Sziasztok!
Végre itt a kövi feji. Remélem azért vagytok még páran, akik olvasnak. Az ok, hogy miért nem voltam eddig az egyszerű. Iskola. Kollégista vagyok, és nem igen van időm hétvégén írni. Bejött még s kresz is, meg projekt munka. Viszont! A szünetben valószínű már több időm lesz írni, így kb. még két fejezet várható. ÉS nemsokára a végére érünk a történetnek. Hamarosan felteszek egy szavazást, mivel 2 új történet is van a fejemben, hogy melyiket szeretnétek olvasni. Amint vége lesz a szünetnek, megint tartok egy kis szünetet. Persze, amikor tudok írogatok majd. :) Ja, és van egy újabb novellám, amit hamarosan felrakok a novellás oldalamra. Ha érdekel olvassátok el és komizzatok!
Jó olvasást!

BELLA

Másfél órát kellett várnunk a repülőtéren a gép felszállásáig. Edward annyira tartotta a távolságot tőlem, amennyire csak lehetett. Néha rá néztem, és szomorúan gondoltam bele, hogy ezt megint elcsesztem. De ő kezdte! Megint féltékenykedett és..... hirtelen elmúlt minden gondom, és csak a nyugalom maradt. Hálásan néztem a mellettem ülő Jasperre, és a vállára hajtottam a fejem.

A gépen sem akartam elülni Jazz mellől, így kettővel Edward és Alice mögött ültünk.

- Igazán beszélhetnél vele.

- Igen? És mégis miről? – kérdeztem vissza cinikusan.

- Rólatok. A vak is látja, hogy oda vagytok egymásért, csak ti nem ismeritek be magatoknak, és egymásnak. Bár Edward elismerte magának már. – az utolsó mondatot szinte nem is hallottam. De az előttünk ülő Edward igen. Felmordult és az ablak felé fordult.

- Na, persze.

- Nekem elhiheted. De akkor mihez akarsz ezek után kezdeni?

- Nem is tudom. Talán maradok egy kicsit. Aztán folytatom feladatomat. – vontam meg közben a vállamat.

- Attól még bocsánatot kérhetnél tőle. Nem lesz kellemetlen egy házba élni ezek után? Vagy levegőnek nézitek egymást? Ne tedd Bella! – lehalkította a hangját – Fájdalmat okoznál apának is vele. – szemeibe néztem és elgondolkodtam azon, amit mondott. Talán igaza van. Én is valójában akartam már beszélni vele, csak nem mertem. Nem szokásom bocsánatot kérni. Csak, ha vészhelyzet van. És úgy tűnik ez az. Nagyon is. Még mindig tartva a szemkontaktust, sóhajtottam egyet, és felálltam. Elmosolyodott, és végig követett a szemével, ahogy Alice mellé állok.

- Alice.... beszélhetnék a bátyáddal? – felém nézett és állt volna fel, de ekkor Edward elkapta a karját. Alice rá nézett, és értetlenül vonta fel a szemöldökét. Edward felsóhajtott és elengedte. Helyet cseréltünk, miközben rám mosolygott, és megszorította a kezemet. Mély levegőt vettem és leültem mellé. Nem nézett rám. Az ablakon nézett ki a mellettünk elsuhanó felhőkre. Kitartóan bámultam az arcát, de csak Jazz torokköszörülését hallottam meg. Megint vettem vagy két mély levegőt és végre megszólaltam.

- Meddig akarod a sértődött öt évest játszani?

- Három és fél még csak! – kotyogott közbe Emmett, mire Rose fejbe kólintotta egy kicsit.

- Nem kérek bocsánatot, mivel nem követtem el semmi olyat, amiért kellene. – erre csak felhorkant és összevonta karjait a mellkasán.

- Miért teszed ezt? – kezdtem suttogva. Elfáradtam. Talán Jasper kavart az érzéseimbe, vagy belefáradtam, hogy harcoljak az elkerülhetetlen ellen? Nem tudom tovább tartani, hogy beleszerettem Edwardba. Nem tudom. Talán mindkettő.

- Nem is kell bocsánatot kérned. Hiszen minek tennéd? Így élsz, így éltél, és nem is fogsz másként élni. Nem tartozol nekem magyarázattal. Semmivel sem tartozol nekem. Jó volt együtt, és kész. Ennyi. – de még mindig nem nézett rám. Összeszorítottam a számat, hogy ne mondjak semmi meggondolatlant, és ne vágjam a fejéhez, hogy legalább a szemembe mondaná, és nem elfordulva tőlem, de nem tettem. Könny gyűlt a szemembe és próbáltam kipislogni őket, de nem ment. Egy kicsordult. És ekkor találkozott a tekintetem Edwardéval az üvegen keresztül. Elkerekedett szemekkel nézett engem, és mintha megbánást láttam volna szemeiben.

- És ha nem ezt akarom? Ha nem csak ennyit akarok? Ha.... – nem tudtam befejezni a mondatom. Vagy nem is akartam. De abban a pillanatban nem tudtam másra koncentrálni, csak hogy rázkódik a gép alattunk. Kinéztem az ablakon, de nem láttam semmit a sötétségtől. Talán jobb is. Ilyen hamar éjszaka lett? Edward úgy ült mellettem, mintha nem történne semmi. Az én kezeim a karfát markolták, szinte éreztem, hogy nyomot hagyok rajtuk az ujjaimmal. Összeszorítottam a szemem, és ettől, mintha erősödött volna a rázkódás. Hallottam mások sikolyait, ahogy a légi utaskísérők nyugtatják a megrémült embereket, ahogy egyensúlyt vesztve neki esnek a székeknek. És én is hallottam, ahogy mellőlem egy hang próbál nyugtatni, és a kezem lefeszegetni a karfáról. Végül már hallottam valaki zihálását is. Őrült sebességgel emelkedett a mellkasom, és próbáltam nem teljesen kiborulni. Féltem. Nem, rettegtem. Ezzel egy időben egy hideg kéz simult arcomra, és fordította maga felé az arcomat. Próbáltam ellenállni minden erőmmel, de erősebb volt nálam. Amint kinyitottam a szemem, jöttem rá, hogy én vagyok, aki zihál. Edward szemeibe néztem és láttam, hogy mozog a szája, de nem fogtam fel, hogy mit mond. Képtelen voltam koncentrálni rá. Semmi másra nem tudtam koncentrálni csak, hogy le fogunk zuhanni. Mikor már percekkel később sem csillapodott sem a rázkódás, sem az én légzésem, megcsókolt. Pár pillanatig lefagytam és el akartam magamtól lökni, de ahogy nyelve a nyelvemhez ért, mintha megszűnt volna körülöttem a világ. Nem a repülőn voltam, ami egy örvénybe került, sem a Volturi előtt, akik meg akartak ölni, sem egy motelban, egy szobában, miközben valaki vérét szívom. Egyszerűen csak Edward és én léteztünk. Mindkét karom a nyaka köré fontam, és közelebb húztam magamhoz. Készségesen simult hozzám – már amennyire az ülés engedte – és úgy csókolt, mintha ez lenne az utolsó csókunk. Pedig nem most, tényleg nem akartam. Nem akartam, hogy ez legyen az utolsó, hogy itt, és most legyen az utolsó. Vele akartam maradni. Velük. A családommal. Edwarddal. Amint ez tudatosult bennem, még nagyobb intenzitással csókoltam őt. Azt akartam, hogy érezze, amit én érzek. Tudja, amit én tudok. Akarja, amit én akarok.

Nem akartam, hogyha most véget ér az életem, ne ő legyen az utolsó akit, érinthetek, akinek érezhetem illatát, akit csókolhatok. Azonban percek múlva elhúzódott tőlem. Utána kaptam, de kuncogva lefeszegette a karomat a nyakáról.

- Túljutottunk az örvényen. Már minden rendben van. – nem engedte el az arcom, sem a szemeim a tekintetével. Egy pillanatra, mintha láttam volna, hogy célba értek az érzéseim, és legyintve csak azt mondja, felejtsük el, én is veled akarok lenni, de nem. Bólogatni tudtam csak. Még kicsit kába voltam a csóktól, és a sokktól, hogy lezuhanhattunk volna.

- Sajnálom. Mindent. Amiket mondtam, amit tettem ellened. Nem veled volt bajom. Vagyis, talán egy kicsit. Magamra haragudtam. Magamban csalódtam. Azt hittem elég vagyok magamnak, hogy egész életemben majd vadászok, lesznek futókalandjaim és ez elég lesz. De aztán jöttél te. Ledöntöttél a lábamról, és azóta, fel sem tudtam állni egészen. Amikor elmentem, láttam, hogy mennyire fájt, és azt éreztem, hogy bármit megtennék, csak ne legyen az arcodon az a fájdalom. Mikor elindultál megkeresni engem... Féltem. Féltettelek, hogy valami bajod eshet. Nem akartam elhinni, és beismerni, de azt hiszem... kedvellek. – szeretlek. Nem szólalt meg. Csend telepedett ránk, majd sóhajtva lehunyta szemeit, elengedte az arcomat, és hátra dőlt az ülésében.

- Kár volt a szónoklatért, Bella. Már késő. – mielőtt kinyithattam volna a számat, folytatta. De bár ne tette volna. Összeszorult a mellkasom, és úgy éreztem, hogy rögtön megfulladok. Egyből el akartam süllyedni szégyenemben és az önutálatban. – Miután elindultam utánad, Alaszkában kötöttem ki. Ott él a Denali klán. Olyanok, mintha rokonok lennénk. Megálltam náluk pár napra, és... kicsit.... jobban megismerkedtem az egyikükkel. Közelebbről. – mivel nem nézett felém, így nyugodtan összezárhattam a szemem, és mély levegőt vettem, majd méglassabban fújtam ki – Tanyanak hívják. És...

- Ne! Ne nekem ecseteld, hogy mennyire szerelmes vagy! – csattantam fel, és felé fordultam. Ő is rám nézett. Semmi érzelmet nem láttam az arcán. De a szemeiben a bánatot igen. Azt nem tudta elrejteni. – Keress ahhoz valaki mást! – tovább néztem szemeibe, és próbáltam elraktározni minden egyes négyzetmilliméterét az arcának. Hogy az elkövetkezendő években tudjak, mivel emlékeztetni magam, hogy ha hiszel, vagy hinni kezdesz valami szépben, az előbb-utóbb rosszba fordul. Hogy tudjam mit dobtam el magamtól, mert féltem, gyáva voltam beismerni, hogy mit is érzek. Hogy én is érezhetek szerelmet. Felálltam és visszamentem Jasper mellé. Könyörgően néztem Alice-re és nem sok tartotta, hogy nem bőgtem el magam. – Kérlek Alice! Szük...szükségem van Jazzre. – dadogtam, de még így is kicsordult egy könnycsepp. Láttam, hogy Esme és Carlisle felém néz, és szomorúan mosolyodik el Esmé, de nem tudtam viszonozni mosolyát. Ehhez nem volt már elég erőm. Alice adott egy gyors puszit Jazznek, majd elhaladva mellettem oda súgta.

- Sajnálom! De ne aggódj! Minden rendbe jön.

- Ez már nem, Alice! Elrontottam. El kell fogadnom. – helyet foglaltam Jazz mellet, aki egyből magához ölelt, és körém fonta karjait.

- Hülye az öcsém! Ne is....

- Ne! Kérlek Jazz most ne! Csak... ölelj át és ne beszéljünk róla. Altass el, vagy kábíts el, mindegy. De nem akarok emlékezni, nem akarok gondolkodni. Most nem. Kérlek! – könyörgő tekintetem emeltem arcára. Halványan elmosolyodott, majd nyomott egy csókot a homlokomra, én meg elmerültem a sötétségben.

EDWARD

- Miután elindultam utánad, Alaszkában kötöttem ki. Ott él a Denali klán. Olyanok, mintha rokonok lennénk. Megálltam náluk pár napra, és... kicsit.... jobban megismerkedtem az egyikükkel. Közelebbről…. Tanyanak hívják. És…

- Ne! Ne nekem ecseteld, hogy mennyire szerelmes vagy! Keress ahhoz valaki mást! – felpattant és vissza ment Jasperhez. - Kérlek Alice! Szük...szükségem van Jazzre.

- Sajnálom! De ne aggódj! Minden rendbe jön.

- Ez már nem, Alice! Elrontottam. El kell fogadnom. – helyet foglaltam Jazz mellet, aki egyből magához ölelt, és körém fonta karjait.

- Hülye az öcsém! Ne is....

- Ne! Kérlek Jazz most ne! Csak... ölelj át és ne beszéljünk róla. Altass el, vagy kábíts el, mindegy. De nem akarok emlékezni, nem akarok gondolkodni. Most nem. Kérlek!

Egy hét telt el azóta, hogy ezt mondtam neki. Hogy összetörtem az ő és az én szívemet egyaránt. Szilánkokra. Persze megkaptam utána Alice-től a fejmosást, és amikor Jazz nem volt Bella mellett, akkor ő is engem oktatott ki. A mai napig nem tudom, hogy miért mondtam ezt, de akkor úgy éreztem, hogy szenvedjen egy kicsit ő is. Így kicsit kiszínezve mondtam el neki, hogy mi történt. Valójában Tanya tényleg bepróbálkozott párszor, amíg ott voltam náluk, de én mindenegyes ilyen alkalommal úriemberhez méltó módon visszautasítottam. Ahányszor ránéztem, Bellához hasonlítottam. Hogy miben hasonlít rá, és miben nem. Bár az előbbiből nagyon kevés volt.

Azóta a szobámban ülök a kanapémon, és azokat a pillanatokat idézem fel, amikor Bellával együtt voltam. Azóta nem beszéltünk. Jasper akkor elkábította, és csak akkor ébredt fel, amikor leszálltunk a gépről.

Halk kopogás zavarta meg gondolataim, és arra fordítva a fejem vettem egy mély levegőt. Végig égette a torkom, mivel már azóta nem vadásztam, hogy Volterrába indultam egyenesen.

- Gyere, Alice! – de mire befejezhettem volna, már benn is volt egy ezer vattos mosollyal az arcán.

- Csak gondoltam szólok, hogy nem sokára visszaér Jasper és Carlisle. A hír után pedig vadászni megyünk. Eljössz te is? – kiskutyákat megszégyenítő szemekkel nézett rám.

- Bella is megy? – „Nála voltam. Próbáltam a fejével beszélni, de nem tudom. Annyira makacs.” – gondolta bosszúsan Alice. Apró mosoly jelent meg az arcomon. Láttam a fejében a jelenetet.

- Nem tudom. Semmi éleset nem látok a jövőjével kapcsolatban. Csak homályos foltokat.

- Nem tudom. Én… - és ekkor nyílt ki a bejárati ajtó. Ahogy belépett az illető tudtam, hogy ki az. És most már nem kerülhetjük el a találkozást sem. Felálltam, és húgommal lementem a földszintre.

Bella

Miután megérkeztünk, Esme látva, hogy távolságot tartunk Edwarddal, felajánlotta, hogy a kertben lévő kis házat felújítják Alice-szel nekem. Először tiltakoznia akartam, de Alice rám nézett, és inkább visszafogtam magam. Így másnap már be is „költözhettem”. Nem volt nagy a házikó, de nekem pont megfelelt. Egy nappali, konyha, fürdőszoba, és egy hatalmas gardrób, egy hálóval. A konyhát utólag építették hozzá – mint kiderült egy hónappal ezelőtt, Alice látomása miatt. Szintén a kis törpe vett nekem ruhákat is, amiket még mindig pakolok.

Hideg szellő lobogtatja meg a függönyöket, amikor valaki belép a szobába. A széllel az illata is felém jön.

- Ne haragudj a zavarásért, Bella! Carlisle mondta, hogy főzzek neked egy kis húslevest. Amíg nem tudsz vadászni, addig is erőben tart. – állt meg az ajtóban félénken Esme. Szerintem attól félt, hogy gorombán elküldöm majd. Nem haragudtam rá érte, hiszen eddig sem illő módon viselkedtem vele. De helyette sóhajtva álltam fel a földről, és dobtam le az ölemből a ruhákat. Esme követte a ruhák esését a szemével, és mosolyogva megrázta a fejét. – Ha vásárlásról van, szó nem igen tudja, hol kell megállni. – nyújtotta át a még forró levessel teli fazekat. – egy kicsit meleg volt a kezemnek, így gyorsan az asztalra raktam.

- Köszönöm. Alice, már csak Alice.

- Bizony! És engem így szerettek! – táncolt be az említett.

- Ki mondta, hogy szeretünk? – vontam fel a szemöldököm kíváncsian. De csak egy légyölő pillantást kaptam.

- Jasperék nemsokára visszaérnek a hírrel.

- Milyen hírrel? És honnan?

- Hogy vadászhatsz-e a környéken, vagy nem.

- És kitől kérnek ehhez engedélyt? – Húztam fel a szemöldökömet.

- Hát a farkasoktól! Bella! Ezt beszéltük, mikor visszaértünk! – úgy nézett rám, mintha valami szellemi fogyatékoshoz beszélne.

- Nem emlékszem. – mert éppen Edward szavain gondolkodtam. De ezt már nem tettem hozzá.

- Nem csodálom. Na, mindegy. A lényeg, hogy mivel itt maradsz – megnyomta jól az utolsó szót – valahogy táplálkoznod is kell. És mivel nem vagy hajlandó azt fogyasztani, amit mi, vagy amit az emberek, így kénytelenek vagyunk a farkasokkal beszélni, hogy megengedjék, hogy táplálkozhass emberből. Jasper és Carlisle pedig felvállalták ezt a nemes feladatot és elmentek, hogy megbeszéljék ezt velük.

- És én miért, nem mentem velük? – Nemes feladat? Egy csapat korccsal beszélni?

- Mert… - kezdett bele Esme finoman, de Alice megint átvette a szót.

- Mert féltek, hogy ha kinyitod a szádat, akkor egyből nemet mondanak majd.

- Alice! Nem így gondolta. – kelt a védelmére Esme, de leintettem.

- Hagyd! Igaza van. Mikor érnek vissza?

- Hamarosan. Egyél és utána átmegyünk, rendben? – elnézett a gardróbom irányába, és mint akinek éppen szívrohama van a szívéhez kapott, és megfogta Esme kezét – Te…. Mit…. Művelsz…. A…. Ruhákkal?

- Pakoltam, mikor bejöttetek. – vakartam meg értetlenül a fejemet.

-  Ez nem pakolás. Ez ruha kivégzés. Tömeggyilkosság a ruhákkal szemben. Ezt helyre kell hoznom. Azonnal. – majd belevetette magát a ruhákba. Mielőtt azonban megszólaltam volna, hogy nekem így is jó, már ott sem volt.

- Akkor én visszamegyek. Még a sütőben van a hús. – azonban mielőtt kiléphetett volna Esme az ajtón megfogtam a kezét.

- Nem kell ezt csinálnod! Mármint mosnod és főznöd rám. Megoldom magam is. Eddig is eléltem…

- Én csak….

- …de azért köszönöm. – és egy mosolyt is nyomtam a végére. Ügyes vagy, Bella! Viszonozta, majd megszorította a kezem, és kilépett az ajtón. – Mintha nem is magam lennék. – gondolkodtam el félhangosan és eltüntettem a mosolyt az arcomról, míg elővettem egy tányért, és mertem magamnak a levesből. Fantasztikus illata volt. Független attól, hogy egy tál friss vérnek jobban örültem volna.

- Ugye mennyire megtud változtatni egy szerető család? – majdnem kiesett a tányér a kezemből.

- Én nem akarok megváltozni! És nem is változtam meg! – kijött Alice a gardróbból, és megállt előttem – És mielőtt megszólalnál, közlöm, hogy nem is fogok. Jó nekem így. – leültem és ezzel befejezettnek tekintettem a témát, de ő nem.

- Ami a repülőn történt, közted és a bátyám között, amit elmesélt…

- Nem akarok róla beszélni. – erősebben kezdtem szorítani a kanalamat, ami megadta magát az erőmnek.

- …nem úgy történt valójában. – erre viszont már felkaptam a fejem.

- Nem értelek.

- Nem a teljes valóságot mondta el.

- Tudom.

- Tudod, és ennyiben hagyod?

- Alice! Bevallottam neki, érted?! Elmondtam neki, hogy kedvelem! Annyit kellett volna csak mondania, hogy mit tudom én, rendben próbáljuk meg….. De nem mondta! Nem ezt mondta. Azt mondta összemelegedett Tanyával! – lecsaptam az asztalra a kezem, minek hatására megrepedt az asztallap, és kifröccsent a leves a tányéromból. Természetesen rám.

- Tanya valóban próbálkozott nála többször, de ő elutasította mindannyiszor.

- Hát, lehet, hogy most nem. – felálltam és a mosogatóba tettem a tányérom. – Nem sokára mehetünk, csak átöltözöm. – felé sem nézve mentem el mellette. Egyből elment az étvágyam.

- Én addig át megyek. Szeretnék beszélni a bátyámmal. – motyogta és eltűnt. Megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt, és nem sok kellett, hogy sírjak. Nem akartam elhinni, amit mondott, de az elmémnek nem igen tudtam parancsolni. Ő hinni akart benne, hogy mégsem történt semmi közte és Tanya között.

Amit levetettem pólót a földhöz vágtam, majd ami elsőnek akadt a kezembe másik, azt vettem fel. Kifelének még magamra kaptam a kabátom, majd átvágtam az udvaron.

Kinyitottam az ajtót, levettem a kabátomat és az emelet felé pillantva észrevettem, hogy Alice és Ő jön le a lépcsőn. Egyből egy kanapéhoz mentem és ledobtam magam rá. Esme jött elő a konyhából, míg Edward leült velem szemben egy fotelba.

- Ízlett az étel?

- Igen. Nagyon finom volt. Köszönöm. – de csak maradjunk kemények és érzéketlenek. Nem nézve Esme felé válaszoltam neki. Éreztem Edward tekintetét, hogy figyelmeztetni akar, viselkedjek, de megpróbáltam nem foglalkozni vele. Szerencsémre nem is kellett, mert Alice – aki eddig az ablaknál állt – egy sikkantás kíséretében kirohant az ajtón. Kicsivel később Carlisle lépett be, majd mögötte Jasper Alice-szel. Esme kijőve a konyhából, egy apró – de számomra annál személyesebb – csókot nyomott Carlisle ajkaira, majd az utóbbi felém fordulva belekezdett.

- Nem örülnek a farkasok, hogy még mindig itt vagy. Honnan ismered őket?

- Összefutottunk velük, mikor hozzátok jöttünk. Ennyi. – vontam vállat lazán.

- Találkozni akarnak veled. Nem igen hittek nekünk. Bizonyítékot akarnak, hogy nem ölsz. Veled megy pár farkas vadászat közben. És ha úgy látják, hogy túl veszélyes vagy, megállítanak.

- Állatként? Nem fognak lebukni? – vontam fel a szemöldökömet.

- Ne mosolyogj! Nem csak ők lesznek ott. Ez miatt megyek én is veled! – lépett előrébb és engedte el Alice-t Jasper – És mielőtt kinyitnád a szádat, nem, egyáltalán nem érdekel, hogy TE mit akarsz. Most az egyszer kénytelen leszel azt csinálni, amit mondunk neked!

A torkomon rekedt a szó. Még soha nem beszélt, így velem Jasper. Carlisle-tól már volt, hogy kaptam egy kisebb fejmosást, de Jazztől még soha. Mindig ő védett meg. A saját apjával szemben is, minthogy támadott volna. Meghökkenve néztem rá, és csak tátogtam, mint egy hal. Elmosolyodott és felvezette az emeletre Alice-t.

- Ez…? – fordultam apám felé, aki szintén mosolyogva rázta meg a fejét – És ezt te csak úgy engeded? Hogy így beszéljen Velem?

- Bella… Igazat kell adnom neki.

- Tessék?! Ma mindenki ellenem van?

- Senki nincs ellened, kedvesem. Csupán a javadat akarjuk, és hogy… - egy pillanatra Edwardra nézett, Carlislera, majd végül rám - … velünk maradj még.

Erre inkább nem mondtam semmit. Sóhajtva simultam mégjobban a fotelbe és a kezeim közé temettem az arcomat. Hogy tudtam, így belekeveredni ebbe? Miért nem léptem még le, akkor, amikor volt rá lehetőségem? Esme halkan elvonult apámmal, majd már csak Edward maradt ott, meg én. Meg akart szólalni, de abban a pillanatban megszólalt a telefonja. Mély levegőt vettem és elvettem a kezeim az arcomtól. Egy aranyszínű szempár nézett velem szembe. Egy pillanatra elvesztem bennük, és azt kívántam, bárcsak tovább nézhetném őket, de ő lehunyta a szemeit, és elnevette magát. Nem tudtam mit kéne tennem, vagy mondanom. Talán kezdeményezzek én? Vagy ne tegyek semmit? De úgy megcsókolnám! Úristen, mióta gondolok arra, hogy bocsánatot kérek mástól, és én kezdem a csókot? Ráadásul úgy, hogy ő bántott meg? Tönkre tesznek. Teljesen. Fel akartam kelni, de elkapta a kezem és visszanyomott. A telefonja még mindig csörgött. Felemeltem a szemöldököm és a készülék felé böktem a fejemmel. Úgy tett, mintha csak most hallotta volna meg. Meglepődve vette elő, és nyomta ki. Egy mozdulattal visszacsúsztatta a zsebébe.

- És ha fontos volt? – meg kellett köszörülnöm a torkom, mert egy kicsit berekedtem.

- Biztos, hogy nem fontosabb nálad, és annál, amit mondani akarok. – mélyen a szemembe nézett, és én azt kívántam bár ne mondott volna semmit a repülőn. Elkapott az ideg! De nagyon!

- Engem viszont nem érdekel! – kirántottam a kezem a kezéből, és felsétáltam apám dolgozószobájába. Mindig ide jöttem, mikor velük voltam, és egy kis magányra vágytam. Leültem a bőr ülésébe, és hagytam, hogy a gondolataim elkalandozzanak, egy illető felé. Hallottam, hogy feljön a lépcsőn, megáll az ajtó előtt. Szabályosan láttam, ahogy emeli a kezét, hogy bekopogjon, de aztán a hajába túr, és tovább megy. Feltettem a lábam az asztalra és hátrébb döntöttem a széket. Lecsukódtak a szemeim, és lassan elaludtam, azt hiszem.

Hideg érintésre ébredtem. Belebújtam a kézbe, és mélyet szippantottam. Éreztem az ajkaimnál egy hideg ajkat és annak a légzését. Nyitni akartam a szám, hogy mégtöbbet kapjak belőle, de ahogy az agyam feldolgozta kié az illat, már talpon is voltam. A szék feldőlt mögöttem. Edward akkor állt fel a guggolásból és fordult felém.

- Jasper mondta, hogy ébresszelek fel.

- Ha szólsz, arra is felkelek. És nem aludtam. – megigazítottam a ruhámat.

- Szólongattalak. – a szemembe nézett. Erre már nem tudtam mit visszaszólni. Beletúrtam a hajamba – tőle tanultam, egyértelmű – és kimentem a szobából. A lépcső alján találkoztam Jazz-zel, aki a kabátomat a kezembe nyomta. Ahogy elhaladtam előtte, a fülébe súgtam:

- Még egy ilyen, és te leszel az első vámpír, akit kasztrálni fogok. – Nyelt egyet és kinyitott a száját, de hang nem jött ki rajta. Hallottam még, ahogy Alice odamegy hozzá, és megnyugtatja:

- Ne aggódj, szerelmem! Nem fogom engedni.

Már negyed órája ott voltunk a hátárnál. Kezdtem fázni. A kezeim remegtek az idegtől és a hidegtől is. Láttam, hogy Edward felém indul, miközben leveszi a kabátját. De mielőtt oda ért volna hozzám, én át álltam Carlsile másik oldalára. Hallottam, ahogy szomorúan felsóhajt, és ő adja rám a kabátját.

- Köszönöm.

- Rossz nézni, ahogy viselkedtek egymással. Mintha két óvodást látnék.

- Ne kezd te is! Elegem van, hogy mindenki ezt mondja, és elakarja dönteni, hogy mi a jó nekem. A mi életünk! Az én életem! Az én döntéseim.

Majd végre megláttuk a farkasokat, kilépni a fák mögül. Mindannyian farkas alakban voltak. Ahogy félkörben elhelyezkedtek előttünk, rám emelték tekintetüket. Ezután lépett ki még egy férfi. Az volt, akivel legutóbb beszéltünk. Gondolom a falkavezér, vagy, hogy nevezik itt a vezetőt.

- Üdvözöllek ismét Jacob!

- Doki! Ő lenne az? – Na lám csak, itt sem tanítják a jó modort?

- Igen, én vagyok az. Isabella Cullen.

- Á, szóval még egy Cullen. – mért végig – Úgy látszik mégis igazat mondtak a többiek. Nem igen tűnsz vérszívónak.

- Mert nem is vagyok az. Nem akarom tovább pazarolni az időmet rátok, szóval nem bánnám, ha....

- De türelmetlen valaki. Csak nem sürget valaki?

- De igen. Most, hogy mondod, még sok dolgom van, és rohadt régen vadásztam.

- Mondták, hogy mi a feltételünk?

- Igen. Jasper velem lesz. Utána a kutyáid bizonyíthatják, hogy valóban nem okozok sok bajt.

- Rendben. De azt akarom, hogy ő is veletek menjen. – mutatott Edwardra.

- Minek?

- Mert tudja tolmácsolni, amit mi gondolunk. Összeköttetésben vagyunk farkas alakban. Belelátunk a másik fejébe. Így egyből meg tudom hozni a döntésemet majd. Ő pedig megmondja nektek. – bővített a mondandóján, mivel kérdőn néztem rá.

- Ha muszáj. Rendben. Megegyeztünk. Mehetünk is. – az utolsó mondatot már a „kísérőimnek” mondtam.

Másfél órával később egy padon a városparkban vártunk Jasperrel Edwardra. Hogy mi az ítéletük. Bár remélem, jól döntenek, különben farkas bunda fogja díszíteni a padlót Cullenéknál. Sokkal élesebben láttam a körvonalakat mostmár. Így hamar észrevettem, hogy már közeledik.

- Beleegyeznek, hogy itt vadászhass. De ha bármi megváltozik vagy gyanús lesz számukra, akkor el kell menned.

- Oké. Mehetünk? – felpattantam, de Jasper nem állt fel. Ellenkezőleg. Kényelembe helyezte magát, és elmosolyodott. – Te nem jössz?

- Nem. Várok. Adok időt, hogy megbeszélhessétek. Szóval… gyalog mentek haza.

- Gyalog? Nem gondolod, hogy egy kicsit messze van?

- Ráértek nem? Hiszen mindkettőtök örökké él. És Alice mindent lát, így talán elétek megy kocsival valaki. Jó utat!

Fújtatva hagytam ott, mind kettőt. Pár perc elteltével hallottam, hogy Edward beér.

- Attól, hogy azt mondta nem kell beszélgetnünk. És én NEM akarok beszélgetni.

- Nem muszáj beszélgetnünk. Elég, ha csak én beszélek. És igen, meg fogsz hallgatni! Nem úgy történtek a dolgok, ahogy elmeséltem. Vagyis… nem pontosan úgy. Valóban hajtott rám, Tanya, és már azon gondolkodtam, hogy esetleg mégis adok neki egy esélyt. – fájdalom hasított a mellkasomba, a szavai által, de nem mutattam ki. Nem akartam, hogy lássa. – Egy héttel a te megérkezésed előtt, náluk voltunk. Akkor akartam neki választ adni. Alice-nek volt egy látomása, hogy eltűnik, homályos a jövőm, ezért intézte, hogy nehogy kettesben maradhassak Tanyával. Akkor nem tudtam miért teszi, de most már igen. Megmutatta, hogy mi lett volna a következménye annak, ha igent mondok neki. – itt elmosolyodott és megrázta a fejét. De velem nem osztotta meg a látomást. Inkább tovább ment. – Aztán letelt az egy hét és megjelentél te. Azóta egy lányra sem tudtam ránézni. Nem mintha sokkal találkoztam volna, de… azóta csak te jársz a fejemben. Egyfolytában. Főleg az az éjszaka óta, mikor a hotelban voltunk… együtt.

- Pff. Nem meglepő, hogy arra emlékszel, és nyomot hagyott. Te is férfi vagy.

- Nem! Félre értesz, Bella! – utánam kapott és a karomat megragadva megfordított – Nem úgy értettem. Tudod… Nekem te voltál az első. – Na, most koppant az állam a betonon. – És azóta…. Beléd szerettem, Bella. – Nem tudtam megszólalni. Csak néztem a szemeibe. Beléd szerettem, Bella. Beléd szerettem… Beléd sze… Ezt nem teheti! Nem érezhet irántam SEMMIT!

- Nem! Nem, nem, nem, nem! Nem! Edward, ezt… Te sem gondolhatod komolyan. Nem… Nem érezhetsz irántam így! – kirántottam a kezem az övéből, és hátráltam pár lépést.

- Miért? – de láttam a fájdalmat átsuhanni az arcán.

- Mert nem helyes… - elhalkult a hangom a végére. Két énem veszekedett bennem. Az egyik azt akart, hogy így érezzek én is. Hogy bevalljam, hogy már régóta én is ezt érzem iránta. A másik azt mondta, hogy nem szabad. El kell tűnnöm. Ő az ellenségem. – Nem lenne helyes…

- Bella… - lemondó sóhaj hagyta el az ajkait és lecsukta egy pillanatra a szemét – Értem. Sajnálom. – zsebre dugta a kezeit és elfordult tőlem. Meghasadt a szívem. Az egyik felem őrjöngött, a másik örült. Nem tudtam mit tegyek. Nem voltam még ilyen helyzetben. Soha. Ha hagyom, hogy azt higgye, én nem érzek így, akkor mind ketten szenvednénk. Ha bevallom, akkor meg…. Mi van akkor? Azon kívül, hogy ha a Volturi megtudja, és megöli őt, vagy a családját? Esetleg engem? Az kinek lenne jó? De ott a másik oldal is, hogy nem lehetek egyszer boldog? Nem, mert te Vadász vagy! Attól még folytathatom a munkám! Nem. Mivel akkor választanod kellene. És tudod jól, hogy milyen Edward. Nem engedne el. Nem tudnád teljesíteni a feladataidat. A munkád. Lehet. De boldoggá tenném Őt. Az apámat. És… magamat is. Ha nem is sok ideig.  Lehunytam a szemeim, és kimondtam. Talán életem eddig legrosszabb mondatait.

- Nem lenne helyes így érezni, de… én is ezt érzem. Mióta utánam jöttél. Az az este óta.

- Csak viccelsz. – Felnevetett, minden humor nélkül.

- Úgy nézek ki, mint aki viccel?

- Nálad nem igen lehet tudni. – félmosolyra húzta az ajkait, és már majdnem az én szám is felfelé görbült, mikor eleredt az eső. Felnyögtem, körbenéztem. Szerencsénkre egy motel előtt voltunk, így egyből berohantunk. Minden olyan gyorsan történt ezek után. Edward kivett egy szobát, majd odáig az utat majdnem futva tettünk meg. Amint beléptünk az ajtón, egymásnak estünk. Szinte téptük a másik ruháját és száját. Belemosolyogtam a vadságába. Eddig mindig ő volt a gyengédebb és lassabb, megfontoltabb. Fenekembe markolva felemelt és az ágyra dobott. Szó szerint. Felnyögtem, ahogy leértem, de másra nem is volt időm, mert már ott volt fölöttem…

Csukott  szemmel feküdtem a mellkasán és mosolyogva emlékeztem vissza az elmúlt pár óra eseményeire… A vadságára… Ahogy háromszor leestünk az ágyról… És persze arra, amikor egy párna esett áldozatul a kielégülésének…

- Min mosolyogsz ennyire? – kérdezte még mindig rekedtes hangon, miközben nem hagyta abba a hátam simogatását.

- Csak azon, hogy mennyire vad voltál. – én a mellkasára és hasára rajzoltam kivehetetlen mintákat. Néha a takaró alá is betévedtek az ujjaim... véletlenül…

- Bántottalak? Hol? Nagyon fáj? Mutasd! – fordított a hátamra. Nem bírtam tovább visszatartani a nevetésemet. – Most meg mi van?

- Hihetetlen vagy! Nem azért mondtam, mert bántottál, vagy fájdalmat okoztál volna. – kezemet az arcára simítottam – Ellenkezőleg! – közelebb húztam magamhoz, és a fülébe súgtam – Bejön, ha ilyen vad vagy.

- Szóval tetszik? – félmosolyra húzta ajkait. Kacéran néztem rá, és beharaptam az alsó ajkam. – Hamarabb is mondhattad volna. – belemarkolt a derekamba. Egy picit fájt, de nem akartam elrontani a boldogságát. És hamar el fog múlni a nyoma. Legalábbis remélem.

- Nem kérd…

- Kuss! – majd számra nyomta az övét. Bele nyögtem a csókba, mivel közben belemarkolt a combomba, és a mellembe. Egyre jobban maga alá temetett a vágy és a szenvedély, így én sem türtőztettem magam tovább… Remélem, ki tudja fizetni a szobában tett károkat, és motel nem jelent fel minket rongálásért. Egy éjjeliszekrény és még két párna nem számít rongálásnak, ugye?

- Mi van most akkor… köztünk? – kérdezte meg félénken, egy újabb menet után. Kimerülten, lihegve és izzadtan feküdtem mellette, csukott szemmel. Erre a kérdésére felé fordultam, és rá néztem.

- Nem tudom pontosan. – sóhajtva elfordult, és a falat kezdte el bámulni – Azt viszont igen is tudom, hogy téged akarlak. Mindenestől. Veled akarok lenni. És akarom, hogy te is akarj engem.

- Én, akarlak. Szeretlek. Azt akarom, hogy velem maradj. – ekkor már teljes testével felém fordult, és félig felettem helyezkedett el. Két oldalamon támaszkodott meg a karjain. Végig vezettem az ujjaim a karján. Láttam, ahogy az érintésemre megremegnek az izmai. Jó volt látni, hogy ezt mind én váltom ki belőle.

- Csak ne sürgess. Nekem még ez az egész új. Úgy értem, nem volt még olyan, hogy egy valakivel többször is lefeküdtem volna, vagy hosszabb ideig vele maradtam volna. Csak adj egy kis időt, hogy felfogjam, és hozzá tudjak szokni, oké? Kérlek.

- Ki mondtad! – Fülig érő vigyor

- Mit?

- Hogy kérlek!

- Tudom. Ez maradjon köztünk, rendben? Különben kénytelen leszek elhallgattatni téged.

- Igen? És hogyan?

- Így – mondtam neki, majd megcsókoltam.

Fáradt voltam. Már eléggé, de nem hagynék ki egy pillanatot sem, amikor lehetőségem van őt csókolni. Többé már nem. Egész testem hozzápréselődött, és nem fogtuk vissza magunkat. Úgy csókoltam, mintha ez lenne az utolsó együtt tölthető éjszakánk. És nem is igen lőttem mellé.

Sajnálom

            Sziasztok!

Sajnálom, hogy a hétvégén nem jött fejezet. Pedig terveztem és már egy része is megvan, csak nem volt időm befejezni. Ma már pláne nem lesz, mert ma megyek vissza a koleszba. L Mivel jövő héttől – pontosabban szombattól nov. 4-ig szünet lesz J - így megpróbálom akkor befejezni és hozni. Az is közre játszik, hogy ebben az évben projekt munkát kell leadnunk, meg a KRESZ-t is most kezdjük el. Aminek persze örülök, de még kevesebb időm lesz az írásra. Ha össze tudom magam addigra szedni, akkor legkésőbb – tényleg most már – november elején kaptok frisset. Tényleg sajnálom, mert szerettem volna én is rakni addigra, de nem megy. L Köszönöm addig is a pipákat, és a kommenteket!

Nem tudom, hogy ki volt, az aki, az unalmast jelölte, de szeretném, ha párszóval kibővítené, hogy miért is uncsi? Vagy komiban, vagy csetben, esetleg emailben, nekem mindegy. Köszönöm.

Jó olvasást, annak, aki még nem olvasta volna, és majd jövök!!!! J :D

PUSSZ J

9.fejezet

Hali!

Sajnálom, hogy múlt héten nem volt fejezet, csak egy kicsit összecsaptak felettem a hullámok.. De itt vagyok! Remélem azért vártátok! Köszönöm az előzőekhez a komikat, és pipákat! Most nem tudok sajnos dupla fejezetet hozni, mert jövőhéten megint nem jövök haza, de ígérem, hogy pótolom. Amint lesz kész fejezet duplát írok és rakom is fel. Jó olvasást addig is!

Egész éjjel csak a kanapén ültem a nappaliban, Cullenék házában és néztem magam elé. Anthony megpróbálkozott pár dologgal, hátha megszólalok, vagy tanúsítok bármi olyan viselkedést, ami arra utal, hogy élek, de nem jött össze neki. Így hajnal tájt, már föladta, és ingerülten elhagyta a házat.

Az emlékeimet pörgettem le magamban. Az összest, ami a Cullen családhoz fűz, vagy fűzhet. Amikor Carlisle-lal találkoztam. Amikor először láttam meg Jazzt Mariánál. Alice-szel való beszélgetésemet – ami igen rövidre sikerült, de hatásos volt. Amikor Emmett a földbe döngölt szó szerint, ahogy Esme aggódott értem akkor, ahogy Rosalie undorral nézett rám. Ahogy Edwarddal találkoztam legelőször, mikor azt a Vöröset kergettem, aztán ahogy Edward a hotelben megcsókolt. Ahogy aggódott értem reggel, ahogy ölelt..... És ezt már nem élv... érezhetem többé. Nem viccelhetek Jasperrel, nem bosszanthatom az Apámat. Mert most miattam vannak bajban, vagy már halottak is. Elkapta őket Victoria, és hiába van Alice-nek és Edwardnak képessége, nem birtokolnak olyan tudást, ami Jazznek van. A harci tehetséget. Nincs mindegyiknek olyan ereje, mint Emmettnek. Mélyet sóhajtottam, és újra néztem magamban, ahogy hagyjuk szenvedélyünk kibontakozni a hotelben Edwarddal.

Persze megtehetném, hogy bosszúból elmegyek, és magam adom fel a Volturinál, vagy keresem meg Victoriát, és befejezem az alkum, mielőtt tényleg késő lesz. Vagy akár Mariat is megkereshetném mivel, nincs itt, nem tartozik már Cullenék védelme alá. Vagy... itt is maradhatnék, és sirathatnám, azt az életet, amit hagytam elmenni, mikor ott hagytam Carlisle-t. Talán már én is a családhoz tartoznék, vagy tartoztam volna. Nem Jazz oldalán, hiszen ő megtalálta a társát, talán Edward mellett. De mikre is gondolok? Nem lehetséges ez nekem. Nem eshetek szerelembe, nem érezhetek semmit, senki iránt. Egy vadásznak nem ez a feladata. Ráadásul én A Vadász vagyok. Szorosan összezártam szemeim és mégkisebbre húztam össze magam a kanapén.

- Még mindig itt vagy? Meddig akarod ezt játszani, Bella? Itt sajnáltatod magad ahelyett, hogy kiderítenéd, mi van velük! Vagy felejtenéd el őket, és lépnél tovább! Végeznéd a dolgod! De nem, te inkább itt ülsz, és sajnálod, hogy az vagy ami! Elmegyek vadászni! Mire visszatérek, nem akarlak ott látni! Vagy nem áálok jót magamért! – végszóval becsapta az ajtót maga után Anthony, de úgy, hogy a teljes üvegfal beleremegett. Talán igaza van. Tennem kéne valamit. Nem itt ülni és... Valóban azt sajnálnám, hogy az vagyok, ami? De én szeretek az lenni! Szeretem, hogy nem vagyok vérszívó, de nem is vagyok olyan gyenge, mint egy ember. Nem tudom. De ő honnan is tudná? Csak akkor van velem, vagy foglalkozik velem, mikor kell neki valami. Vagy valaki. Utána meg feldob az ellenségnél, vagy csapdába csal.

Vettem egy mély levegőt a számon, de meg is bántam. Elkezdett kaparni a torkom, és szinte éreztem, hogy már fekete a szemem. Nem az a csokibarna, amit Edward szeret. Szeret? Ennyi idő alatt lehet szeretni valakit? Beleszeretni valakibe? Még megkedvelni is nehéz, nemhogy szeretni! Vagy ezt csak én gondolom így? Egy dologban viszont teljes mértékben igaza van Anthony-nak! Nem ülhetek itt, és lehetek csak, mint aki elveszített valami fontosat. Tennem kell valamit! Talán még nem késő! Talán ha elindulok, még elérem őket! Megtudom akadályozni, hogy meghaljanak! Megfogom tudni akadályozni!

Kezdtem épp egy kis halovány reményt látni arra, hogy igazam van, vagyis lesz, de ezt drága barátom összetörte. Egy szemvillanás alatt. Szó szerint. Annyit éreztem csak, hogy neki csapódok az üvegfalnak, és egy fa törzsének csapódom. Mielőtt elérhettem volna a talajt, megint megfogott, és a verandának vágott. Kezdtem bepipulni. Komolyan! Most döntöm el, hogy megkeresem őket, erre ő így fogadja! Szép barát! Mikor oda ért elém, már nem talált fogást rajtam, mert én kaptam el a nyakát, és a legközelebb lévő fához nyomtam. Ziháltunk mind a ketten. Meg nekem még fájt a hátam is eléggé. A szemembe nézett és láttam, hogy kíváncsian méreget, hogy mi lesz a következő lépésem. De ami történt, arra sem én, sem ő nem volt felkészülve.

Egy ijedt sikoly törte meg az erdő csendjét, majd egy kiáltás, amit egy test nekem ütközése követett. Nem engedtem el Anthony-t, így velem esett ő is oldalra. Amint a felszálló por egy kicsit csillapodott, már láttam a „támadómat” és a tüdőmbe maradt a levegőm. Nem találtam a szavakat. Anthony megpróbált kiszabadulni, és én úgy engedtem el, mintha nem is az én kezem lett volna. De nem tudtam elengedni azt az arany szempárt, ami rám nézett. Mosolyra húzódott a szája, és elkiáltva a nevemet megölelt. Én még mindig szinte, úgy néztem rá, és éreztem magam, mint aki szellemet lát. Érezhette is, mert pár perc múlva sértődötten szállt le rólam, és nyújtott kezet, miközben Jazz is közelebb sétált. Hogy ki?! Az előbb említettre néztem úgy, ahogy az előbb Alice-re, de ő csak vigyorgott, és tartotta a szemkontaktust. Lassan álltam fel, szemem járattam közöttük. Valahogy hihetetlennek tűnt, hogy itt vannak. Én eddig azt hittem, hogy....

- Hogy a fenébe kerültök ti ide? – Nyögtem ki az első dolgot, ami az eszembe jutott, és ami a legfontosabb volt a többi millió kérdésem közül. – És a többiek?

-  Én is örülök neked Bella! Igazán! Láttam, hogy itt vagytok, és hogy olyan letargikus állapotban vagy, így mondtam Jazz-nek, hogy jöjjünk el, és mondjuk meg, hogy nincs velünk semmi baj. MI jól vagyunk. – felelte Alice, majd szemöldök ráncolva nézett a házra. Az összetörött verandára, és üvegekre. Szerintem már azt tervezi, hogy hogyan lehetne a leghamarabb megcsinálni. Vagy csináltatni velünk. – Miért kellett átrendezni a házat? Miért nem volt jó, ahogy volt? – Így lenne szerencsém a lottón.

- Bella hibája!

- Anthony hibája! – mondtuk egyszerre, mire légyölő pillantással néztem rá. – Te dobtál ki az ablakon!

- Figyelmeztettelek előtte, hogy mikor visszajövök, és úgy talállak, ahogy elmentem, drasztikus módszerekhez fogok folyamodni. – fonta karba a kezeit, és elfordult. Felsóhajtottam, és inkább Alice-ékre figyeltem.

- Hogy érted azt, hogy mi? – összenéztek, és tudtam ebből, hogy baj van. Talán nagy baj. – Alice! Jasper! Ki nincs jól?

- Mondd el te.

- Miután elmentél... inkább menjünk be. – mondta Jazz, majd kedvesét húzva a nappaliba mentek. Léptem volna én is át az ajtót, mikor Anthony hangja megállított.

- Én elmegyek sétálni. Nem akarok útban lenni, és Bella... sajnálom, hogy úgy neked estem.

- Semmi baj! Csak aggódtál értem. Érthető. De maradhatsz is, ha..

- Nem! Nem akarok... útban lenni. – majd már el is tűnt. És még sétálni megy, mi? Ja.

- Itt vagyok. – lerogytam az egyik fotelba, velük szembe.

- Tehát – kezdte Alice – Edward.. nem fogatta valami jól, hogy tényleg elmentél, és nem jössz már vissza. Legalább is az első hónapokat, még jól viselte, de aztán...

- Várj! Hogy érted, hogy az első hónapokat? Nem voltam addig el!

- Hét hónap telt el azóta, hogy elmentél tőlünk, Bella! – mondta szelíden Jazz. De nem akartam elhinni. Hét hónap? Hol voltam én... Victoria! Akkor eshettek ki a napok... hónapok, amikor ott voltam. Talán, hogy nem is emlékszem olyan sok alkalomra, amikor magamnál lehettem. De hét hónap? – Edward elkezdett keresni, - folytatta testvérem – de nem igen jutott a nyomodra. Még Alice sem látott. Hol voltál?

- Ez hosszú történet. – hajtottam le a fejem, és kértem, hogy folytassa. Alice vette át megint a szót.

- Aztán már nem járt vissza, és nem adott jelet magáról. Rosalie, és Emmett elment utána, és megüzenték, hogy Olaszország felé tart. Azután már mi is utána mentünk, de mivel láttalak, így mi eljöttünk.

- Miért menne oda? És miért úgy tudják a farkasok, hogy északnak mentetek?

- Mert eredetileg arra mentünk. Elmentünk Alaszkáig, de nem volt ott. Ott hagyott nekünk üzenetet Emmett, hogy... hova tart. – befejezte, de nem ez volt a történet vége. Szememmel ösztökéltem, hogy folytassa. – Na, jó! A Volturihoz ment. Nem akart olyan világban élni, ahol te már nem vagy.

- Mi van? – felpattantam, és mint a mérgezett egér, kezdtem el mászkálni – Hogy érted, hogy nem akar olyan világban élni, amiben én nem vagyok?!  Hiszen élek! Nem! Ezt nem teheti meg! Nem lehet, hogy az legyen! Egy éjszaka volt! Egy nap, hogy ismertük egymást, ez...

- Bella! Befejeznéd? Az idegeimre mész ezzel a mászkálással, és az érzéseiddel! – kezdte el masszírozni a halántékát Jazz. Megálltam egy pillanatra, de aztán folytattam a mászkálást.

- Bella, nálunk nem igen úgy mennek a dolgok, ahogy az embereknél. Nem kell randizgatni, és jobban megismerni a másikat, hogy tudjuk ő az, akire eddig vártunk, és ő az aki kell nekünk. Nálunk ez egyik pillanatról a másikra történik meg. És Edwarddal ez megtörtént. Amikor levett legelőször a lábadról. – mosolygott a végén, mire elfintorodtam, és visszaültem a helyemre.

- Nem lehet! – suttogtam magam elé, de sajnos meghallották.

- Ne gyere ezzel a hülyeséggel megint! Mióta elhagytál, ezt szajkózod! – csattant fel Jazz, mire rákaptam a tekintetem.

- Nem én voltam az, aki dobott az miatt, mert nem vagyok ott mindig, ahol te!

- Ti miről....?

- Talán nem azt kellett volna tennem? – állt fel és láttam rajta, hogy mérges kezd lenni – Otthon ülni, és várni, hogy mikor van időd rám is? Mikor jössz haza? Épségben? Vagy egészben? Vagy, hogy haza jössz-e egyáltalán?! Láttam! Éreztem, hogy boldogtalan vagy velem! De nem szóltam. Nem nyaggattalak vele! Mert tudtam, hogy mi a bajod! Menni akartál! Már akkor sem bírtál egyhelyben maradni sokáig! Hajtott a véred!

-  A vérem?! Mit akarsz ezzel? Hogy olyan vagyok, mint az apám? És ezt most miér’ nekem mondod? És miér’ nem mondtad korábban? És tudod mit? Azért mentem el, mert az nem én vagyok! Vadásznak születtem! Nem holmi vérszívónak! – álltam fel, és dühösen meredtem szemeibe.

- Szóval ezek lennénk? Ez lennék neked, holmi vérszívók? Nem az apádra gondoltam.

- Jasper... – próbálkozott halkan Alice közbe szólni, de nem igen tudott. Csak a fejét kapkodta köztünk.

- Nem úgy gondoltam! – keltem egyből védelmemre, de nem hatottam meg. Nem úgy nézett rám.

- Lehet! De úgy mondtad! És az érzéseidet érzem, nem a gondolataidat. És azok azt mondják, hogy igenis így érzed. Hogy csak ennyi vagyunk neked! De tudod mit? Akkor miért nem végzed el most a feladatod? Miért nem ölsz meg minket most?

- Jasper! – állt fel Alice, és szerelme elé állt, de ő nem nézett felé. Engem figyelt szemeivel.

- A testvérem vagy.

- A testvéred? Most már az lennék? Magad sem tudod, hogy mik vagyunk MI Neked. Azt tudom, hogy te mi vagy nekem. Meg a többieknek, és főleg Edwardnak. De téged ez úgysem érdekel. Soha nem is érdekelt, hogy mi van mással. Egyedül az volt számodra a fontos, hogy neked jó legyen. Hogy neked meglegyen minden. Az, hogy kin kell áttaposnod azért, hogy megkaphasd, nem érdekel. Bárkin átgázolsz. – döbbenten hallgattam végig a szavait, és a végén rá kellett döbbennem, hogy igaza van. Ha érdekelt volna, hogy mi van velük, vele, akkor nem hagyom el őket. Nem úgy, ahogy ott hagytam őket. Jazz suliban volt, Carlisle meg dolgozott. Én meg leléptem. Ha érdekelne, hogy mi van velük, akkor nem hagyom el őket másodszorra is. Akkor most nem itt kennék, és nem a testvérem szavain gondolkodnék, hanem úton lennék, hogy megmentsem Edwardot. Vagy már együtt lenne a család.

- Igazad van. Nem igen érdekelt, hogy mi van veletek. Nem érdekelt, hogy fájdalmat okozok neked. Csak a saját érdekemet néztem. Sajnálom. – félve néztem szemeibe, de meglepődtem, amikor megláttam az arcát. Vigyorgott! Átvert! Tudta, hogy így tud rám hatni. A rohadt lelkiismeretemre! A közelemben lévő párnát felkaptam, és teljes erőmből hozzá vágtam. Könnyedén elkapta, és visszadobta azzal a lendülettel. De ez nem olt jó ötlet. A lendülettől hátra estem, és szerencsémre a fotelben értem célt.

- Jasper! – kiabálta Alice, majd mellém lépett – Jól vagy?

- Persze. Innom kéne. Már napok óta nem ittam. – felálltam, és mint végszóra belépett Anthony is egy zacskó vérrel. Megtorpant egy pillanatra, ahogy végig nézett rajtunk, majd oda dobta a vért nekem. – Kórházi?

- Az. Gondoltam, hogy fogok egy embert és frissen hozom el, de nem hiszem, hogy azt díjazták volna egyesek. – bökött fejével Alicék felé – Megbeszéltetek mindent?

- Igen. – szólalt meg Jazz, de Alice megint közbe szólt.

- Nem! – felhúzott szemöldökkel néztünk rá, mire összefonta karjait a melle alatt, és csúnyán nézett ránk – Egy valamit még nem értek. Vagyis több mindent, de azzal még ráérünk.

- Te? Nem? Értesz? Valamit?

- Igen! Ritka pillanatok egyike, de megtörténhet, még velem is. Szóval mit értettetek azon, hogy dobott, elhagyott, nem hagyott. Mit értetek ez alatt?

- Ez hosszú lesz. – kényelmesen elhelyezkedtem a fotelben, majd Jasperre néztem, miközben a vért szürcsöltem.

- Miért nem te mondod el?

- Mert te is elmondhatod.

- De...

- Na, jó! Mikor Carlisle-lal együtt éltünk, egy vadászatom során leltem Mariara, és Jazzre. Valami megfogott benne. Ne gondolj rosszra, nem olyan értelemben, hanem mintha nem is tudom.... Mindegy. Tehát aztán többször jártam olyan helyen, ahol ő is ott volt. Majd.... rövidítek, ha nem gond oké? – bólintottak így tömören elmondtam a dolgokat – Egy darabig együtt voltunk. Legalábbis megpróbáltuk, de nem igen jött össze. Nem volt meg köztünk az a dolog, ami köztetek. És hidd el nem bánom. – mosolyogva néztem rájuk, ahogy Alice odabújt Jazzhez, és átkarolták egymást. Arra gondoltam, hogy bárcsak én is így lehetnék Edwarddal. Gondok, és a Volturi nélkül. De ez egyelőre nem lehetséges nekem. Még nem.

A nap további részében megbeszéltük, hogy akkor mit csináljunk. Alice a jövőt kutatta, Jasper gondolkodott, Anthony a kanapén fetrengett, és néha közbe szólt valamit, míg nekem lázasan pörgött az agyam.

Egyik felem Edwardon. Hol van pontosan? Jól van? Él még? A másik fele, meg, hogy hogyan találhatnánk meg gyorsan. Persze egyszerű lenne, ha az ösztöneimre hagyatkoznék – így találom meg az áldozataimat – és még Anthony is tudna segíteni. De mi van akkor, ha elérünk Olaszországba? Ha találkozok a Volturival? Nem hiszem, hogy elengednek megint, olyan egyszerűen, mint a múltkor. Vagy még állják a szavukat, és nem veszik annak, ha oda megyek, hogy feladom magam?

- Szólok Rosaliéknak. Ne menjenek be Volterrába. Meg Esmééknek is, hogy ott találkozzunk. A városkapunál. – szólt közbe Alice, ezzel kizökkentve gondolatimból. És egy ötletet adva.

- Alice! Tud rólatok Aro? A képességeitekről?

- Csak rólam és Edwardról. Miért?

- Akkor Jazzt feltudnánk használni, ha nem akarnak minket elengedni. Edward...

- És hogyan akarsz bejutni? – emelte fel a fejét Jazz.

- Az egyszerűbb, mint hogy ki is jöjjünk onnan élve. Tehát. Edward tud olvasni Aro fejében. Ha nem engedne el minket, ő jelez neked, – fordultam Jazz felé – te egy kicsit, de óvatosan belekavarsz Aro érzelmeibe. Ő belemegy, mi meg villámgyorsan eltűnünk onnan. – vontam vállat és hátra dőltem a fotelban.

- És velem mi lesz? – állt fel Anthony.

- Te nem jöhetsz be velünk. És Alice sem. Nem szabad megtudnia, hogy te is itt vagy. – néztem az említettre.

- Hogyan akarsz eltitkolni Aro elől? Én is ott akarok lenni!

- Azt megoldom. Te viszont nem lehetsz! Hisz’ gondolj bele! Te, Edward, én és ha véletlenül rájön Jazzre is. Kincset érünk neki külön-külön is. Gondolj bele, ha együtt vagyunk ott. Két választásunk maradna csak. Csatlakozunk, vagy meghalunk.

- Miért, így nem csak annyi van?

- Nem. Így el is tudunk jönni.

- És én miért is nem mehetek be? – kérdezte sértett hangon Anthony.

- Mert Vadász vagy. És elméletileg neked halottnak kéne lenned. Vagy legalábbis az ellenségemnek lenned, és nem a barátomnak, Anthony. Meg kell valaki, aki szerez egy kocsit, és a többiekkel marad. – elgondolkozva néztek egymásra. Én Anthony-val néztem össze, és az ő szemeiben is azt láttam, ami bennem is kezdett éledezni. Egy cseppnyi félelmet. És hogy előtte sokat kell táplálkoznunk.

- Indulnunk kellene. Elérjük Olaszországot, ha most indulunk, még az eső előtt. – állt fel Alice, és megfogva Jasper kezét, kimentek az udvarra. Én is felálltam.

- Hát, akkor menjünk.

- Bella! – megálltam Anthony hangjára, és szembe fordultam vele – Mi lesz azután, ha kiszabadítottuk a... Edwardot?

- Nem tudom.... – suttogtam halkan, és inkább kimenekültem. Nem bírtam a szemeibe nézni. Látni a fájdalmat, a bánatot, hogy egy karnyújtásnyira vagyok tőle, mégis kilométerekkel arrébb állok. Jazzék az erdő szélén álltak. Amint kiértem rám néztek, és egy szomorú mosoly került az arcukra.

- Merre....

- Egyenesen Olaszországba menjünk. Útközbe persze megállhatunk, ha táplálkozni akartok. – csicseregte közbe Alice, majd el is indult. Nekem még mindig tátva volt a szám. Jazz csak kuncogott, majd felesége után futott.

És megint igaza lett Alice-nek. Akkor kezdett az eső csepegni, mikor már jóval Olaszországon belül voltunk. Mivel mi már – Anthony és én – fáradni kezdtünk, és éhesek is voltunk, így amíg eláll az eső, megálltunk egy motelnél. Kicsit furcsán nézett ránk a recepciós, mikor mi négyen a szépségünkkel – na, jó, csak ők hárman – beállítottunk, és egy – EGY! – szobát kértünk. Úgysem szándékoztunk tovább maradni a szükségesnél. Míg Alice, és Jazz elintézte a telefonokat Rose-nak, és Carlisle-nak, mi vadászni voltunk. Olyan furcsa íze volt az embereknek. Megkérdeztem Anthony-t is, hogy ő érezte-e, de nem vett észre semmit. Na, ja. Felőle akár mérgezett is lehetne, ha vér, akkor nem foglalkozik mással. Mire visszaértünk a szobába, ők is végeztek, és már indultunk is tovább.

A többiek ott voltak, ahova Alice rendelte őket. Már korábban itt köröztek a város körül, hátha megjelenik Edward, és lebeszélik az őrült tervről, de eddig nem tűnt fel. Hát mi is vártunk.

És vártunk...

Még mindig vártunk....

És még mindig semmi....

Csak egy elmosódott csík a szemeim előtt....

- Ott van! Edward! – el akart indulni Rose, de egyből utána kaptam, és sikeresen elkaptam. Rám morgott, de nem igen foglalkoztam vele. Nem volt rá időm.

- Rose! Megegyeztünk! Ti itt maradtok! Nem tudhatják meg, hogy itt vagytok. – taszítottam egyet rajta hátra felének, majd Edward után indultam.

Az utolsó pillanatban értem csak el. Épp lefékezett a torony előtt, mikor belécsúsztam. Az eső még nem száradt fel, így csúszós volt az út. És későn vettem észre, hogy megállt. Szitkozódva álltam fel róla. Ő még mindig ott feküdt, és engem nézett, mintha csak illúzió lennék, vagy mi.

- Meddig akarsz még ott maradni?

- Bella?

- Nem, a jó angyalod! – forgattam meg a szemeimet, majd a karját elkapva talpra rántottam. A szemkontaktust nem engedte el, de mielőtt bármelyikünk is tehetett volna bármit, kinyílt az ajtó szerencsétlenségünkre. Lassan Alice, és Jasper is mögénk ért, mintha itt lettek volna már. Csak biccentettem feléjük gyorsan, majd az ember felé fordítottuk fejünket. Magamban szidtam Alicet, mivel azt beszéltük meg, hogy marad.

- A Mester vár benneteket. – azzal megfordult és elindult a folyosón. Mély levegőt vettem, megigazítottam a ruhámat, és elindultam. Edward utánam kapott, de kikaptam a kezem a kezéből.

- Alice! Mutasd meg neki a tervet! És ha el mer térni, bajba kerülünk. – majd felhúztam azt a bizonyos Vadász maszkomat. Arra az időre fejlesztettem ki, mikor Aro-val találkozok, vagy végzek valakivel. Halkan mentem a nő után végig a labirintuson. Már majdnem elértük a liftet, amikor homályosan kezdtem látni. Megráztam a fejem, és pislogtam, mire jobban lettem. Pedig ettem. Mi lehet ez? A liftnél nem jött már velünk az ember. Megnyomta a megfelelő gombokat, majd mosolyogva elment. Hogy tud egy ember ezeknek dolgozni?

Ahogy lassan ment a lift lefelé, én úgy éreztem magam egyre szarabbul. A fejem kezdett fájni – pedig ez Carlisle szerint nem lehet lehetséges a fajtámnál – és mintha szédülés fogott volna el. Neki kellett támaszkodnom a lift falának, hogy ne tűnjön fel annyiar a többieknek. De még ezt sem tudtam elrejteni testvérem elől.

- Jól vagy? – méregetett felhúzott szemöldökkel.

- Ja, szóval szállj ki az érzéseimből! – feleltem flegmán, majd megerősítettem a falat magam körül, ezzel kizárva őt. Éreztem még a tekintetét, meg azt is, hogy Edward bámulni kezdett, de én meg kitartóan bámultam a liftajtót. Ami ki is nyílt, és... Jane állt velünk szemben.

- Isabella! Nem hittem volna, hogy még látlak téged... élve. – mosolygott angyalian, de részemről csak egy fintor futotta, és szinte elrohantam mellette. – Remélem, jól érzed magad.

- Remekül! – morogtam oda, majd belöktem egy kisebb ajtót, és balra fordultam. Hallottam még, hogy köszöntik egymást, mintha régi jó ismerősök lennének – amitől majdnem felfordult a gyomrom – majd követnek. Persze a nagyterem ajtajánál megvártam őket. Jane elém állva a kilincsre tette a kezét, de megköszörültem a torkom, mire rám villantotta vörös szemeit. Felvontam szemöldököm, és mögém biccentettem.

- Hát persze. Majdnem elfelejtettem. – felelte – ember számára – bájosan, és arrébb állt. Vigyort mutattam neki – ami inkább volt vicsorgás – és én löktem be az ajtót. Ha az nem lett volna nehezebb, mint amire emlékeztem. – Nahát! Csak nem elhagy az erőd? – kérdezte gúnyosan, mire elöntött a düh, és megint nekimentem az ajtónak, ami most már megadta magát nekem. A falnak csapódott, egy adag vakolatot magával sodorva. Majd bementem. A többiek utánam. Pont középen álltam meg Aro-val szemben. Felállt a székéből, és lassan elém sétált.

- Drága Isabella! Még szerencse, hogy nem festettettem újra a falat az ajtó mögött.

- Sajnálom. – böktem ki, majd keresztbe fontam a karomat a mellkasomon.

- Látom elhoztad pár barátomat is. Minek köszönhetem, hogy itt vagytok?

- Töröld az alkud Bellával. – mielőtt megállíthattam volna, már ki is ejtette a szavakat a száján Edward. Gyilkos pillantást vetettem rá, de nem figyelt rám. Arot nézte kitartóan.

- Hm. És miért tenném? Elfogadta. Saját döntése volt. Felnőtt ember. Azt hiszem, el tudja dönteni, hogy mi jó neki és mi nem.... – folytatta még, de én már nem hallottam. Az jött megint rám, ami a folyosón, illetve a liftben, csak most egyszerre. Megszédültem, és ha Edward nem kap értem, összeesek. Még láttam Aro vigyorát, majd egy percre kiesett minden.

Mikor magamhoz tértem hangokat hallottam, de azt nem tudtam beazonosítani, hogy kitől származnak.

- ... megakartál halni. De miért Edward? Állj be közénk, és akkor nem vész kárba egy ilyen tehetség, mint te.

- Köszönöm, de nem. És nem erről van szó.

- Vagy nem csak erről?

Miről beszélnek? Megint rám jött egy olyan hullám szerűség, és melegség öntötte el a testemet. A lábamtól indult, végig a karomon, a fejembe, mire kitört belőlem a nevetés.

- Bella?

- Nincs valami túl jól, ahogy látom.

- Mit tettél vele?

- Én semmit. – tisztult a látásom egy kicsit és körbenézve láttam, hogy Edward szinte támadóállásban áll Aroval szemben, aki feltartott kezekkel mosolyog. – Talán nem kellett volna neki itt táplálkoznia.

- A vér... – nyögtem ki halkan. De nem volt tiszta a fejem. Nem állt még össze a kép.

- Miről beszélsz, Aro?

- Nem mondták még, hogy ne nyúlj más tulajdonához?

- Hogyan...? – nem tudtam összehozni egy értelmes mondatot. Pedig megpróbáltam. Jasper szorítása erősebb lett a derekam körül, majd felemelt a földről. Megkapaszkodtam a vállában, és megpróbáltam értelmesen nézni.

- ...értesített róla, hogy jöttök. Hát, gondoltam meglepetéssel várlak titeket.

- Azzal, hogy megmérgezed Bellát?! – Úgy tűnik lemaradtam valamiről.

- Túléli, nem kell félned. Ez csak ideig, óráig tart.

- Mi az?

- Egy kis enyhe méreg, kábítószerrel keverve. – vont vállat Aro lengén, mintha arról beszélnénk, hogy kinn sötét van. Mély levegőt vettem, de csak rosszabb lett. Még hányinger is jött rám. Ilyen szar az embereknek?

- Honnan tudtad meg?

- Azt hitted, hogy előlem, vagyis a Volturi elől eltudsz titkolni bármit is? Főleg ezt? – Mintha akartam volna mondani valamit, de mire kinyitottam volna a számat, csak egy név jött ki rajta:

- Jazz... – majd sötét lett minden. Néhány percig még hallottam a körülöttem lévőket, és olyan volt, mintha megvakultam volna. Hallani hallottam, de látni nem láttam semmit. Csak, hogy fekete minden.

- ... míg kiheveri... megyünk....

- ...két szoba...lesz...... egyedül....

- Jane! Kísérd őket az emeletre, a... és add nekik.... Demetrinek, és Félixnek, hogy... – Mit akar azokkal a benga állatokkal Aro? És mit ad, ki és kinek? Mi van? Milyen emelet? Milyen két szoba? Miért hallok csilingelést?

- ...utolsó kérdést.... – És Aro – gondolom, hogy ő – kimondta azt a nevet, amit már nem egyszer hallottam létezésem során az ellenségeim szájából. Vagy éppen az aktuális megbízóm szájából.

- Anthony Meerar.

Csak most megfogadtam, hogy – VALÓBAN! – meg fogom ölni. Csak ezt éljem túl.

Éreztem még, hogy alám nyúl egy másik kar – akinek napfény illata volt – majd teljes filmszakadás.

Az első dolog, amit érzékeltem, hogy puhán fekszem. Talán bársonyon. A második, hogy egy nem is annyira hideg kar simogatja az arcomat, és jobb oldalamról hideg sugárzik felém.  A harmadik, meg, mintha valaki, vagy valakik sugdolóznának körülöttem. Megmozdítottam az ujjaimat, mire a kéz megfogta azt, és a nevemet kezdte ismételni. Lassan tudtam csak kinyitni a szemem, de vissza is csuktam, mert fordult velem egy nagyot a világ.

- Hol vagyok?

- Volterrában. Aro adott két szobát, hogy kipihenhesd magad. – Akkor ez volt az a két szobás dolog.

- Jasperék?

- Mellettünk vannak. Alice a jövőt kémleli... – oldalra fordítottam a fejem és ránéztem. Már nem forgott a világ. Csak én kezdtem merülni az éjsötét szemeiben. Miket beszélek? Kár tagadni. Nem vagyok normális.

- És?

- Carlisle és a többiek elmentek. Mármint csak vissza Forksba. Féltek, hogy meglátja őket valamelyik katona. – simított ki egy tincset az arcomból.

- Mi történt?

- Mire emlékszel?

- Nem sokra. – fordultam a plafon felé – Furcsán éreztem magam. Majd, mondat foszlányokat hallottam. Volt, hogy kiesett pár perc. Azt hiszem. Majd itt tértem magamhoz. – néztem ismét felé.

- Aro tudta, hogy miért jöttem én valójában. Kár is lett volna tagadni előtte. Láttam a gondolataiban, hogy tudja. Az alkudat nem tudtam megszüntetni, de..

- ...de ez nem tartozik rád. Én döntöttem, nem te! – vágtam hozzá, majd kiültem az ágy szélére.

- Csak segíteni akartam.

- Ahányszor segíteni akarsz, csak én kerülök bajba! Inkább hagyj békén! Szólj a többieknek, hogy megyünk. Már jól vagyok. – felhúztam a cipőm olyan lassan, míg ő felállt, és kisétált.

Bántott, hogy bántom őt. Fájtak a szavaim. De nem tudtam ellene tenni. Túl sok minden összejött. Nem kaptam el Victoriát. Azt hittem, hogy Cullenék meghaltak. Edward felkereste a Volturit. Féltem, hogy nem érünk ide hamar. Aro megmérgezett. Anthony elárult. Ismét. Mi jön még?

Sóhajtva álltam fel, majd a kabátomat is felvettem, és körbe néztem a szobában. Egy ágy, szekrény, fésülködő asztalon és ablakon kívül nem volt benne más. Pillantásom megint az ágyra tévedt, és arra gondoltam, hogy mióta lehettem eszméletlen, és őrizhetett Edward. És én a helyett, hogy megöleltem volna, vagy köszönete mondok – megcsókolom -, ahelyett neki estem, és kiabáltam vele. Hálátlan vagyok. Már Jazz is megmondta. Összeszorítottam szemeimet, egy pillanatra, majd kiléptem. Már meg sem lepődtem, hogy Félixet az ajtó előtt találom, a falnak dőlve, vigyorogva. Elnyomtam egy fintort.

- Jobban vagy?

- Arra gondolsz, hogy miután megmérgezett a Mestered, vagy arra, hogy elmúlt-e a hányingerem, amit te okozol? – fontam karba kezeimet, és beálltam, ahogy ő is. De mondatom után csak fejét rázta mosolyogva, és közelebb jött. – Ha még egy lépést teszel, megjárod!

- Nem fogsz bántani. Ahhoz túlságosan nagy hatással vagyok rád. – és közelebb lépett. Az egyik karját a fejem mellett megtámasztotta falon, ezzel elállva a menekülésem útját. Felmosolyogtam rá, és én is közelebb hajoltam hozzá.

- Igazad van. Nagyobb hatást már csak azzal érhetnél el nálam, ha az elkövetkezendő.... csak ötszáz évben nem látnálak. – egy apró csókot nyomtam szájára, majd kibújtam a karja alól. Döbbenet még mindig nem hagyta el az arcát. – Nőj fel Félix! – kiáltottam neki, majd beléptem Alicékhez – Indulhatnánk? – az ágyon ültek. Leszámítva Edwardot. Az asztalnak volt dőlve.

- Attól függ. Elintézted a dolgod Félixel? – kérdezte gúnytól csöpögő hanggal. Idegesen felnevettem, és inkább visszanyeltem, amit mondani akartam volna neki erre.

- El. Menjünk! – szűrtem fogaimon keresztül, és végig masíroztam a folyosón. De még hallottam Jazz hangját.

- Öcsém! Kiszúrja a szemed és te nem látod, a fától az erdőt! – Elmosolyodtam rajta, és végleg kiléptem a vár kapuin. 

7-8. fejezet

Hali Mindenki!

Köszönöm az egyre több komit Nócinak, Bekinek, és Atinak! És a sok-sok pipát is!

Kedves Ati! Köszönöm a hosszú komidat, és igen kicsit furcsa Bellának a múltja, és csak a félvérek képesek erre az átalakulásra. Legalábbis nálam! :)

A fejezettel kapcsolatban meg csak annyi lenne, hogy ez dupla. Mivel következő héten bennmaradós hétvégém lesz, ahol Bikalra, és a Desedára megyünk, így csak két hét múlva lesz friss újra!

Akik mostanában tévedtek erre, ők észrevehették, hogy más lett a fejlécem. Ezt Freeb-nek köszönhetem – még vagy sokszor. – Egy versenyen vettem részt nála, és hát ez volt a „díjam”.

Nem is fecsegek tovább! Jó olvasást és komizz is!!

PUSSZ

Letöröltem a számról a vért, miközben kiléptem a sikátorból. Balra fordultam és gyorsítottam a lépteimen. Éreztem, hogy kezdek fáradt lenni. Bár nem csodálom a mai nap után. Már vagy öt napja eljöttem Cullenéktől. Azóta sikerült megölnöm egy vámpírt, és megtudtam, hogy Victoria Németországba tart. Igaz ez miatt öltem meg a vámpírt, de hát én mondtam neki, hogy ha beszél, életben marad. Nem nagyon akart engedelmeskedni, így jó formán a fején és a törzsén kívül, nem maradt meg más testrésze egyben. Azután viszont dalolt, mint egy kis madár. Persze azért befejeztem a munkám, és felgyújtottam a testét. Viszont általában, miután táplálkozok és ölök is, szoktam pihenni, szóval kell találnom egy hotelt. És egy ruhacsere sem ártana. Bűzlök, mint a romlott kaja.

Még egy sarkon befordultam, és megláttam egy hotelt. Kicsit eligazgattam a ruhámat, majd mosollyal az ajkaimon léptem be. Aki az előtérben volt, rám kapta tekintetét, és hirtelen néma csönd lett. De, amikor rájuk néztem, hirtelen dolguk támadt, és lefordultak.

- Jó estét kívánok! Miben... segíthetek? – egyből elakadt a srác lélegzete, mikor felnézett rám.

- Jó estét! Egy szobát szeretnék kivenni. – mondtam csábítóan.

- Mennyi időre?

- Erre az éjszakára.

- Sajnálom hölgyem, de nem adhatok ki szobát egy éjszakára...

- Tudom, és nem is kérnék ilyet, de messziről jövök és nincs más szálláshely a közelben.

Tartotta pár pillanatig a szemkontaktust, majd pötyögött a gépén, és a kezembe nyomott egy kulcsot. Így bebizonyította azt, hogy még fáradtan is jó vagyok.

- A 229-es szoba. Második emelet, balra. – hadarta el, és rám sem nézett többet.

- Köszönöm. – majd már szinte repültem is a szobába. A liftnél viszont egy igencsak fiatal párral találkoztam. Elég alaposan végig mértek. A lánynak inkább lenéző volt a tekintete. Nem csodálom. Szakadt, darabokban lógó felső, amit egy szakadt kabáttal próbáltam rejtegetni, koszos, szakadt nadrág. Szénakazalra emlékeztető haj... De szerencsémre a másodikon már ki is szálltam. Balra fordultam és pár ajtóval arrébb, meg is találtam a szobámat. Egyből egy nappaliba értem, aminek velem szemben volt egy kisebb terasza. A kilátás valami fantasztikus volt. Ledobtam a kabátomat, és a fürdő felé menet a többi ruhámtól is megszabadultam. Szerencsémre ez egy olyan hotel, ahol van törölköző és fürdőköpeny is.

Ahogy a meleg víz a bőrömhöz ért ellazultam. Szinte egy órát álltam a zuhany alatt, mire rávettem magam, hogy kilépjek. Utána felhívtam a recepciót, hogy hozzanak nekem ruhákat. Lassan egy táskát is be kéne szereznem, és néhány váltó ruhát. Viszont, ha kergetek valakit, mit csinálok a táskával? Van olyan, hogy államokon keresztül üldözöm. Utána menjek vissza érte?

Sóhajtva léptem az ablakhoz és húztam be a függönyöket, miközben eszembe jutott, hogy legutolsó alkalommal, Edwarddal voltam hotelban, és megkérdezte, hogy miért csinálom ezt. Valahogy hiányzott. Nem volt, aki idegesített, nem volt, aki törődött velem. Nem volt, akire figyelnem kellett volna.  De miket is beszélek? Nem érezhetek iránta semmit. Hiszen én mondtam neki, hogy az csak egy alkalom volt. Akkor miért bánom, hogy azt tettem? Hogy olyan szemétként viselkedtem vele akkor? És utána is?

Szinte ugrottam egyet, mikor meghallottam, hogy kopognak. Elég gyors voltak a ruhámmal kapcsolatban – gondoltam, miközben ajtóhoz mentem. Mosolyogva nyitottam ki az ajtót és már szólaltam is volna meg, de rá is fagyott az arcomra a mosoly, amint megláttam, hogy ki van ott. Ő csak felemelte szemöldökét, és a kezében a ruháimmal, belépett mellettem. Egy pillanatig csak álltam és néztem azt a helyet, ahol még az előbb állt, majd megráztam a fejem és becsuktam az ajtót. Összefont karral néztem rá.

- Mit keresel te itt?

- Ejnye, Bella! Hát így kell üdvözölni egy régen látott barátot?

- Barátot? A barátok nem hagyják ott a másikat a legnagyobb bajban! És nem is adják fel őt az ellenségnél! – vágtam fejéhez és éreztem, hogy felmegy bennem a pumpa.

- De kiszabadultál nem? Élsz! Mit akarsz még? Amúgy segíteni jöttem. – Na, itt felhorkantottam. – Tudom, hogy Victoriat kell elkapnod. Én tudom, hol van.

- Én is.

- Igen? És hol is pontosan? – tette fel a kérdést cinikusan.

- Azt mondtad te tudod. Akkor meg miért kérdezed tőlem? – emeltem fel kérdőn a szemöldökömet és gúnyos vigyorra húzódtak ajkaim. Letette a ruháim a kanapéra majd közelebb jött. Ahogy közeledett, én úgy hátráltam előle. Az a baj, hogy tudtam mit akar, és hogy csak egy köntös volt még mindig rajtam. De elfogyott az utam, mert egy fal megállított. Egész testével a falnak préselt, és beleszagolt a nyakamba. Fintorogva fordítottam el a fejemet, és felemeltem a kezeimet.

- Hmm. Még mindig olyan fantasztikus az illatod. – mellkasánál fogva eltoltam magamtól, de csak annyira, hogy a szemébe tudjak nézni.

- Nem fogok lefeküdni veled azért, hogy elmondd, hol van Victoria. Ki tudom magamtól is deríteni. Eddig is boldogultam.

- Eddig megtetted. Akkor mi változott? Csak azt ne mondd, hogy megváltoztál. Az ember nem változik egyik pillanatról a másikra, szóval ne kéresd magad. – majd mégjobban hozzám simult.

- És ha igen? Semmi közöd nincs hozzá! – elléptem mellőle és az ajtóhoz mentem.

- Ugyan, Bella!

- Ha csak ez miatt jöttél, akkor mehetsz is! – kinyitottam volna, de villámgyorsan előttem termett, és becsapta.

- Nem. Nem csak ezért jöttem. Tényleg segíteni akarok, abban, hogy elkapjuk Victoriát.

- Mármint, hogy te meg én? Tudod, nem dolgozom csapatban. Sem párban. Csakis egyedül. De ha már itt tartunk. Miért is kellenék én ahhoz, hogy te megtegyél bármit is? Nem hiszem, hogy az én segítségemre szorulnál. Pláne azok után, hogy Te adtál fel nekik.

- Ez igaz, de... Neked is érdeked lenne, ha mihamarabb elkapnánk, és nekem is. Hallottam a kis alkudról Aroékkal. Semmi hátsó szándékom nincs. Komolyan. – a mondandója végére halkult a hangja és közelített a nyakam felé. Ahogy megéreztem a leheletét a nyakamon, eszembe jutott, mikor Edwarddal voltam ilyen helyzetben. Neki is ilyen hideg volt a lehelete. Lehunytam a szemem és megjelentek előttem azok a képek. Éreztem, ahogy végig simít az oldalamon, és a köntös elején megáll a keze, ahogy kioldja az övét. Hajába túrtam, és mégközelebb férkőztem hozzá. Elkezdte csókolgatni a nyakam, és éreztem, hogy a fogai közé csippenti a bőrömet. Majd egyre mélyebbre hatolnak a fogai. Ekkor valami kattant az agyamban. Nem lehet itt Edward. Ő nem csinálna ilyet. Nem érezhetem őt, amikor az előbb még Anthony volt a szobában. Hirtelen kinyitottam a szemem, és ahogy megláttam, hogy halad a keze méglejebb és majdnem átszakítja a bőrt a foga a nyakamon, ellöktem magamtól. Mivel a vértől erősebb lettem – vagy inkább jelenleg még erősebb a dühtől – a dohányzóasztalon végezte. De az csak megrepedt. Nem törött össze. Szerencsémre Gyorsan összefogtam a köntöst és gyilkos tekintettel néztem rá. Lassan felült és mérgesen viszonozta tekintetemet.

- Meg ne próbáld, hogy mégegyszer hozzám érsz! Megmondtam, hogy nem akarok, és nem is fogok veled lefeküdni! Most pedig – kinyitottam az ajtót, és visszafordultam felé – takarodj innen! És a segítségeddel meg csinálj azt, amire most gondolok! Nem fogsz megint átverni! Nem hagyom magam. Eddig is boldogultam. Ezután is fogok tudni.

- Megfogod még ezt bánni Izabella! – ment el mellettem mérgesen. Amint kilépett, becsaptam mögötte az ajtót és mély levegőket kezdtem venni, lecsukott szemekkel. De megint csak eszembe jutottak azok a képek, amik akkor történtek.

Percekkel később zihálva nyitottam ki a szemem. Miért van az, hogy akárhányszor a függönyökre nézek, Ő jut eszembe? Vagy, amikor eszembe jut Ő, akkor hiányt érzek és bánom, hogy eljöttem? Bánom, hogy nem maradtam vele? Ezek a kérdések kavarogtak bennem, még akkor is, amikor ágyba bújtam. Fél éjszaka csak forgolódtam, majd éjfél körül, elnyomott az álom. De akkor is Vele álmodtam.

Az első napsugarakkor már a nadrágomba tűrtem be a felsőmet. Felkaptam a kabátomat, de azzal a lendülettel együtt már a kukában is landolt, mert annyira koszos volt és szakadt, hogy vennem kell egy másikat. Fintorogva léptem ki az ajtón és mentem is a lifthez. Egy sima farmer, meg egy ing volt rajtam, ami alatt egy kék V kivágású póló. Az alsó három gombot gomboltam csak be. Megint összefutottam azzal a párral, akikkel tegnap is. A liftre vártak, mikor odaértem. Rám pillantotta csaj, a lift megérkezett én meg beszálltam. Kérdőn néztem rájuk, de a lány megfogta a párja kezét és elmentek. Mosolyogva ráztam, meg a fejem és nyomtam meg a földszint gombját. A pulthoz léptem és egy csábos mosollyal az arcomon, leraktam a pénzt és már ott sem voltam. Hogy én mennyit mosolygok ma. Erről le kell szoknom, de gyorsan. Kinn szerencsémre nem volt napsütés. Igaz, hogy már annyira nem csillognék, de nem árt az óvatosság.

Az első utam egy plázához vitt. Életemben nem szerettem vásárolni, de most kellett egy kocsi, meg egypár cucc. Az első fekete kabát, amit találtam, és jó volt megvettem. Utána a szemben lévő autószalonhoz mentem. Nem igazán értek az ilyen dolgokhoz. Annyit mondtam az eladónak, hogy egy gyors, olcsó, és halk kocsi kellene. Félóra múlva már az autópályán repesztettem 140-nel, Németország felé.

Csupán öt napomba telt, míg elértem Berlinig. Igaz közben meg-megálltam táplálkozni is, és kérdezősködni. Annyit megtudtam, hogy furcsa halálesetek vannak itt is. Tehát még itt van. És halad... délre. Minek megy délre? Feljön északra, utána, meg lemegy délre? Leparkoltam az egyik motel előtt, és lassan szálltam ki. Ahogy levegőt vettem, megcsapta az orromat egy jellegzetes illat. Bár... ez kettő. És az egyikük Volturis. Ajjaj! Itt bajok lesznek. Pont fel akartam lépni a bejárat lépcsőjére, mikor meghallottam egy sikolyt a parkoló melletti sikátorból. Gondolkodás nélkül rohantam oda. De meg is bántam. Beljebb sétáltam, de sehol nem volt senki. Megfordultam, hogy visszamenjek a hotelhez, de elsötétült előttem minden...

Iszonyat büdös volt valami mellettem. Mintha penészes szobában lennék, és a falakon, vastagon lenne az a büdösség. Tüsszentettem egyet, erre előlem halk kuncogásokat lehetett hallani. Képtelen voltam gyorsan kinyitni a szemeimet. A fejem is hasogatott. Megpróbáltam a kezeimet előre venni, de meg voltam kötözve. Elég erősen. Sötét volt a szobában, mikor körbe néztem. Láttam valami mozgolódást a szoba túlsó végében. Arra kaptam a fejem és még elértem, hogy lássam, ahogy az egyikük feláll és elindul felém. Feljebb húztam a lábaimat, és megpróbáltam mégjobban a falnak lapulni, ahova fektetve lettem. Amint mellém ért, leguggolt és belemarkolt a hajamba majd hátrafeszítette. Ülő helyzetbe kerültem tőle. Összeszorítottam a számat, hogy nehogy felordítsak.

- Örülünk, hogy felébredtél végre, Vadász.

- Kik vagytok? És mit akartok tőlem? – sziszegtem a fogaim között.

- Nem kell félned. Nem fogunk nagyon bántani. Igaza volt. Valami fantasztikus az illata. – mondta kéjesen, miután végig húzta az orrát az ütőeremen. Undorodva rántottam el a fejem. És ő hagyta.

- Sam, hagyj ám nekem is belőle! – röhögött a másik, de ő ott maradt. Sam szemébe néztem, és megláttam a vigyorát az elsötétült szemeivel, és már tudtam, hogy mi fog következni. És egyáltalán nem vártam.

Megnyalta a száját, majd lefogta kétoldalt a fejemet, hogy nehogy elrántsam, félre söpörte a hajamat majd belém harapott. Hirtelen a tüdőmbe rekedt a levegő, majd zilálni kezdtem.  Ez nem olyan harapás volt, mint, amit már ejtettek rajtam párszor, elég intim helyzetben. Próbáltam elrúgni magamtól, vagy a fejemet forgattam, de semmi nem segített. Inkább felbosszantottam, vele és egyre erősebben szorított. Egyre könnyebben éreztem magam. Lehunytam a szemeimet, és csak tűrtem, és sajnáltam magam.

Én vagyok az első vadász, aki abba fog belehalni, hogy elrabolták, és lecsapolták. Ráadásul olyanok, akiket még nem is ismerek. Még esélyem sincs küzdeni. Már nincs.

Egy idő után elengedett, én meg úgy csúsztam le a fal mentén, mint akit összevertek. Felkelt a másik is és énhozzám lépett. Eldőltem oldalra, így csak a cipőjének az orrát láttam. Éppen le akart guggolni, amikor kinyílt valahol egy ajtó, és még valaki bejött rajta. Egy nő volt. Legalábbis a magas sarkújából ítélve.

-  Victor! Elég lesz! – ismerős volt a hangja.

- De én még nem ettem! – háborodott fel az előttem lévő. Aki belépett egy sima mozdulattal a mellettem lévő falhoz vágta a vámpírt, és intett, hogy tűnjenek el. Akkor láttam meg a vörös lángtengert a feje körül.

- Victoria... – nyögtem halkan és behunytam a szemem, abban reménykedve, hogy mire kinyitom eltűnik, én meg felébredek egy szobában. Edward szobájában.

- Lám csak, megismersz? – nevetett fel. Elfintorodtam. Ennyit a kívánságaimról. Feljebb tornáztam magam, ő meg leguggolt és érdeklődve vizsgálta az arcomat. És a nyakamat is. – Látom, elég szépen megharaptak. Remélem azért egy kis vér maradt még benned. Tudod...éhes vagyok.

- Ha hozzám mersz érni, megöllek. – sziszegtem a fogaimon keresztül.

- Ó, de aranyos! Várj, mindjárt megijedek! – tette szája elé a kezét, mintha tényleg félne, de közben mosolygott. Még nagyobb lett a hányingerem. Majd egyszer csak a falat éreztem meg a koponyám hátuljának csapódni, és alig kaptam levegőt, a torkomat fojtogató keze miatt. Próbáltam elrúgni magamtól, de ráült a lábaimra. Csavargattam a kezeimet, de csak annyit értem el, hogy felhorzsoltam a csuklóimat. – Ha még egyszer megpróbálkozol ilyennel, vagy akár azzal, hogy megszöksz, megtalállak. Bárhol is légy. De van ennél egy még rosszabb hírem. Nem jutsz ki innen. Legalábbis élve nem. Majd dobok be neked kaját. Ha nem felejtem el. – elengedte a torkom, majd felállt és távozott. Félre csuklott a fejem, de egy kéz megragadta a hajam, és felemelte azt. Találkozott a tekintetem, egy vörös szempárral. Victor térdelt előttem. Hányingerem támadt, és mivel nem volt jobb ötletem, szembe köptem. Letörölte a száját, majd adott egy pofont. Akkorát, hogy a másikat a fal adta. Szó szerint. A másik felröhögött, majd ennek a fogait is megéreztem, ahogy a bőrömbe mélyednek. Nem éreztem semmit ezek után már. Csak a sötétség maradt. A megnyugtató sötétség.

Napok teltek el így. A sötét szobában nem érzékeltem, mikor van reggel, mikor nincs, csak abból tudtam, hogy hallottam, mikor az egyik vámpír mondja, hogy reggelente adjunk neki enni. Így reggelente ketten ettek belőlem, majd kaptam valami trutyit. Emberi ételt. Ha Victoria is akart belőlem enni, akkor az éjjel kaptam egy embert. Egy haldokló embert, akiből ők már ettek. Égett a nyakam. És meg is volt duzzadva. Éreztem. Egésznap csak a sötét szobában voltam a falnak lapulva. Igaz, hogy undorodtam a faltól, de más nem volt annyira hideg. Le kellett valaminek vinnie a lázam.

Egy kellemes hideg érzést éreztem a nyakamon. Annyira jó volt, hogy mégjobban hozzá akartam bújni, mire elkuncogta magát, én meg felébredtem. Ijedten próbáltam hátrébb csúszni, mire ő is elvette a kezét a nyakamról. Nem láttam tisztán az arcát, de egy kis erőlködés után felismertem. Köszönhetően az olajlámpának is, ami az ajtóba volt rakva.

- Sss. Ne félj! Nem akarlak bántani. Segíteni jöttem.

- Anthony? Mi a francot keresel itt?! Fogadni mernék, hogy ez mögött is te állsz!

- Mi? Nem, dehogy! Halkabban, Bella! Victoria nincs itthon. De néhányan igen. Vadászni ment. Hadsereget akar létre hozni. Engem hívott, hogy vigyázzak rád. Sajnálom, Bella! Komolyan. Nem tudtam, hogy mit akar....

- Hagyd! Nem érdekel. Más annál inkább. Minek Victoriának hadsereg?

- Egy klánt akar megsemmisíteni vele. – a zsebébe nyúlt, és elővett egy kést. Nyeltem egyet és könyörgően néztem rá, de ő csak elmosolyodott és mögém nyúlt, közben a fülembe súgta. Még a lélegzetemet is visszatartottam. – Tudtad, hogy sokkal szexisebb vagy, mikor így nézel, és így viselkedsz? – majd hallottam a kötél szakadását, és érzem, hogy meg tudom mozdítani a kezeimet. Egyből lendítettem a balt, és egy pofon csattant az arcán. – Ezt most miért? – simogatta az állát.

- Mert megérdemelted! – álltam fel lassan, de egy pillanatra megszédültem, és ha Anthony nem kap el, a padlón végzem – Köszönöm.

- Szívesen. – vigyorgott, mint a vadalma.

- Töröld le a vigyort, és segíts ki innen! – felfogta a lámpát, és kiléptünk a szobából. Bár az jobb szó lenne az én menésemre, hogy csak vánszorogtam. Ekkor vettem észre, hogy a föld alatt vagyunk. Anthony ment elől, én meg a kezét fogva lassan tudtam csak haladni. Össze-vissza kanyarogtunk, és lépcsőkön mentünk fel. Néha megbotlottam és meg is kellett egyszer állni, de csak kiértünk pár óra alatt. A nap bántotta a szemem, így be kellett csuknom, de amint levegőt vettem, megéreztem, hogy egy erdőben vagyunk. Éreztem a fák illatát, és az állatokét is. Némelyiknek hívogató volt a szaga, de volt olyan, ami taszított. Megszorítottam egy kicsit a kezét, mire megállt, és felém fordult.

- Anthony. Nem tudok tovább menni. Vadásznom kell. – lassan próbáltam kinyitni a szemem, és pár perc után sikerült is – Vagy itt, vagy benn a városban.

- Rendben. Ejtek neked pár vadat. – leültetett egy fa alá és el akart menni, de utána kaptam. – Tudom. Csak ne növényzabáló legyen. – majd el is tűnt. Lehunyva szemeimet döntöttem fejem a fa törzsének.

Percek telhettek csak el, mikor meghallottam egy puffanást előlem. Kinyitottam a szemem, és megláttam egy pumát előttem, mögötte meg Anthonyt átalakulva. Fájdalmas mosolyra húzódtak ajkaim, mert még mindig éreztem, hogy fáj a nyakam és szinte mindenem. Nyelni is csak fájdalmasan tudtam. Behunytam a szemem, és közelebb hajoltam az állathoz. Megéreztem a vér szagát, hogy elfeketedik a szemem, és megnőnek a szemfogaim. Majd még mindig csukott szemmel, bele mélyesztettem fogaimat.

Félórával később, teli hassal ültünk egy fa alatt egymásnak dőlve. Szinte halomban feküdtek előttünk a tetemek. Éreztem, ahogy az eltört csontjaim, összeforrnak és a felrepedt koponyám is összeforr. Megkönnyebbülve sóhajtottam fel, és nyitotta ki a szemeimet, de szembe találkoztam egy kék szempárral. Végig simított az arcomon.

- Gyönyörű vagy. – suttogta, és közelebb hajolt hozzám. Először a szám sarkába csókolt, ahonnan lenyalta a maradék vért, majd teljesen az ajkaimra illesztette az övét. Nem tudtam mit teszek. Az egyik kezemmel a hajába túrtam, míg a másikat az arcára helyeztem és kezdtem el ott simogatni. Körül fogta a derekamat, és magához húzott. Végig simított a nyelvével a felső, majd alsó ajkamon, én meg utat engedtem neki. Lábaimat dereka köré fontam és oldalra, majd hátradőltem, magammal húzva őt is. Percekig csak csókoltuk egymást, mikor levegőre volt szükségünk, elszakadt tőlem és a homlokomra döntötte az ő homlokát. Az egyik kezét végig vezette az oldalamon, és a ruhám alá csúsztatta kezét, közben a másikkal meg az alkarján támaszkodott, és az arcomat simogatta. Ziláltam még egy kicsit, mikor megszólaltam.

- Nem lehet. Sajnálom. – egyből megálltak kezei a mozgásban.

- Miért? Elmehetünk máshova is. Egy motelbe, vagy akár bárhova. – éreztem a hangján, hogy szenved. Az arcomat simogató kezét ökölbe szorította. Megsimogattam az arcát, majd az állánál fogva felemeltem a fejét.

- Sajnálom, de nem tudom megtenni.

- Miért? – majd másodpercek után, mintha leesett volna neki – Találtál valakit?

- Én... – Egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy mit mondhatnék neki. Ha azt mondanám, hogy nem, azzal hazudnék. De ha azt mondanám, hogy igen, az sem lenne teljesen igaz, hiszen mekkora az esélye annak, hogy még találkozni fogok Edwarddal? Hogy ő is azt érzi irántam, amit azt hiszem én is érzek iránta? De azt is tudtam, hogyha azt mondom, nincs senkim, akkor nem fog leállni, én meg utána rosszul érezném magam, hiszen, most is mikor megcsókolt, Edward arca jelent meg előttem. Pár hónappal ezelőtt, gondolkodás nélkül megtettem volna, de most valami megakadályoz benne. – Igen. Van valaki. – amint kimondtam felpattant rólam, és a legközelebb lévő fába vágta az öklét. Megremegett a fa, a madarak elrepültek egy kilométeres körzetben, a fa meg utána kidőlt. Ekkorra már én is felálltam. Sokkal könnyebben mozogtam, hál a vérnek. Felém fordult és láttam az arcán a fájdalmat, és a dühöt is. Most megsajnáltam. Kezdek elpuhulni. Ajjaj!

- Mikor ott, abban a sikátorban segítettem rajtad, és a szemedbe néztem. Tudtam, hogy nem csak egy másik vadász vagy. Hanem te leszel A Vadász. Ezért is engedtelek el. Azt hiszem....beléd szerettem. Már akkor, ott. Tudom, hogy nem szabad, több okból is, de ez van. Nem tudok ellene mit tenni, és őszintén: nem is akarok. Igaz, követtem el egy két hibát már az életemben, de az csak olyankor volt, amikor Victoria tele beszélte a fejemet. Túl sok éve vagyok már vele, hogy ne bízzak benne, és ne higgyek benne. Eddig azt hittem, hogy esetleg jót akar nekem és nem egy házi kedvencnek tart, mint aminek éreztem magam, de amint meghallottam, ahogy egy másik vámpírral beszél, és viselkedik, úgy döntöttem ott hagyom. Kerestelek téged mindenhol, és akkor találtam rád ott. – a vége felé már a szemembe nézett. Szenvedés, remény, és szerelem volt az, amit ki tudtam olvasni belőle. Lassan, tartva a szemkontaktust, közeledtem felé, mikor odaértem az arcára helyeztem a kezem, ő meg mégjobban belebújt a tenyerembe.

- Ha hamarabb elmondtad volna, akkor...

- Akkor mi? Mégis mi lett volna? Victoria egyből megtalál és megöl. És te is tudod, ha vadász vagy, nem lehetsz szerelmes. Mert elgyengít. Annyi lehetőségem lett volna rá, hogy megöljelek. Annyiszor kaptam parancsba. Amikor feladtalak a Volturinak, arra gondoltam, hogy esetleg nem ölnek meg, hanem megtartanak, mint katonát. És félig be is jött a tervem. Csak azzal nem számoltam, hogy mi van akkor, ha kimented magad. Így könnyebb célpont vagy Victoriának. Ott megtudnának védeni tőle.

- Te most komolyan egy vámpírtól féltesz? Te is tudod, már mennyit kinyírtam. Nem fog egy kis ribanc kifogni rajtam. És amúgy is meg kell ölnöm. Ha ő is keres engem, akkor még könnyebb dolgom lesz. Még mielőtt a hadserege teljesen elkészülne. De, mondd csak. Ki ellen akarja őket használni? – mélylevegőt vett, és kimondta azt a nevet, amire a tüdőmbe rekedt az összes levegő.

- Cullen család. Az egészet holtan akarja látni.

Értetlenül pislogtam rá, és kattogott az agyam, hogy most csak viccel. Csak át akar verni. De a szemébe nézve nem ezt láttam. Pedig örültem volna, ha elröhögi magát, és közli, hogy bedőltél. Egyszerűen képtelen voltam felfogni, hogy Victoria ki akarja nyírni Cullenéket. Miért tenné? Mit ártottak neki? Vagy rajtam akar bosszút állni? De nem tudja, hogy kapcsolatban vagyok Carlisle-al, és Jasperrel.

Aztán eszembe jutott Maria, de nem hiszem, hogy szövetkezett volna Victoriával. Bár most már kinézem belőle.

Megfordultam és elindultam ki az erdőből.

- Hé! Most hova mész? – futott utánam Anthony. Megragadta a karom, és megállított.

- Mégis mit gondolsz? Szólok Cullenéknek.

- Te ismered őket? – A francba! Ő erről nem tud. Nincs más választásom. El kell mondanom. Ezt is elintézted Bella! Gratulálok!

- Igen. Emlékszel, mikor meséltem, Carlisle-ról, és Jasperről? – bólintott én meg elindultam, megint. Tartotta velem a lépést és hagyta, hogy végig mondjam. – Ők is a családból vannak. Carlisle Cullen, és Jasper Hale Cullen. Nem akartam bajba keverni őket, így a vezetéknevüket nem mondtam. Értesítenem kell őket.

- Rendben. Veled megyek. De, nem hiszem, hogy most azonnal kellene indulni. Victoria nem sokára visszaér. Észreveszi, hogy nem vagy ott. Hadjáratot indít ellened. El kell rejtselek egy kis időre. – megfogta a kezem és mélyen a szemembe nézett – Gyenge vagy még. Nem kellene azonnal összetalálkozni vele. Tudom! Ki akarod nyírni, de akkor is. Ha beértünk a városba, vadászunk egyet, majd várunk, hogy jelentkezzen valahogy. Ha most elmész hozzájuk, ott fog keresni, és két legyet, tud ütni egy csapásra.

- Te mindig ilyen okos voltál? – nem felelt csak elmosolyodott majd még mindig nem engedve el a kezem, a város felé vettünk az irányt. Mire kezdtük látni Berlin fényeit, már alig álltam a lábamon. Ilyen lehet egy embernek. Úúúú! Nem cserélnék velük.

Egy fiatal pár sétálgatott, az egyik nagyobb parkban. Anthony-ra néztem, aki bólintott egy kicsit, majd feléjük vettük az irányt. A fiú vállán kocogtattam, aki felém fordult, majd...

... óvatosan helyeztem a padra a testét. Anthony a lányt rakta mellé. Összedöntöttük a fejüket, így úgy néztek mintha ülnének és aludnának. Ami igaz is volt. Egy részt.

- Éhes vagy még? – jött mellém, és arrébb rakta az egyik tincsemet.

- Nem. Az állat, meg ez elég volt. – láttam egy kis vércseppet még a szája sarkában – Van valami a…

- Hol? – de közelebb hajolt. Csak egy puszival egybe kötve nyaltam le a cseppet, és el is távolodtam tőle. Hallottam, hogy szomorúan felnyög.

- Sajnálom.

- Nem tudok ellene mit tenni, szóval.... Pihenjünk le. És menjünk innen, mielőtt valaki meglát minket.

Három nappal, 23 órával, és 10 országgal később, már Kanada határánál voltunk. Éjszaka volt, így senki nem látta, ahogy az óceánból, a partra mentünk. Kerestünk, egy kisebb várost, és mielőtt tovább haladtunk volna, vadásztunk.

Majd már csak mentünk. Mentünk, és mentünk. Éjt nappallá téve, csak először dél felé, majd nyugatnak haladtunk, Forks felé. Seattle-nél voltunk, mikor egy ismerős autót láttam meg. Megálltam hirtelen, és reménykedtem benne, hogy ez valóban Carlisle kocsija. Anthony értetlenül nézett rám, de nem törődve vele, a kocsi felé vettem az irányt. Már fél úton jártam, az úttesten, amikor egy férfi ült be a kocsiba, és egyáltalán nem az volt, akit vártam. Csalódottan sóhajtottam fel, és fordultam vissza.

- Mit láttál?

- Csak azt hittem, hogy Carlisle az. – tovább akartam menni, de megfogta a karom, és megfordított.

- Nem tudom pontosan hol laknak Cullenék, de szerintem egy kocsival hamarabb odaérnénk. Sőt, talán az lenne a legjobb, ha valahogy értesítenénk őket, hogy itt vagy.

- Miért? Ha elmegyünk hozzájuk, az nem elég értesítés? – értetlenül húztam fel a szemöldökömet.

- De, csak...... – láttam rajta, hogy küzd a szavakkal, így nem erőltettem semmit – Hagyjuk. Menjünk.

- Mi a baj Anthony? Már napok óta furán viselkedsz. Hallod?! Hozzád beszélek! – nyúltam a karja után.

- Ha odaértünk. Te velük maradsz, igaz? Mármint.... Vele. – sóhajtottam egyet és lassan ejtettem ki minden egyes szót.

- Én.... Ő nem tudja, hogy mit érzek iránta. Vagyis, igazából én sem tudom, hogy mit is érzek valójában iránta. És először is tudod, meg kell őket menteni. Figyelmeztetnünk kell őket, hogy mit tervez Victoria. Nem foglak téged elfelejteni. És a foglalkozásomat amúgy is folytatom. És ki tudja – böktem oldalba, miközben mosolyogtam – talán megint felfogadnak minket egymás ellen. Menjünk erre. Az erdőn át. Azt hiszem rövidebb.

Órákkal később még mindig meséltünk egymásnak különféle történeteket, helyzeteket, amikbe belekeveredtünk, miközben vámpírokat gyilkoltunk, miközben a ház felé sétáltunk. Azért vicces volt a helyzet.

Újabb óra telhetett el, amikor halottam, hogy tőlem kb. 100 méterrel egy ág eltörik. Ez nem is lett volna akkora gond, csak utána morgásszerű hangot hallottam, és valami irdatlan büdöset hozott felém a szél. Egy másodperc alatt merevedtem meg, és Anthony is mellettem. Ő az ellenkező irányba fordította a fejét, és állt támadó pózba. A jobb szemem sarkából láttam, hogy mégtöbben lépnek ki a fák takarásából. Elkerekedett szemekkel számoltam meg őket. Hét hatalmas, vicsorgó farkas állt előttünk. Nyeltem egy óriásit, és próbáltam emlékezni, hogy ezek ugyan azok a farkasok-e, akik akkor mellettem futottak, és csúszott nekem az egyik. Forks közelében vagyunk, ami annyit jelent, hogy La Push is a közelben van, ahol van egy farkas falka. Bajban vagyunk.

Lassan emeltem fel a karjaimat, és egy pillanatra tényleg megijedtem, amikor az egyik felmorgott és felém indult, de szerencsémre a másik oda kapott neki, és „rendre utasította”. Majd hátat fordított nekünk, és befutott az erdőbe. Átváltozik. Halleluja.

Egy magas, kreol bőrű srác jött vissza, csak egy gatyában.  Két farkas utat engedett neki. Mikor tisztes távolságban megállt előttünk, még mindig fenn voltak a kezeim, és Anthonyt is megböktem, hogy tegye fel őket.

- Nem akarunk bajt!

- Akkor mit kerestek itt? Nem látszotok vámpírnak, bár olyan szagotok van.

- Vadászok vagyunk. Félvérek. – válaszolta helyettem Anthony, mire halk morajlás folyt végig a falkán.

- Szóval vadászok. És mit kerestek itt?

- Mi éppen egy vám....

- Cullenéket keressük. – szóltam közbe, mielőtt eljár a szája – Nem tudtam, hogy ez itt már a ti területek. Sajnáljuk. Rövidíteni akartunk csak.

- Cullenék nincsenek itt. – megfagyott az ereimben a vérem. Valószínű, hogy elég értetlenül nézhettem, mert magyarázatba fogott. – Múlt éjjel láttuk őket elmenni. Északnak vették az irányt.

- Miért mentek el, ha még nem telt le az 5 év? – morogtam halkan, de meghalhatták, mert válaszolt a srác.

- Nem tudjuk, és nem is érdekel. Az a lényeg, hogy leléptek. És a legjobb lenne, ha ti is távoznátok a földünkről. – azt hiszem bólintottam, de nem már nem hallottam, ha mondott is valami mást. Csak azt éreztem, hogy Anthony kézen fog és lassan elvezet. Az járt a fejemben, hogy elmentek. Elkéstünk. Elkapják vagy már el is kapták őket, és én nem tudtam megállítani, sem Victoriát, sem szólni nem tudtam nekik. Túl kevesen vannak egy egész hadsereghez, ha igaz, amit Anthony mondott. Az én lelkemen szárad a Cullen klán halála. Az apámé, a testvéremé, és a többieké... És Edwarddé is.