Hali!
Sajnálom, hogy múlt héten nem volt fejezet, csak egy kicsit összecsaptak felettem a hullámok.. De itt vagyok! Remélem azért vártátok! Köszönöm az előzőekhez a komikat, és pipákat! Most nem tudok sajnos dupla fejezetet hozni, mert jövőhéten megint nem jövök haza, de ígérem, hogy pótolom. Amint lesz kész fejezet duplát írok és rakom is fel. Jó olvasást addig is!
Egész éjjel csak a kanapén ültem
a nappaliban, Cullenék házában és néztem magam elé. Anthony megpróbálkozott pár
dologgal, hátha megszólalok, vagy tanúsítok bármi olyan viselkedést, ami arra
utal, hogy élek, de nem jött össze neki. Így hajnal tájt, már föladta, és
ingerülten elhagyta a házat.
Az emlékeimet pörgettem le
magamban. Az összest, ami a Cullen családhoz fűz, vagy fűzhet. Amikor
Carlisle-lal találkoztam. Amikor először láttam meg Jazzt Mariánál. Alice-szel
való beszélgetésemet – ami igen rövidre sikerült, de hatásos volt. Amikor
Emmett a földbe döngölt szó szerint, ahogy Esme aggódott értem akkor, ahogy
Rosalie undorral nézett rám. Ahogy Edwarddal találkoztam legelőször, mikor azt
a Vöröset kergettem, aztán ahogy Edward a hotelben megcsókolt. Ahogy aggódott
értem reggel, ahogy ölelt..... És ezt már nem élv... érezhetem többé. Nem viccelhetek
Jasperrel, nem bosszanthatom az Apámat. Mert most miattam vannak bajban, vagy
már halottak is. Elkapta őket Victoria, és hiába van Alice-nek és Edwardnak
képessége, nem birtokolnak olyan tudást, ami Jazznek van. A harci tehetséget. Nincs
mindegyiknek olyan ereje, mint Emmettnek. Mélyet sóhajtottam, és újra néztem
magamban, ahogy hagyjuk szenvedélyünk kibontakozni a hotelben Edwarddal.
Persze megtehetném, hogy
bosszúból elmegyek, és magam adom fel a Volturinál, vagy keresem meg Victoriát,
és befejezem az alkum, mielőtt tényleg késő lesz. Vagy akár Mariat is
megkereshetném mivel, nincs itt, nem tartozik már Cullenék védelme alá. Vagy...
itt is maradhatnék, és sirathatnám, azt az életet, amit hagytam elmenni, mikor
ott hagytam Carlisle-t. Talán már én is a családhoz tartoznék, vagy tartoztam
volna. Nem Jazz oldalán, hiszen ő megtalálta a társát, talán Edward mellett. De
mikre is gondolok? Nem lehetséges ez nekem. Nem eshetek szerelembe, nem
érezhetek semmit, senki iránt. Egy vadásznak nem ez a feladata. Ráadásul én A
Vadász vagyok. Szorosan összezártam szemeim és mégkisebbre húztam össze magam a
kanapén.
- Még mindig itt vagy? Meddig akarod ezt játszani, Bella?
Itt sajnáltatod magad ahelyett, hogy kiderítenéd, mi van velük! Vagy felejtenéd
el őket, és lépnél tovább! Végeznéd a dolgod! De nem, te inkább itt ülsz, és
sajnálod, hogy az vagy ami! Elmegyek vadászni! Mire visszatérek, nem akarlak
ott látni! Vagy nem áálok jót magamért! – végszóval becsapta az ajtót maga után
Anthony, de úgy, hogy a teljes üvegfal beleremegett. Talán igaza van. Tennem
kéne valamit. Nem itt ülni és... Valóban azt sajnálnám, hogy az vagyok, ami? De
én szeretek az lenni! Szeretem, hogy nem vagyok vérszívó, de nem is vagyok
olyan gyenge, mint egy ember. Nem
tudom. De ő honnan is tudná? Csak akkor van velem, vagy foglalkozik velem,
mikor kell neki valami. Vagy valaki. Utána meg feldob az ellenségnél, vagy
csapdába csal.
Vettem egy mély levegőt a számon,
de meg is bántam. Elkezdett kaparni a torkom, és szinte éreztem, hogy már
fekete a szemem. Nem az a csokibarna, amit Edward szeret. Szeret? Ennyi idő
alatt lehet szeretni valakit? Beleszeretni valakibe? Még megkedvelni is nehéz,
nemhogy szeretni! Vagy ezt csak én gondolom így? Egy dologban viszont teljes mértékben
igaza van Anthony-nak! Nem ülhetek itt, és lehetek csak, mint aki elveszített
valami fontosat. Tennem kell valamit! Talán még nem késő! Talán ha elindulok,
még elérem őket! Megtudom akadályozni, hogy meghaljanak! Megfogom tudni
akadályozni!
Kezdtem épp egy kis halovány
reményt látni arra, hogy igazam van, vagyis lesz, de ezt drága barátom
összetörte. Egy szemvillanás alatt. Szó szerint. Annyit éreztem csak, hogy neki
csapódok az üvegfalnak, és egy fa törzsének csapódom. Mielőtt elérhettem volna
a talajt, megint megfogott, és a verandának vágott. Kezdtem bepipulni.
Komolyan! Most döntöm el, hogy megkeresem őket, erre ő így fogadja! Szép barát!
Mikor oda ért elém, már nem talált fogást rajtam, mert én kaptam el a nyakát,
és a legközelebb lévő fához nyomtam. Ziháltunk mind a ketten. Meg nekem még
fájt a hátam is eléggé. A szemembe nézett és láttam, hogy kíváncsian méreget,
hogy mi lesz a következő lépésem. De ami történt, arra sem én, sem ő nem volt
felkészülve.
Egy ijedt sikoly törte meg az
erdő csendjét, majd egy kiáltás, amit egy test nekem ütközése követett. Nem
engedtem el Anthony-t, így velem esett ő is oldalra. Amint a felszálló por egy
kicsit csillapodott, már láttam a „támadómat” és a tüdőmbe maradt a levegőm.
Nem találtam a szavakat. Anthony megpróbált kiszabadulni, és én úgy engedtem
el, mintha nem is az én kezem lett volna. De nem tudtam elengedni azt az arany
szempárt, ami rám nézett. Mosolyra húzódott a szája, és elkiáltva a nevemet
megölelt. Én még mindig szinte, úgy néztem rá, és éreztem magam, mint aki
szellemet lát. Érezhette is, mert pár perc múlva sértődötten szállt le rólam,
és nyújtott kezet, miközben Jazz is közelebb sétált. Hogy ki?! Az előbb
említettre néztem úgy, ahogy az előbb Alice-re, de ő csak vigyorgott, és
tartotta a szemkontaktust. Lassan álltam fel, szemem járattam közöttük.
Valahogy hihetetlennek tűnt, hogy itt vannak. Én eddig azt hittem, hogy....
- Hogy a fenébe kerültök ti ide? – Nyögtem ki az első dolgot,
ami az eszembe jutott, és ami a legfontosabb volt a többi millió kérdésem
közül. – És a többiek?
- Én is örülök neked
Bella! Igazán! Láttam, hogy itt vagytok, és hogy olyan letargikus állapotban
vagy, így mondtam Jazz-nek, hogy jöjjünk el, és mondjuk meg, hogy nincs velünk
semmi baj. MI jól vagyunk. – felelte
Alice, majd szemöldök ráncolva nézett a házra. Az összetörött verandára, és
üvegekre. Szerintem már azt tervezi, hogy hogyan lehetne a leghamarabb
megcsinálni. Vagy csináltatni velünk. – Miért kellett átrendezni a házat? Miért
nem volt jó, ahogy volt? – Így lenne szerencsém a lottón.
- Bella hibája!
- Anthony hibája! – mondtuk egyszerre, mire légyölő
pillantással néztem rá. – Te dobtál ki az ablakon!
- Figyelmeztettelek előtte, hogy mikor visszajövök, és úgy
talállak, ahogy elmentem, drasztikus módszerekhez fogok folyamodni. – fonta
karba a kezeit, és elfordult. Felsóhajtottam, és inkább Alice-ékre figyeltem.
- Hogy érted azt, hogy mi?
– összenéztek, és tudtam ebből, hogy baj van. Talán nagy baj. – Alice! Jasper!
Ki nincs jól?
- Mondd el te.
- Miután elmentél... inkább menjünk be. – mondta Jazz, majd
kedvesét húzva a nappaliba mentek. Léptem volna én is át az ajtót, mikor
Anthony hangja megállított.
- Én elmegyek sétálni. Nem akarok útban lenni, és Bella...
sajnálom, hogy úgy neked estem.
- Semmi baj! Csak aggódtál értem. Érthető. De maradhatsz is,
ha..
- Nem! Nem akarok... útban lenni. – majd már el is tűnt. És
még sétálni megy, mi? Ja.
- Itt vagyok. – lerogytam az egyik fotelba, velük szembe.
- Tehát – kezdte Alice – Edward.. nem fogatta valami jól,
hogy tényleg elmentél, és nem jössz már vissza. Legalább is az első hónapokat,
még jól viselte, de aztán...
- Várj! Hogy érted, hogy az első hónapokat? Nem voltam addig el!
- Hét hónap telt el azóta, hogy elmentél tőlünk, Bella! –
mondta szelíden Jazz. De nem akartam elhinni. Hét hónap? Hol voltam én...
Victoria! Akkor eshettek ki a napok... hónapok, amikor ott voltam. Talán, hogy
nem is emlékszem olyan sok alkalomra, amikor magamnál lehettem. De hét hónap? –
Edward elkezdett keresni, - folytatta testvérem – de nem igen jutott a
nyomodra. Még Alice sem látott. Hol voltál?
- Ez hosszú történet. – hajtottam le a fejem, és kértem,
hogy folytassa. Alice vette át megint a szót.
- Aztán már nem járt vissza, és nem adott jelet magáról.
Rosalie, és Emmett elment utána, és megüzenték, hogy Olaszország felé tart.
Azután már mi is utána mentünk, de mivel láttalak, így mi eljöttünk.
- Miért menne oda? És miért úgy tudják a farkasok, hogy
északnak mentetek?
- Mert eredetileg arra mentünk. Elmentünk Alaszkáig, de nem
volt ott. Ott hagyott nekünk üzenetet Emmett, hogy... hova tart. – befejezte,
de nem ez volt a történet vége. Szememmel ösztökéltem, hogy folytassa. – Na,
jó! A Volturihoz ment. Nem akart olyan világban élni, ahol te már nem vagy.
- Mi van? – felpattantam, és mint a mérgezett egér, kezdtem
el mászkálni – Hogy érted, hogy nem akar olyan világban élni, amiben én nem
vagyok?! Hiszen élek! Nem! Ezt nem
teheti meg! Nem lehet, hogy az legyen! Egy éjszaka volt! Egy nap, hogy ismertük
egymást, ez...
- Bella! Befejeznéd? Az idegeimre mész ezzel a mászkálással,
és az érzéseiddel! – kezdte el masszírozni a halántékát Jazz. Megálltam egy
pillanatra, de aztán folytattam a mászkálást.
- Bella, nálunk nem igen úgy mennek a dolgok, ahogy az
embereknél. Nem kell randizgatni, és jobban megismerni a másikat, hogy tudjuk ő
az, akire eddig vártunk, és ő az aki kell nekünk. Nálunk ez egyik pillanatról a
másikra történik meg. És Edwarddal ez megtörtént. Amikor levett legelőször a
lábadról. – mosolygott a végén, mire elfintorodtam, és visszaültem a helyemre.
- Nem lehet! – suttogtam magam elé, de sajnos meghallották.
- Ne gyere ezzel a hülyeséggel megint! Mióta elhagytál, ezt
szajkózod! – csattant fel Jazz, mire rákaptam a tekintetem.
- Nem én voltam az, aki dobott az miatt, mert nem vagyok ott
mindig, ahol te!
- Ti miről....?
- Talán nem azt kellett volna tennem? – állt fel és láttam
rajta, hogy mérges kezd lenni – Otthon ülni, és várni, hogy mikor van időd rám
is? Mikor jössz haza? Épségben? Vagy egészben? Vagy, hogy haza jössz-e
egyáltalán?! Láttam! Éreztem, hogy boldogtalan vagy velem! De nem szóltam. Nem
nyaggattalak vele! Mert tudtam, hogy mi a bajod! Menni akartál! Már akkor sem
bírtál egyhelyben maradni sokáig! Hajtott a véred!
- A vérem?! Mit akarsz ezzel? Hogy olyan
vagyok, mint az apám? És ezt most miér’ nekem mondod? És miér’ nem mondtad
korábban? És tudod mit? Azért mentem el, mert az nem én vagyok! Vadásznak
születtem! Nem holmi vérszívónak! – álltam fel, és dühösen meredtem szemeibe.
- Szóval ezek lennénk? Ez lennék neked, holmi vérszívók? Nem az apádra gondoltam.
- Jasper... – próbálkozott halkan Alice közbe szólni, de nem
igen tudott. Csak a fejét kapkodta köztünk.
- Nem úgy gondoltam! – keltem egyből védelmemre, de nem
hatottam meg. Nem úgy nézett rám.
- Lehet! De úgy mondtad! És az érzéseidet érzem, nem a
gondolataidat. És azok azt mondják, hogy igenis így érzed. Hogy csak ennyi
vagyunk neked! De tudod mit? Akkor miért nem végzed el most a feladatod? Miért
nem ölsz meg minket most?
- Jasper! – állt fel Alice, és szerelme elé állt, de ő nem
nézett felé. Engem figyelt szemeivel.
- A testvérem vagy.
- A testvéred? Most már az lennék? Magad sem tudod, hogy mik
vagyunk MI Neked. Azt tudom, hogy te
mi vagy nekem. Meg a többieknek, és főleg Edwardnak. De téged ez úgysem
érdekel. Soha nem is érdekelt, hogy mi van mással. Egyedül az volt számodra a fontos,
hogy neked jó legyen. Hogy neked meglegyen minden. Az, hogy kin kell áttaposnod
azért, hogy megkaphasd, nem érdekel. Bárkin átgázolsz. – döbbenten hallgattam
végig a szavait, és a végén rá kellett döbbennem, hogy igaza van. Ha érdekelt volna,
hogy mi van velük, vele, akkor nem hagyom el őket. Nem úgy, ahogy ott hagytam
őket. Jazz suliban volt, Carlisle meg dolgozott. Én meg leléptem. Ha érdekelne,
hogy mi van velük, akkor nem hagyom el őket másodszorra is. Akkor most nem itt
kennék, és nem a testvérem szavain gondolkodnék, hanem úton lennék, hogy
megmentsem Edwardot. Vagy már együtt lenne a család.
- Igazad van. Nem igen érdekelt, hogy mi van veletek. Nem
érdekelt, hogy fájdalmat okozok neked. Csak a saját érdekemet néztem. Sajnálom.
– félve néztem szemeibe, de meglepődtem, amikor megláttam az arcát. Vigyorgott!
Átvert! Tudta, hogy így tud rám hatni. A rohadt lelkiismeretemre! A közelemben
lévő párnát felkaptam, és teljes erőmből hozzá vágtam. Könnyedén elkapta, és
visszadobta azzal a lendülettel. De ez nem olt jó ötlet. A lendülettől hátra
estem, és szerencsémre a fotelben értem célt.
- Jasper! – kiabálta Alice, majd mellém lépett – Jól vagy?
- Persze. Innom kéne. Már napok óta nem ittam. – felálltam,
és mint végszóra belépett Anthony is egy zacskó vérrel. Megtorpant egy
pillanatra, ahogy végig nézett rajtunk, majd oda dobta a vért nekem. – Kórházi?
- Az. Gondoltam, hogy fogok egy embert és frissen hozom el,
de nem hiszem, hogy azt díjazták volna egyesek. – bökött fejével Alicék felé –
Megbeszéltetek mindent?
- Igen. – szólalt meg Jazz, de Alice megint közbe szólt.
- Nem! – felhúzott szemöldökkel néztünk rá, mire összefonta
karjait a melle alatt, és csúnyán nézett ránk – Egy valamit még nem értek.
Vagyis több mindent, de azzal még ráérünk.
- Te? Nem? Értesz? Valamit?
- Igen! Ritka pillanatok egyike, de megtörténhet, még velem
is. Szóval mit értettetek azon, hogy dobott, elhagyott, nem hagyott. Mit
értetek ez alatt?
- Ez hosszú lesz. – kényelmesen elhelyezkedtem a fotelben,
majd Jasperre néztem, miközben a vért szürcsöltem.
- Miért nem te mondod el?
- Mert te is elmondhatod.
- De...
- Na, jó! Mikor Carlisle-lal együtt éltünk, egy vadászatom
során leltem Mariara, és Jazzre. Valami megfogott benne. Ne gondolj rosszra,
nem olyan értelemben, hanem mintha nem is tudom.... Mindegy. Tehát aztán
többször jártam olyan helyen, ahol ő is ott volt. Majd.... rövidítek, ha nem
gond oké? – bólintottak így tömören elmondtam a dolgokat – Egy darabig együtt
voltunk. Legalábbis megpróbáltuk, de nem igen jött össze. Nem volt meg köztünk
az a dolog, ami köztetek. És hidd el nem bánom. – mosolyogva néztem rájuk,
ahogy Alice odabújt Jazzhez, és átkarolták egymást. Arra gondoltam, hogy
bárcsak én is így lehetnék Edwarddal. Gondok, és a Volturi nélkül. De ez
egyelőre nem lehetséges nekem. Még nem.
A nap további részében
megbeszéltük, hogy akkor mit csináljunk. Alice a jövőt kutatta, Jasper
gondolkodott, Anthony a kanapén fetrengett, és néha közbe szólt valamit, míg nekem
lázasan pörgött az agyam.
Egyik felem Edwardon. Hol van
pontosan? Jól van? Él még? A másik fele, meg, hogy hogyan találhatnánk meg
gyorsan. Persze egyszerű lenne, ha az ösztöneimre hagyatkoznék – így találom
meg az áldozataimat – és még Anthony is tudna segíteni. De mi van akkor, ha
elérünk Olaszországba? Ha találkozok a Volturival? Nem hiszem, hogy elengednek
megint, olyan egyszerűen, mint a múltkor. Vagy még állják a szavukat, és nem
veszik annak, ha oda megyek, hogy feladom magam?
- Szólok Rosaliéknak. Ne menjenek be Volterrába. Meg
Esmééknek is, hogy ott találkozzunk. A városkapunál. – szólt közbe Alice, ezzel
kizökkentve gondolatimból. És egy ötletet adva.
- Alice! Tud rólatok Aro? A képességeitekről?
- Csak rólam és Edwardról. Miért?
- Akkor Jazzt feltudnánk használni, ha nem akarnak minket
elengedni. Edward...
- És hogyan akarsz bejutni? – emelte fel a fejét Jazz.
- Az egyszerűbb, mint hogy ki is jöjjünk onnan élve. Tehát.
Edward tud olvasni Aro fejében. Ha nem engedne el minket, ő jelez neked, –
fordultam Jazz felé – te egy kicsit, de óvatosan belekavarsz Aro érzelmeibe. Ő
belemegy, mi meg villámgyorsan eltűnünk onnan. – vontam vállat és hátra dőltem
a fotelban.
- És velem mi lesz? – állt fel Anthony.
- Te nem jöhetsz be velünk. És Alice sem. Nem szabad
megtudnia, hogy te is itt vagy. – néztem az említettre.
- Hogyan akarsz eltitkolni Aro elől? Én is ott akarok lenni!
- Azt megoldom. Te viszont nem lehetsz! Hisz’ gondolj bele!
Te, Edward, én és ha véletlenül rájön Jazzre is. Kincset érünk neki külön-külön
is. Gondolj bele, ha együtt vagyunk
ott. Két választásunk maradna csak. Csatlakozunk, vagy meghalunk.
- Miért, így nem csak annyi van?
- Nem. Így el is tudunk jönni.
- És én miért is nem mehetek be? – kérdezte sértett hangon
Anthony.
- Mert Vadász vagy. És elméletileg neked halottnak kéne
lenned. Vagy legalábbis az ellenségemnek lenned, és nem a barátomnak, Anthony.
Meg kell valaki, aki szerez egy kocsit, és a többiekkel marad. – elgondolkozva
néztek egymásra. Én Anthony-val néztem össze, és az ő szemeiben is azt láttam,
ami bennem is kezdett éledezni. Egy cseppnyi félelmet. És hogy előtte sokat
kell táplálkoznunk.
- Indulnunk kellene. Elérjük Olaszországot, ha most
indulunk, még az eső előtt. – állt fel Alice, és megfogva Jasper kezét,
kimentek az udvarra. Én is felálltam.
- Hát, akkor menjünk.
- Bella! – megálltam Anthony hangjára, és szembe fordultam
vele – Mi lesz azután, ha kiszabadítottuk a... Edwardot?
- Nem tudom.... – suttogtam halkan, és inkább kimenekültem.
Nem bírtam a szemeibe nézni. Látni a fájdalmat, a bánatot, hogy egy
karnyújtásnyira vagyok tőle, mégis kilométerekkel arrébb állok. Jazzék az erdő
szélén álltak. Amint kiértem rám néztek, és egy szomorú mosoly került az
arcukra.
- Merre....
- Egyenesen Olaszországba menjünk. Útközbe persze
megállhatunk, ha táplálkozni akartok. – csicseregte közbe Alice, majd el is
indult. Nekem még mindig tátva volt a szám. Jazz csak kuncogott, majd felesége
után futott.
És megint igaza lett Alice-nek.
Akkor kezdett az eső csepegni, mikor már jóval Olaszországon belül voltunk.
Mivel mi már – Anthony és én – fáradni kezdtünk, és éhesek is voltunk, így amíg
eláll az eső, megálltunk egy motelnél. Kicsit furcsán nézett ránk a recepciós,
mikor mi négyen a szépségünkkel – na, jó, csak ők hárman – beállítottunk, és
egy – EGY! – szobát kértünk. Úgysem szándékoztunk tovább maradni a
szükségesnél. Míg Alice, és Jazz elintézte a telefonokat Rose-nak, és
Carlisle-nak, mi vadászni voltunk. Olyan furcsa íze volt az embereknek.
Megkérdeztem Anthony-t is, hogy ő érezte-e, de nem vett észre semmit. Na, ja.
Felőle akár mérgezett is lehetne, ha vér, akkor nem foglalkozik mással. Mire
visszaértünk a szobába, ők is végeztek, és már indultunk is tovább.
A többiek ott voltak, ahova Alice
rendelte őket. Már korábban itt köröztek a város körül, hátha megjelenik
Edward, és lebeszélik az őrült tervről, de eddig nem tűnt fel. Hát mi is
vártunk.
És vártunk...
Még mindig vártunk....
És még mindig semmi....
Csak egy elmosódott csík a szemeim előtt....
- Ott van! Edward! – el akart indulni Rose, de egyből utána
kaptam, és sikeresen elkaptam. Rám morgott, de nem igen foglalkoztam vele. Nem
volt rá időm.
- Rose! Megegyeztünk! Ti itt maradtok! Nem tudhatják meg,
hogy itt vagytok. – taszítottam egyet rajta hátra felének, majd Edward után
indultam.
Az utolsó pillanatban értem csak el. Épp lefékezett a torony
előtt, mikor belécsúsztam. Az eső még nem száradt fel, így csúszós volt az út. És
későn vettem észre, hogy megállt. Szitkozódva álltam fel róla. Ő még mindig ott
feküdt, és engem nézett, mintha csak illúzió lennék, vagy mi.
- Meddig akarsz még ott maradni?
- Bella?
- Nem, a jó angyalod! – forgattam meg a szemeimet, majd a
karját elkapva talpra rántottam. A szemkontaktust nem engedte el, de mielőtt
bármelyikünk is tehetett volna bármit, kinyílt az ajtó szerencsétlenségünkre.
Lassan Alice, és Jasper is mögénk ért, mintha itt lettek volna már. Csak
biccentettem feléjük gyorsan, majd az ember felé fordítottuk fejünket. Magamban
szidtam Alicet, mivel azt beszéltük meg, hogy marad.
- A Mester vár benneteket. – azzal megfordult és elindult a
folyosón. Mély levegőt vettem, megigazítottam a ruhámat, és elindultam. Edward
utánam kapott, de kikaptam a kezem a kezéből.
- Alice! Mutasd meg neki a tervet! És ha el mer térni, bajba
kerülünk. – majd felhúztam azt a bizonyos Vadász maszkomat. Arra az időre fejlesztettem
ki, mikor Aro-val találkozok, vagy végzek valakivel. Halkan mentem a nő után
végig a labirintuson. Már majdnem elértük a liftet, amikor homályosan kezdtem
látni. Megráztam a fejem, és pislogtam, mire jobban lettem. Pedig ettem. Mi
lehet ez? A liftnél nem jött már velünk az ember. Megnyomta a megfelelő
gombokat, majd mosolyogva elment. Hogy tud egy ember ezeknek dolgozni?
Ahogy lassan ment a lift lefelé, én úgy éreztem magam egyre
szarabbul. A fejem kezdett fájni – pedig ez Carlisle szerint nem lehet
lehetséges a fajtámnál – és mintha szédülés fogott volna el. Neki kellett
támaszkodnom a lift falának, hogy ne tűnjön fel annyiar a többieknek. De még
ezt sem tudtam elrejteni testvérem elől.
- Jól vagy? – méregetett felhúzott szemöldökkel.
- Ja, szóval szállj ki az érzéseimből! – feleltem flegmán,
majd megerősítettem a falat magam körül, ezzel kizárva őt. Éreztem még a
tekintetét, meg azt is, hogy Edward bámulni kezdett, de én meg kitartóan
bámultam a liftajtót. Ami ki is nyílt, és... Jane állt velünk szemben.
- Isabella! Nem hittem volna, hogy még látlak téged... élve.
– mosolygott angyalian, de részemről csak egy fintor futotta, és szinte elrohantam
mellette. – Remélem, jól érzed magad.
- Remekül! – morogtam oda, majd belöktem egy kisebb ajtót,
és balra fordultam. Hallottam még, hogy köszöntik egymást, mintha régi jó
ismerősök lennének – amitől majdnem felfordult a gyomrom – majd követnek.
Persze a nagyterem ajtajánál megvártam őket. Jane elém állva a kilincsre tette
a kezét, de megköszörültem a torkom, mire rám villantotta vörös szemeit.
Felvontam szemöldököm, és mögém biccentettem.
- Hát persze. Majdnem elfelejtettem. – felelte – ember
számára – bájosan, és arrébb állt. Vigyort mutattam neki – ami inkább volt
vicsorgás – és én löktem be az ajtót. Ha az nem lett volna nehezebb, mint amire
emlékeztem. – Nahát! Csak nem elhagy az erőd? – kérdezte gúnyosan, mire
elöntött a düh, és megint nekimentem az ajtónak, ami most már megadta magát
nekem. A falnak csapódott, egy adag vakolatot magával sodorva. Majd bementem. A
többiek utánam. Pont középen álltam meg Aro-val szemben. Felállt a székéből, és
lassan elém sétált.
- Drága Isabella! Még szerencse, hogy nem festettettem újra
a falat az ajtó mögött.
- Sajnálom. – böktem ki, majd keresztbe fontam a karomat a
mellkasomon.
- Látom elhoztad pár barátomat is. Minek köszönhetem, hogy
itt vagytok?
- Töröld az alkud Bellával. – mielőtt megállíthattam volna,
már ki is ejtette a szavakat a száján Edward. Gyilkos pillantást vetettem rá,
de nem figyelt rám. Arot nézte kitartóan.
- Hm. És miért tenném? Elfogadta. Saját döntése volt.
Felnőtt ember. Azt hiszem, el tudja dönteni, hogy mi jó neki és mi nem.... –
folytatta még, de én már nem hallottam. Az jött megint rám, ami a folyosón,
illetve a liftben, csak most egyszerre. Megszédültem, és ha Edward nem kap
értem, összeesek. Még láttam Aro vigyorát, majd egy percre kiesett minden.
Mikor magamhoz tértem hangokat
hallottam, de azt nem tudtam beazonosítani, hogy kitől származnak.
- ... megakartál halni. De miért Edward? Állj be közénk, és
akkor nem vész kárba egy ilyen tehetség, mint te.
- Köszönöm, de nem. És nem erről van szó.
- Vagy nem csak erről?
Miről beszélnek? Megint rám jött egy olyan hullám szerűség,
és melegség öntötte el a testemet. A lábamtól indult, végig a karomon, a
fejembe, mire kitört belőlem a nevetés.
- Bella?
- Nincs valami túl jól, ahogy látom.
- Mit tettél vele?
- Én semmit. – tisztult a látásom egy kicsit és körbenézve
láttam, hogy Edward szinte támadóállásban áll Aroval szemben, aki feltartott
kezekkel mosolyog. – Talán nem kellett volna neki itt táplálkoznia.
- A vér... – nyögtem ki halkan. De nem volt tiszta a fejem.
Nem állt még össze a kép.
- Miről beszélsz, Aro?
- Nem mondták még, hogy ne nyúlj más tulajdonához?
- Hogyan...? – nem tudtam összehozni egy értelmes mondatot.
Pedig megpróbáltam. Jasper szorítása erősebb lett a derekam körül, majd
felemelt a földről. Megkapaszkodtam a vállában, és megpróbáltam értelmesen
nézni.
- ...értesített róla, hogy jöttök. Hát, gondoltam
meglepetéssel várlak titeket.
- Azzal, hogy megmérgezed Bellát?! – Úgy tűnik lemaradtam
valamiről.
- Túléli, nem kell félned. Ez csak ideig, óráig tart.
- Mi az?
- Egy kis enyhe méreg, kábítószerrel keverve. – vont vállat
Aro lengén, mintha arról beszélnénk, hogy kinn sötét van. Mély levegőt vettem,
de csak rosszabb lett. Még hányinger is jött rám. Ilyen szar az embereknek?
- Honnan tudtad meg?
- Azt hitted, hogy előlem, vagyis a Volturi elől eltudsz
titkolni bármit is? Főleg ezt? –
Mintha akartam volna mondani valamit, de mire kinyitottam volna a számat, csak
egy név jött ki rajta:
- Jazz... – majd sötét lett minden. Néhány percig még
hallottam a körülöttem lévőket, és olyan volt, mintha megvakultam volna.
Hallani hallottam, de látni nem láttam semmit. Csak, hogy fekete minden.
- ... míg kiheveri... megyünk....
- ...két szoba...lesz...... egyedül....
- Jane! Kísérd őket az emeletre, a... és add nekik....
Demetrinek, és Félixnek, hogy... – Mit akar azokkal a benga állatokkal Aro? És
mit ad, ki és kinek? Mi van? Milyen emelet? Milyen két szoba? Miért hallok
csilingelést?
- ...utolsó kérdést.... – És Aro – gondolom, hogy ő –
kimondta azt a nevet, amit már nem egyszer hallottam létezésem során az
ellenségeim szájából. Vagy éppen az aktuális megbízóm szájából.
- Anthony Meerar.
Csak most megfogadtam, hogy – VALÓBAN! – meg fogom ölni.
Csak ezt éljem túl.
Éreztem még, hogy alám nyúl egy másik kar – akinek napfény
illata volt – majd teljes filmszakadás.
Az első dolog, amit érzékeltem,
hogy puhán fekszem. Talán bársonyon. A második, hogy egy nem is annyira hideg
kar simogatja az arcomat, és jobb oldalamról hideg sugárzik felém. A harmadik, meg, mintha valaki, vagy valakik
sugdolóznának körülöttem. Megmozdítottam az ujjaimat, mire a kéz megfogta azt,
és a nevemet kezdte ismételni. Lassan tudtam csak kinyitni a szemem, de vissza
is csuktam, mert fordult velem egy nagyot a világ.
- Hol vagyok?
- Volterrában. Aro adott két szobát, hogy kipihenhesd magad.
– Akkor ez volt az a két szobás dolog.
- Jasperék?
- Mellettünk vannak. Alice a jövőt kémleli... – oldalra
fordítottam a fejem és ránéztem. Már nem forgott a világ. Csak én kezdtem
merülni az éjsötét szemeiben. Miket beszélek? Kár tagadni. Nem vagyok normális.
- És?
- Carlisle és a többiek elmentek. Mármint csak vissza
Forksba. Féltek, hogy meglátja őket valamelyik katona. – simított ki egy
tincset az arcomból.
- Mi történt?
- Mire emlékszel?
- Nem sokra. – fordultam a plafon felé – Furcsán éreztem magam.
Majd, mondat foszlányokat hallottam. Volt, hogy kiesett pár perc. Azt hiszem.
Majd itt tértem magamhoz. – néztem ismét felé.
- Aro tudta, hogy miért jöttem én valójában. Kár is lett
volna tagadni előtte. Láttam a gondolataiban, hogy tudja. Az alkudat nem tudtam
megszüntetni, de..
- ...de ez nem tartozik rád. Én döntöttem, nem te! – vágtam
hozzá, majd kiültem az ágy szélére.
- Csak segíteni akartam.
- Ahányszor segíteni akarsz, csak én kerülök bajba! Inkább
hagyj békén! Szólj a többieknek, hogy megyünk. Már jól vagyok. – felhúztam a
cipőm olyan lassan, míg ő felállt, és kisétált.
Bántott, hogy bántom őt. Fájtak a
szavaim. De nem tudtam ellene tenni. Túl sok minden összejött. Nem kaptam el
Victoriát. Azt hittem, hogy Cullenék meghaltak. Edward felkereste a Volturit.
Féltem, hogy nem érünk ide hamar. Aro megmérgezett. Anthony elárult. Ismét. Mi
jön még?
Sóhajtva álltam fel, majd a
kabátomat is felvettem, és körbe néztem a szobában. Egy ágy, szekrény,
fésülködő asztalon és ablakon kívül nem volt benne más. Pillantásom megint az
ágyra tévedt, és arra gondoltam, hogy mióta lehettem eszméletlen, és őrizhetett
Edward. És én a helyett, hogy megöleltem volna, vagy köszönete mondok –
megcsókolom -, ahelyett neki estem, és kiabáltam vele. Hálátlan vagyok. Már Jazz
is megmondta. Összeszorítottam szemeimet, egy pillanatra, majd kiléptem. Már
meg sem lepődtem, hogy Félixet az ajtó előtt találom, a falnak dőlve, vigyorogva.
Elnyomtam egy fintort.
- Jobban vagy?
- Arra gondolsz, hogy miután megmérgezett a Mestered, vagy arra,
hogy elmúlt-e a hányingerem, amit te okozol? – fontam karba kezeimet, és
beálltam, ahogy ő is. De mondatom után csak fejét rázta mosolyogva, és közelebb
jött. – Ha még egy lépést teszel, megjárod!
- Nem fogsz bántani. Ahhoz túlságosan nagy hatással vagyok
rád. – és közelebb lépett. Az egyik karját a fejem mellett megtámasztotta
falon, ezzel elállva a menekülésem útját. Felmosolyogtam rá, és én is közelebb
hajoltam hozzá.
- Igazad van. Nagyobb hatást már csak azzal érhetnél el
nálam, ha az elkövetkezendő.... csak ötszáz évben nem látnálak. – egy apró
csókot nyomtam szájára, majd kibújtam a karja alól. Döbbenet még mindig nem
hagyta el az arcát. – Nőj fel Félix! – kiáltottam neki, majd beléptem Alicékhez
– Indulhatnánk? – az ágyon ültek. Leszámítva Edwardot. Az asztalnak volt dőlve.
- Attól függ. Elintézted a dolgod Félixel? – kérdezte
gúnytól csöpögő hanggal. Idegesen felnevettem, és inkább visszanyeltem, amit
mondani akartam volna neki erre.
- El. Menjünk! – szűrtem fogaimon keresztül, és végig
masíroztam a folyosón. De még hallottam Jazz hangját.
- Öcsém! Kiszúrja a szemed és te nem látod, a fától az
erdőt! – Elmosolyodtam rajta, és végleg kiléptem a vár kapuin.