nyelt egyet, majd belekezdett – Mikor utoljára voltál a nagy teremben, emlékszel? – bólintottam – Akkor magadban megkérdezted,, hogy hol van Robert, igaz? – megint bólintottam – Az miatt nem láthattad, mert ő túl élte. Az egészet. – na, ennél ledöbbentem. „Ha Rob túlélte az ütközést is, akkor ő...” - ...ő angyal. – fejezte be ki nem mondott gondolatomat.
- De milyen angyal? – „Egy őrző nem hagyott volna ott, meg nem is történhetett volna meg akkor.”
- Sima „fenti” angyal. Olyasmi, mint Elizabeth. Kisegítő. Ha valamit elkell intézni, akkor azt általában ők intézik. De visszatérve Robertre, ő is kapott egy „küldetést”. Mielőtt megismerkedtetek. Csak annyi lett volna a dolga, hogy a szüleidet kibékítse. De időt kért. Először, mert az apukád veled volt, és nem otthon. Másodszor már miattad. – nézett mélyen a szemembe – Úgy gondolta, hogyha téged is felvidít, akkor plusz pontot kaphat a Tanácstól. Először tartotta magát. Majd nem jelent meg a megbeszélt időben. Végül hatalmas hibát követett el. Belészeretett. – egy hatalmas csattanást és kiabálást lehetett kintről hallani. Carlisle és Alice hangját.
- Fiam, nyugodj le.
- Edward, várj! – végül a bejárati ajtó csapódását. Elég jól bevághatta az illető, mivel, még itt a folyosó végén is hallottam és beleremegtem.
- Edward... – suttogtam az ajtó felé bámulva.
- Meg fog nyugodni. Csak bántja, hogy tőlem és most hallotta.
- Őt is elvesztem, mint, ahogy Robot is elvesztettem. – hajtottam férre fejemet.
- Robertet nem ilyen miatt vesztetted el. Az baleset volt. Vagyis.... Van még itt valami, mielőtt áttérnék rád.
- Rám?
- Igen. Emlékszel, mikor mondtam, hogy van „mágikus” erőd is? – a végét már halkan említette. Nem akartuk, hogy bárki, akinek nem kéne, tudnia megtudja.
- Igen. Amikor Edward megtudta, hogy félig angyalnak számítok.
- Azt akarom elmondani, bár lehet, hogy holnap, amikor kiengednek, akkor kellene. Tehát. A Tanács úgy döntött, hogy kiteszik, mivel nem jelentkezett, ekkor már hosszabb ideje. Én nem voltam vele rosszban sose, így én beszéltem meg vele. Simán elfogadta. Mivel csak este jöhettem le, így egy sikátornál találkoztunk. Miután elmentem és magammal vittem az erejét is, egy vámpír támadt rá. De Robert sem volt teljesen angyal. Félig vámpír, félig angyal. Az megharapta, de le tudta magáról még idejében lökni, így nem jutott a testébe sok méreg. Hogy egészen értsd. Míg fenn volt nem tudott rajta teljesen jijönni a vámpír énje. De lenn az angyali ereje nélkül, már szabadon engedhette. De ne gondolj rosszra.
- Azt mondtad, hogy megharapta. Tehát akkor nem kellett volna neki teljesen azzá válni?
- Nem. Mivel a barátom, így védelem alatt tartottam azért. Igaz titokban, és oly nagy erőt nem fektethettem bele. Tehát, ha akar, tud rendesen emberien is viselkedni, és úgy is, mint egy vámpír. De áttérve rád....
- Áttérve Destiny-re, ezt a rész mi is szeretnénk hallani, ha nem gond. Meg pihennie is kellene most már. És azt hiszem ez a hely sem a megfelelő, hogy ilyenekről beszéljünk. – jött be Carlisle.
- Igen. Ez igaz. – állt fel Dean.
- De engem érdekel. – szóltam közbe.
- Ha kikerülsz, amúgy sem úsznád meg SMiley. – simogatta volna meg a fejem tetejét, de mivel az be volt kötve, így csak az arcom oldalát tudta. Ezen Carlisle is elmosolyodott.
Miután Dean távozott, az orvos közölte, hogy szépen gyógyulok, és akár holnap már mehetek is haza. Persze csak, ha valaki el tud vinni. Az ajtóban még utána szóltam:
- Edward...
- ...elment. De vissza fog jönni. Szeret téged. Még sosem láttam, ilyen élettel telinek, mint mikor a te közeledben van. – felelte és kiment a gondolataimmal hagyva.
Későre járt már – mivel az ablakpárkányon ültem, így láttam – de egyáltalán nem voltam fáradt. Alice bejött egyszer, hogyha az az – idézem: „Idióta bátyámnak nem tér vissza a józan esze, akkor eljövök érted én.” – a végét persze már mosolyogva mondta.
Átgondoltam mindent, amit Dean mondott. Tehát Robertet. Róla meg áttértem Edwardra.
Majd egy félénk kopogás vetett véget a gondolkodásomnak.
- Gyere. – sóhajtottam majd az ablak irányába fordultam vissza. Így is láttam, hogy ki az.
- Azt hittem, hogy már alszol. – csukta be az ajtót. „Igaza volt Carlisle-nak.” – Késő van már.
- Nem vagyok fáradt. – de nem néztem még mindig rá.
- Sajnálom. – hajtotta le a fejét, miután leült velem szemben egy székre. Most fordultam csak felé.
- Mit? – vontam össze a szemöldökömet.
- Hogy csak úgy elmentem. – emelte fel lassan a fejét. Világos aranyszínű volt a szeme. Tehát vadászott.
- Nem kell ez miatt bocsánatot kérned. – ráztam meg a fejemet – Elmondhattam volna – vettem egy mély levegőt – és akkor nem reagálsz így. – nem néztem szemébe megint. Néma csend telepedett ránk. Túl nagy csend. Nem szólt. Én meg... Talán nem is akartam.
- Barátsággal indult. Csak barátok voltunk. Sokáig. – „Akkor már tisztázzuk.” – Én úgy tudtam, hogy Londonból költözött Tennessee-be és nem a Mennyből. – az ablak felé mondtam ezeket. Az utolsó mondatot, már mosolyogva.
- Miley. Miért mondod ezeket most el nekem?
- Mert azt gondolom, hogyha együtt akarunk maradni, akkor meg kell bíznunk a másikban. És nem titkolózni a másik előtt. – néztem komolyan szemeibe. Ő szótlanul viszonozta pillantásomat. – Két éve gondoltuk azt, hogy próbáljuk meg. Mivel a hírnevem miatt a sajtósom úgy gondolta, hogy nem tenne sem nekem sem Robnak jót ez a kapcsolat, így a külvilág felé csak barátok voltunk. Mivel ő meg a színész szakmába olvadt bele. Ez tartott egy hónappal azelőttig. – lehajtottam a fejemet és azokra az időkre gondoltam.
- Akkor történt a baleset. – nem kérdésnek hangzott, én mégis válaszoltam.
- Igen. Akkor. – emeltem fel a fejemet. Ő közben közelebb léphetett, mert közel volt hozzám. Túl közel.
- Nem akarlak elveszíteni. A múlt miatt, meg pláne nem. – simította kezét az arcomra – Szeretlek, Miley. – suttogta és közelebb hajolva megcsókolt. Csoda, hogy kibírtuk „nyugalomban”, mivel nem zihálva váltunk szét.
- Most már tényleg aludnod kellene.
- Mmm. – nem is éreztem, hogy fáradt lennék, de már nem tudtam kinyitni a szememet, és már mondani sem. Bár azt eddig sem nagyon...
Két erős, és hideg kart éreztem a térdem hajlatába, meg a hátamnál, ami felemel és az ágyra tesz. Majd maradt az öntudatlanság.
