CAN’T BE TAMED

Sziasztok!
Végre itt a kövi feji. Remélem azért vagytok még páran, akik olvasnak. Az ok, hogy miért nem voltam eddig az egyszerű. Iskola. Kollégista vagyok, és nem igen van időm hétvégén írni. Bejött még s kresz is, meg projekt munka. Viszont! A szünetben valószínű már több időm lesz írni, így kb. még két fejezet várható. ÉS nemsokára a végére érünk a történetnek. Hamarosan felteszek egy szavazást, mivel 2 új történet is van a fejemben, hogy melyiket szeretnétek olvasni. Amint vége lesz a szünetnek, megint tartok egy kis szünetet. Persze, amikor tudok írogatok majd. :) Ja, és van egy újabb novellám, amit hamarosan felrakok a novellás oldalamra. Ha érdekel olvassátok el és komizzatok!
Jó olvasást!

BELLA

Másfél órát kellett várnunk a repülőtéren a gép felszállásáig. Edward annyira tartotta a távolságot tőlem, amennyire csak lehetett. Néha rá néztem, és szomorúan gondoltam bele, hogy ezt megint elcsesztem. De ő kezdte! Megint féltékenykedett és..... hirtelen elmúlt minden gondom, és csak a nyugalom maradt. Hálásan néztem a mellettem ülő Jasperre, és a vállára hajtottam a fejem.

A gépen sem akartam elülni Jazz mellől, így kettővel Edward és Alice mögött ültünk.

- Igazán beszélhetnél vele.

- Igen? És mégis miről? – kérdeztem vissza cinikusan.

- Rólatok. A vak is látja, hogy oda vagytok egymásért, csak ti nem ismeritek be magatoknak, és egymásnak. Bár Edward elismerte magának már. – az utolsó mondatot szinte nem is hallottam. De az előttünk ülő Edward igen. Felmordult és az ablak felé fordult.

- Na, persze.

- Nekem elhiheted. De akkor mihez akarsz ezek után kezdeni?

- Nem is tudom. Talán maradok egy kicsit. Aztán folytatom feladatomat. – vontam meg közben a vállamat.

- Attól még bocsánatot kérhetnél tőle. Nem lesz kellemetlen egy házba élni ezek után? Vagy levegőnek nézitek egymást? Ne tedd Bella! – lehalkította a hangját – Fájdalmat okoznál apának is vele. – szemeibe néztem és elgondolkodtam azon, amit mondott. Talán igaza van. Én is valójában akartam már beszélni vele, csak nem mertem. Nem szokásom bocsánatot kérni. Csak, ha vészhelyzet van. És úgy tűnik ez az. Nagyon is. Még mindig tartva a szemkontaktust, sóhajtottam egyet, és felálltam. Elmosolyodott, és végig követett a szemével, ahogy Alice mellé állok.

- Alice.... beszélhetnék a bátyáddal? – felém nézett és állt volna fel, de ekkor Edward elkapta a karját. Alice rá nézett, és értetlenül vonta fel a szemöldökét. Edward felsóhajtott és elengedte. Helyet cseréltünk, miközben rám mosolygott, és megszorította a kezemet. Mély levegőt vettem és leültem mellé. Nem nézett rám. Az ablakon nézett ki a mellettünk elsuhanó felhőkre. Kitartóan bámultam az arcát, de csak Jazz torokköszörülését hallottam meg. Megint vettem vagy két mély levegőt és végre megszólaltam.

- Meddig akarod a sértődött öt évest játszani?

- Három és fél még csak! – kotyogott közbe Emmett, mire Rose fejbe kólintotta egy kicsit.

- Nem kérek bocsánatot, mivel nem követtem el semmi olyat, amiért kellene. – erre csak felhorkant és összevonta karjait a mellkasán.

- Miért teszed ezt? – kezdtem suttogva. Elfáradtam. Talán Jasper kavart az érzéseimbe, vagy belefáradtam, hogy harcoljak az elkerülhetetlen ellen? Nem tudom tovább tartani, hogy beleszerettem Edwardba. Nem tudom. Talán mindkettő.

- Nem is kell bocsánatot kérned. Hiszen minek tennéd? Így élsz, így éltél, és nem is fogsz másként élni. Nem tartozol nekem magyarázattal. Semmivel sem tartozol nekem. Jó volt együtt, és kész. Ennyi. – de még mindig nem nézett rám. Összeszorítottam a számat, hogy ne mondjak semmi meggondolatlant, és ne vágjam a fejéhez, hogy legalább a szemembe mondaná, és nem elfordulva tőlem, de nem tettem. Könny gyűlt a szemembe és próbáltam kipislogni őket, de nem ment. Egy kicsordult. És ekkor találkozott a tekintetem Edwardéval az üvegen keresztül. Elkerekedett szemekkel nézett engem, és mintha megbánást láttam volna szemeiben.

- És ha nem ezt akarom? Ha nem csak ennyit akarok? Ha.... – nem tudtam befejezni a mondatom. Vagy nem is akartam. De abban a pillanatban nem tudtam másra koncentrálni, csak hogy rázkódik a gép alattunk. Kinéztem az ablakon, de nem láttam semmit a sötétségtől. Talán jobb is. Ilyen hamar éjszaka lett? Edward úgy ült mellettem, mintha nem történne semmi. Az én kezeim a karfát markolták, szinte éreztem, hogy nyomot hagyok rajtuk az ujjaimmal. Összeszorítottam a szemem, és ettől, mintha erősödött volna a rázkódás. Hallottam mások sikolyait, ahogy a légi utaskísérők nyugtatják a megrémült embereket, ahogy egyensúlyt vesztve neki esnek a székeknek. És én is hallottam, ahogy mellőlem egy hang próbál nyugtatni, és a kezem lefeszegetni a karfáról. Végül már hallottam valaki zihálását is. Őrült sebességgel emelkedett a mellkasom, és próbáltam nem teljesen kiborulni. Féltem. Nem, rettegtem. Ezzel egy időben egy hideg kéz simult arcomra, és fordította maga felé az arcomat. Próbáltam ellenállni minden erőmmel, de erősebb volt nálam. Amint kinyitottam a szemem, jöttem rá, hogy én vagyok, aki zihál. Edward szemeibe néztem és láttam, hogy mozog a szája, de nem fogtam fel, hogy mit mond. Képtelen voltam koncentrálni rá. Semmi másra nem tudtam koncentrálni csak, hogy le fogunk zuhanni. Mikor már percekkel később sem csillapodott sem a rázkódás, sem az én légzésem, megcsókolt. Pár pillanatig lefagytam és el akartam magamtól lökni, de ahogy nyelve a nyelvemhez ért, mintha megszűnt volna körülöttem a világ. Nem a repülőn voltam, ami egy örvénybe került, sem a Volturi előtt, akik meg akartak ölni, sem egy motelban, egy szobában, miközben valaki vérét szívom. Egyszerűen csak Edward és én léteztünk. Mindkét karom a nyaka köré fontam, és közelebb húztam magamhoz. Készségesen simult hozzám – már amennyire az ülés engedte – és úgy csókolt, mintha ez lenne az utolsó csókunk. Pedig nem most, tényleg nem akartam. Nem akartam, hogy ez legyen az utolsó, hogy itt, és most legyen az utolsó. Vele akartam maradni. Velük. A családommal. Edwarddal. Amint ez tudatosult bennem, még nagyobb intenzitással csókoltam őt. Azt akartam, hogy érezze, amit én érzek. Tudja, amit én tudok. Akarja, amit én akarok.

Nem akartam, hogyha most véget ér az életem, ne ő legyen az utolsó akit, érinthetek, akinek érezhetem illatát, akit csókolhatok. Azonban percek múlva elhúzódott tőlem. Utána kaptam, de kuncogva lefeszegette a karomat a nyakáról.

- Túljutottunk az örvényen. Már minden rendben van. – nem engedte el az arcom, sem a szemeim a tekintetével. Egy pillanatra, mintha láttam volna, hogy célba értek az érzéseim, és legyintve csak azt mondja, felejtsük el, én is veled akarok lenni, de nem. Bólogatni tudtam csak. Még kicsit kába voltam a csóktól, és a sokktól, hogy lezuhanhattunk volna.

- Sajnálom. Mindent. Amiket mondtam, amit tettem ellened. Nem veled volt bajom. Vagyis, talán egy kicsit. Magamra haragudtam. Magamban csalódtam. Azt hittem elég vagyok magamnak, hogy egész életemben majd vadászok, lesznek futókalandjaim és ez elég lesz. De aztán jöttél te. Ledöntöttél a lábamról, és azóta, fel sem tudtam állni egészen. Amikor elmentem, láttam, hogy mennyire fájt, és azt éreztem, hogy bármit megtennék, csak ne legyen az arcodon az a fájdalom. Mikor elindultál megkeresni engem... Féltem. Féltettelek, hogy valami bajod eshet. Nem akartam elhinni, és beismerni, de azt hiszem... kedvellek. – szeretlek. Nem szólalt meg. Csend telepedett ránk, majd sóhajtva lehunyta szemeit, elengedte az arcomat, és hátra dőlt az ülésében.

- Kár volt a szónoklatért, Bella. Már késő. – mielőtt kinyithattam volna a számat, folytatta. De bár ne tette volna. Összeszorult a mellkasom, és úgy éreztem, hogy rögtön megfulladok. Egyből el akartam süllyedni szégyenemben és az önutálatban. – Miután elindultam utánad, Alaszkában kötöttem ki. Ott él a Denali klán. Olyanok, mintha rokonok lennénk. Megálltam náluk pár napra, és... kicsit.... jobban megismerkedtem az egyikükkel. Közelebbről. – mivel nem nézett felém, így nyugodtan összezárhattam a szemem, és mély levegőt vettem, majd méglassabban fújtam ki – Tanyanak hívják. És...

- Ne! Ne nekem ecseteld, hogy mennyire szerelmes vagy! – csattantam fel, és felé fordultam. Ő is rám nézett. Semmi érzelmet nem láttam az arcán. De a szemeiben a bánatot igen. Azt nem tudta elrejteni. – Keress ahhoz valaki mást! – tovább néztem szemeibe, és próbáltam elraktározni minden egyes négyzetmilliméterét az arcának. Hogy az elkövetkezendő években tudjak, mivel emlékeztetni magam, hogy ha hiszel, vagy hinni kezdesz valami szépben, az előbb-utóbb rosszba fordul. Hogy tudjam mit dobtam el magamtól, mert féltem, gyáva voltam beismerni, hogy mit is érzek. Hogy én is érezhetek szerelmet. Felálltam és visszamentem Jasper mellé. Könyörgően néztem Alice-re és nem sok tartotta, hogy nem bőgtem el magam. – Kérlek Alice! Szük...szükségem van Jazzre. – dadogtam, de még így is kicsordult egy könnycsepp. Láttam, hogy Esme és Carlisle felém néz, és szomorúan mosolyodik el Esmé, de nem tudtam viszonozni mosolyát. Ehhez nem volt már elég erőm. Alice adott egy gyors puszit Jazznek, majd elhaladva mellettem oda súgta.

- Sajnálom! De ne aggódj! Minden rendbe jön.

- Ez már nem, Alice! Elrontottam. El kell fogadnom. – helyet foglaltam Jazz mellet, aki egyből magához ölelt, és körém fonta karjait.

- Hülye az öcsém! Ne is....

- Ne! Kérlek Jazz most ne! Csak... ölelj át és ne beszéljünk róla. Altass el, vagy kábíts el, mindegy. De nem akarok emlékezni, nem akarok gondolkodni. Most nem. Kérlek! – könyörgő tekintetem emeltem arcára. Halványan elmosolyodott, majd nyomott egy csókot a homlokomra, én meg elmerültem a sötétségben.

EDWARD

- Miután elindultam utánad, Alaszkában kötöttem ki. Ott él a Denali klán. Olyanok, mintha rokonok lennénk. Megálltam náluk pár napra, és... kicsit.... jobban megismerkedtem az egyikükkel. Közelebbről…. Tanyanak hívják. És…

- Ne! Ne nekem ecseteld, hogy mennyire szerelmes vagy! Keress ahhoz valaki mást! – felpattant és vissza ment Jasperhez. - Kérlek Alice! Szük...szükségem van Jazzre.

- Sajnálom! De ne aggódj! Minden rendbe jön.

- Ez már nem, Alice! Elrontottam. El kell fogadnom. – helyet foglaltam Jazz mellet, aki egyből magához ölelt, és körém fonta karjait.

- Hülye az öcsém! Ne is....

- Ne! Kérlek Jazz most ne! Csak... ölelj át és ne beszéljünk róla. Altass el, vagy kábíts el, mindegy. De nem akarok emlékezni, nem akarok gondolkodni. Most nem. Kérlek!

Egy hét telt el azóta, hogy ezt mondtam neki. Hogy összetörtem az ő és az én szívemet egyaránt. Szilánkokra. Persze megkaptam utána Alice-től a fejmosást, és amikor Jazz nem volt Bella mellett, akkor ő is engem oktatott ki. A mai napig nem tudom, hogy miért mondtam ezt, de akkor úgy éreztem, hogy szenvedjen egy kicsit ő is. Így kicsit kiszínezve mondtam el neki, hogy mi történt. Valójában Tanya tényleg bepróbálkozott párszor, amíg ott voltam náluk, de én mindenegyes ilyen alkalommal úriemberhez méltó módon visszautasítottam. Ahányszor ránéztem, Bellához hasonlítottam. Hogy miben hasonlít rá, és miben nem. Bár az előbbiből nagyon kevés volt.

Azóta a szobámban ülök a kanapémon, és azokat a pillanatokat idézem fel, amikor Bellával együtt voltam. Azóta nem beszéltünk. Jasper akkor elkábította, és csak akkor ébredt fel, amikor leszálltunk a gépről.

Halk kopogás zavarta meg gondolataim, és arra fordítva a fejem vettem egy mély levegőt. Végig égette a torkom, mivel már azóta nem vadásztam, hogy Volterrába indultam egyenesen.

- Gyere, Alice! – de mire befejezhettem volna, már benn is volt egy ezer vattos mosollyal az arcán.

- Csak gondoltam szólok, hogy nem sokára visszaér Jasper és Carlisle. A hír után pedig vadászni megyünk. Eljössz te is? – kiskutyákat megszégyenítő szemekkel nézett rám.

- Bella is megy? – „Nála voltam. Próbáltam a fejével beszélni, de nem tudom. Annyira makacs.” – gondolta bosszúsan Alice. Apró mosoly jelent meg az arcomon. Láttam a fejében a jelenetet.

- Nem tudom. Semmi éleset nem látok a jövőjével kapcsolatban. Csak homályos foltokat.

- Nem tudom. Én… - és ekkor nyílt ki a bejárati ajtó. Ahogy belépett az illető tudtam, hogy ki az. És most már nem kerülhetjük el a találkozást sem. Felálltam, és húgommal lementem a földszintre.

Bella

Miután megérkeztünk, Esme látva, hogy távolságot tartunk Edwarddal, felajánlotta, hogy a kertben lévő kis házat felújítják Alice-szel nekem. Először tiltakoznia akartam, de Alice rám nézett, és inkább visszafogtam magam. Így másnap már be is „költözhettem”. Nem volt nagy a házikó, de nekem pont megfelelt. Egy nappali, konyha, fürdőszoba, és egy hatalmas gardrób, egy hálóval. A konyhát utólag építették hozzá – mint kiderült egy hónappal ezelőtt, Alice látomása miatt. Szintén a kis törpe vett nekem ruhákat is, amiket még mindig pakolok.

Hideg szellő lobogtatja meg a függönyöket, amikor valaki belép a szobába. A széllel az illata is felém jön.

- Ne haragudj a zavarásért, Bella! Carlisle mondta, hogy főzzek neked egy kis húslevest. Amíg nem tudsz vadászni, addig is erőben tart. – állt meg az ajtóban félénken Esme. Szerintem attól félt, hogy gorombán elküldöm majd. Nem haragudtam rá érte, hiszen eddig sem illő módon viselkedtem vele. De helyette sóhajtva álltam fel a földről, és dobtam le az ölemből a ruhákat. Esme követte a ruhák esését a szemével, és mosolyogva megrázta a fejét. – Ha vásárlásról van, szó nem igen tudja, hol kell megállni. – nyújtotta át a még forró levessel teli fazekat. – egy kicsit meleg volt a kezemnek, így gyorsan az asztalra raktam.

- Köszönöm. Alice, már csak Alice.

- Bizony! És engem így szerettek! – táncolt be az említett.

- Ki mondta, hogy szeretünk? – vontam fel a szemöldököm kíváncsian. De csak egy légyölő pillantást kaptam.

- Jasperék nemsokára visszaérnek a hírrel.

- Milyen hírrel? És honnan?

- Hogy vadászhatsz-e a környéken, vagy nem.

- És kitől kérnek ehhez engedélyt? – Húztam fel a szemöldökömet.

- Hát a farkasoktól! Bella! Ezt beszéltük, mikor visszaértünk! – úgy nézett rám, mintha valami szellemi fogyatékoshoz beszélne.

- Nem emlékszem. – mert éppen Edward szavain gondolkodtam. De ezt már nem tettem hozzá.

- Nem csodálom. Na, mindegy. A lényeg, hogy mivel itt maradsz – megnyomta jól az utolsó szót – valahogy táplálkoznod is kell. És mivel nem vagy hajlandó azt fogyasztani, amit mi, vagy amit az emberek, így kénytelenek vagyunk a farkasokkal beszélni, hogy megengedjék, hogy táplálkozhass emberből. Jasper és Carlisle pedig felvállalták ezt a nemes feladatot és elmentek, hogy megbeszéljék ezt velük.

- És én miért, nem mentem velük? – Nemes feladat? Egy csapat korccsal beszélni?

- Mert… - kezdett bele Esme finoman, de Alice megint átvette a szót.

- Mert féltek, hogy ha kinyitod a szádat, akkor egyből nemet mondanak majd.

- Alice! Nem így gondolta. – kelt a védelmére Esme, de leintettem.

- Hagyd! Igaza van. Mikor érnek vissza?

- Hamarosan. Egyél és utána átmegyünk, rendben? – elnézett a gardróbom irányába, és mint akinek éppen szívrohama van a szívéhez kapott, és megfogta Esme kezét – Te…. Mit…. Művelsz…. A…. Ruhákkal?

- Pakoltam, mikor bejöttetek. – vakartam meg értetlenül a fejemet.

-  Ez nem pakolás. Ez ruha kivégzés. Tömeggyilkosság a ruhákkal szemben. Ezt helyre kell hoznom. Azonnal. – majd belevetette magát a ruhákba. Mielőtt azonban megszólaltam volna, hogy nekem így is jó, már ott sem volt.

- Akkor én visszamegyek. Még a sütőben van a hús. – azonban mielőtt kiléphetett volna Esme az ajtón megfogtam a kezét.

- Nem kell ezt csinálnod! Mármint mosnod és főznöd rám. Megoldom magam is. Eddig is eléltem…

- Én csak….

- …de azért köszönöm. – és egy mosolyt is nyomtam a végére. Ügyes vagy, Bella! Viszonozta, majd megszorította a kezem, és kilépett az ajtón. – Mintha nem is magam lennék. – gondolkodtam el félhangosan és eltüntettem a mosolyt az arcomról, míg elővettem egy tányért, és mertem magamnak a levesből. Fantasztikus illata volt. Független attól, hogy egy tál friss vérnek jobban örültem volna.

- Ugye mennyire megtud változtatni egy szerető család? – majdnem kiesett a tányér a kezemből.

- Én nem akarok megváltozni! És nem is változtam meg! – kijött Alice a gardróbból, és megállt előttem – És mielőtt megszólalnál, közlöm, hogy nem is fogok. Jó nekem így. – leültem és ezzel befejezettnek tekintettem a témát, de ő nem.

- Ami a repülőn történt, közted és a bátyám között, amit elmesélt…

- Nem akarok róla beszélni. – erősebben kezdtem szorítani a kanalamat, ami megadta magát az erőmnek.

- …nem úgy történt valójában. – erre viszont már felkaptam a fejem.

- Nem értelek.

- Nem a teljes valóságot mondta el.

- Tudom.

- Tudod, és ennyiben hagyod?

- Alice! Bevallottam neki, érted?! Elmondtam neki, hogy kedvelem! Annyit kellett volna csak mondania, hogy mit tudom én, rendben próbáljuk meg….. De nem mondta! Nem ezt mondta. Azt mondta összemelegedett Tanyával! – lecsaptam az asztalra a kezem, minek hatására megrepedt az asztallap, és kifröccsent a leves a tányéromból. Természetesen rám.

- Tanya valóban próbálkozott nála többször, de ő elutasította mindannyiszor.

- Hát, lehet, hogy most nem. – felálltam és a mosogatóba tettem a tányérom. – Nem sokára mehetünk, csak átöltözöm. – felé sem nézve mentem el mellette. Egyből elment az étvágyam.

- Én addig át megyek. Szeretnék beszélni a bátyámmal. – motyogta és eltűnt. Megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt, és nem sok kellett, hogy sírjak. Nem akartam elhinni, amit mondott, de az elmémnek nem igen tudtam parancsolni. Ő hinni akart benne, hogy mégsem történt semmi közte és Tanya között.

Amit levetettem pólót a földhöz vágtam, majd ami elsőnek akadt a kezembe másik, azt vettem fel. Kifelének még magamra kaptam a kabátom, majd átvágtam az udvaron.

Kinyitottam az ajtót, levettem a kabátomat és az emelet felé pillantva észrevettem, hogy Alice és Ő jön le a lépcsőn. Egyből egy kanapéhoz mentem és ledobtam magam rá. Esme jött elő a konyhából, míg Edward leült velem szemben egy fotelba.

- Ízlett az étel?

- Igen. Nagyon finom volt. Köszönöm. – de csak maradjunk kemények és érzéketlenek. Nem nézve Esme felé válaszoltam neki. Éreztem Edward tekintetét, hogy figyelmeztetni akar, viselkedjek, de megpróbáltam nem foglalkozni vele. Szerencsémre nem is kellett, mert Alice – aki eddig az ablaknál állt – egy sikkantás kíséretében kirohant az ajtón. Kicsivel később Carlisle lépett be, majd mögötte Jasper Alice-szel. Esme kijőve a konyhából, egy apró – de számomra annál személyesebb – csókot nyomott Carlisle ajkaira, majd az utóbbi felém fordulva belekezdett.

- Nem örülnek a farkasok, hogy még mindig itt vagy. Honnan ismered őket?

- Összefutottunk velük, mikor hozzátok jöttünk. Ennyi. – vontam vállat lazán.

- Találkozni akarnak veled. Nem igen hittek nekünk. Bizonyítékot akarnak, hogy nem ölsz. Veled megy pár farkas vadászat közben. És ha úgy látják, hogy túl veszélyes vagy, megállítanak.

- Állatként? Nem fognak lebukni? – vontam fel a szemöldökömet.

- Ne mosolyogj! Nem csak ők lesznek ott. Ez miatt megyek én is veled! – lépett előrébb és engedte el Alice-t Jasper – És mielőtt kinyitnád a szádat, nem, egyáltalán nem érdekel, hogy TE mit akarsz. Most az egyszer kénytelen leszel azt csinálni, amit mondunk neked!

A torkomon rekedt a szó. Még soha nem beszélt, így velem Jasper. Carlisle-tól már volt, hogy kaptam egy kisebb fejmosást, de Jazztől még soha. Mindig ő védett meg. A saját apjával szemben is, minthogy támadott volna. Meghökkenve néztem rá, és csak tátogtam, mint egy hal. Elmosolyodott és felvezette az emeletre Alice-t.

- Ez…? – fordultam apám felé, aki szintén mosolyogva rázta meg a fejét – És ezt te csak úgy engeded? Hogy így beszéljen Velem?

- Bella… Igazat kell adnom neki.

- Tessék?! Ma mindenki ellenem van?

- Senki nincs ellened, kedvesem. Csupán a javadat akarjuk, és hogy… - egy pillanatra Edwardra nézett, Carlislera, majd végül rám - … velünk maradj még.

Erre inkább nem mondtam semmit. Sóhajtva simultam mégjobban a fotelbe és a kezeim közé temettem az arcomat. Hogy tudtam, így belekeveredni ebbe? Miért nem léptem még le, akkor, amikor volt rá lehetőségem? Esme halkan elvonult apámmal, majd már csak Edward maradt ott, meg én. Meg akart szólalni, de abban a pillanatban megszólalt a telefonja. Mély levegőt vettem és elvettem a kezeim az arcomtól. Egy aranyszínű szempár nézett velem szembe. Egy pillanatra elvesztem bennük, és azt kívántam, bárcsak tovább nézhetném őket, de ő lehunyta a szemeit, és elnevette magát. Nem tudtam mit kéne tennem, vagy mondanom. Talán kezdeményezzek én? Vagy ne tegyek semmit? De úgy megcsókolnám! Úristen, mióta gondolok arra, hogy bocsánatot kérek mástól, és én kezdem a csókot? Ráadásul úgy, hogy ő bántott meg? Tönkre tesznek. Teljesen. Fel akartam kelni, de elkapta a kezem és visszanyomott. A telefonja még mindig csörgött. Felemeltem a szemöldököm és a készülék felé böktem a fejemmel. Úgy tett, mintha csak most hallotta volna meg. Meglepődve vette elő, és nyomta ki. Egy mozdulattal visszacsúsztatta a zsebébe.

- És ha fontos volt? – meg kellett köszörülnöm a torkom, mert egy kicsit berekedtem.

- Biztos, hogy nem fontosabb nálad, és annál, amit mondani akarok. – mélyen a szemembe nézett, és én azt kívántam bár ne mondott volna semmit a repülőn. Elkapott az ideg! De nagyon!

- Engem viszont nem érdekel! – kirántottam a kezem a kezéből, és felsétáltam apám dolgozószobájába. Mindig ide jöttem, mikor velük voltam, és egy kis magányra vágytam. Leültem a bőr ülésébe, és hagytam, hogy a gondolataim elkalandozzanak, egy illető felé. Hallottam, hogy feljön a lépcsőn, megáll az ajtó előtt. Szabályosan láttam, ahogy emeli a kezét, hogy bekopogjon, de aztán a hajába túr, és tovább megy. Feltettem a lábam az asztalra és hátrébb döntöttem a széket. Lecsukódtak a szemeim, és lassan elaludtam, azt hiszem.

Hideg érintésre ébredtem. Belebújtam a kézbe, és mélyet szippantottam. Éreztem az ajkaimnál egy hideg ajkat és annak a légzését. Nyitni akartam a szám, hogy mégtöbbet kapjak belőle, de ahogy az agyam feldolgozta kié az illat, már talpon is voltam. A szék feldőlt mögöttem. Edward akkor állt fel a guggolásból és fordult felém.

- Jasper mondta, hogy ébresszelek fel.

- Ha szólsz, arra is felkelek. És nem aludtam. – megigazítottam a ruhámat.

- Szólongattalak. – a szemembe nézett. Erre már nem tudtam mit visszaszólni. Beletúrtam a hajamba – tőle tanultam, egyértelmű – és kimentem a szobából. A lépcső alján találkoztam Jazz-zel, aki a kabátomat a kezembe nyomta. Ahogy elhaladtam előtte, a fülébe súgtam:

- Még egy ilyen, és te leszel az első vámpír, akit kasztrálni fogok. – Nyelt egyet és kinyitott a száját, de hang nem jött ki rajta. Hallottam még, ahogy Alice odamegy hozzá, és megnyugtatja:

- Ne aggódj, szerelmem! Nem fogom engedni.

Már negyed órája ott voltunk a hátárnál. Kezdtem fázni. A kezeim remegtek az idegtől és a hidegtől is. Láttam, hogy Edward felém indul, miközben leveszi a kabátját. De mielőtt oda ért volna hozzám, én át álltam Carlsile másik oldalára. Hallottam, ahogy szomorúan felsóhajt, és ő adja rám a kabátját.

- Köszönöm.

- Rossz nézni, ahogy viselkedtek egymással. Mintha két óvodást látnék.

- Ne kezd te is! Elegem van, hogy mindenki ezt mondja, és elakarja dönteni, hogy mi a jó nekem. A mi életünk! Az én életem! Az én döntéseim.

Majd végre megláttuk a farkasokat, kilépni a fák mögül. Mindannyian farkas alakban voltak. Ahogy félkörben elhelyezkedtek előttünk, rám emelték tekintetüket. Ezután lépett ki még egy férfi. Az volt, akivel legutóbb beszéltünk. Gondolom a falkavezér, vagy, hogy nevezik itt a vezetőt.

- Üdvözöllek ismét Jacob!

- Doki! Ő lenne az? – Na lám csak, itt sem tanítják a jó modort?

- Igen, én vagyok az. Isabella Cullen.

- Á, szóval még egy Cullen. – mért végig – Úgy látszik mégis igazat mondtak a többiek. Nem igen tűnsz vérszívónak.

- Mert nem is vagyok az. Nem akarom tovább pazarolni az időmet rátok, szóval nem bánnám, ha....

- De türelmetlen valaki. Csak nem sürget valaki?

- De igen. Most, hogy mondod, még sok dolgom van, és rohadt régen vadásztam.

- Mondták, hogy mi a feltételünk?

- Igen. Jasper velem lesz. Utána a kutyáid bizonyíthatják, hogy valóban nem okozok sok bajt.

- Rendben. De azt akarom, hogy ő is veletek menjen. – mutatott Edwardra.

- Minek?

- Mert tudja tolmácsolni, amit mi gondolunk. Összeköttetésben vagyunk farkas alakban. Belelátunk a másik fejébe. Így egyből meg tudom hozni a döntésemet majd. Ő pedig megmondja nektek. – bővített a mondandóján, mivel kérdőn néztem rá.

- Ha muszáj. Rendben. Megegyeztünk. Mehetünk is. – az utolsó mondatot már a „kísérőimnek” mondtam.

Másfél órával később egy padon a városparkban vártunk Jasperrel Edwardra. Hogy mi az ítéletük. Bár remélem, jól döntenek, különben farkas bunda fogja díszíteni a padlót Cullenéknál. Sokkal élesebben láttam a körvonalakat mostmár. Így hamar észrevettem, hogy már közeledik.

- Beleegyeznek, hogy itt vadászhass. De ha bármi megváltozik vagy gyanús lesz számukra, akkor el kell menned.

- Oké. Mehetünk? – felpattantam, de Jasper nem állt fel. Ellenkezőleg. Kényelembe helyezte magát, és elmosolyodott. – Te nem jössz?

- Nem. Várok. Adok időt, hogy megbeszélhessétek. Szóval… gyalog mentek haza.

- Gyalog? Nem gondolod, hogy egy kicsit messze van?

- Ráértek nem? Hiszen mindkettőtök örökké él. És Alice mindent lát, így talán elétek megy kocsival valaki. Jó utat!

Fújtatva hagytam ott, mind kettőt. Pár perc elteltével hallottam, hogy Edward beér.

- Attól, hogy azt mondta nem kell beszélgetnünk. És én NEM akarok beszélgetni.

- Nem muszáj beszélgetnünk. Elég, ha csak én beszélek. És igen, meg fogsz hallgatni! Nem úgy történtek a dolgok, ahogy elmeséltem. Vagyis… nem pontosan úgy. Valóban hajtott rám, Tanya, és már azon gondolkodtam, hogy esetleg mégis adok neki egy esélyt. – fájdalom hasított a mellkasomba, a szavai által, de nem mutattam ki. Nem akartam, hogy lássa. – Egy héttel a te megérkezésed előtt, náluk voltunk. Akkor akartam neki választ adni. Alice-nek volt egy látomása, hogy eltűnik, homályos a jövőm, ezért intézte, hogy nehogy kettesben maradhassak Tanyával. Akkor nem tudtam miért teszi, de most már igen. Megmutatta, hogy mi lett volna a következménye annak, ha igent mondok neki. – itt elmosolyodott és megrázta a fejét. De velem nem osztotta meg a látomást. Inkább tovább ment. – Aztán letelt az egy hét és megjelentél te. Azóta egy lányra sem tudtam ránézni. Nem mintha sokkal találkoztam volna, de… azóta csak te jársz a fejemben. Egyfolytában. Főleg az az éjszaka óta, mikor a hotelban voltunk… együtt.

- Pff. Nem meglepő, hogy arra emlékszel, és nyomot hagyott. Te is férfi vagy.

- Nem! Félre értesz, Bella! – utánam kapott és a karomat megragadva megfordított – Nem úgy értettem. Tudod… Nekem te voltál az első. – Na, most koppant az állam a betonon. – És azóta…. Beléd szerettem, Bella. – Nem tudtam megszólalni. Csak néztem a szemeibe. Beléd szerettem, Bella. Beléd szerettem… Beléd sze… Ezt nem teheti! Nem érezhet irántam SEMMIT!

- Nem! Nem, nem, nem, nem! Nem! Edward, ezt… Te sem gondolhatod komolyan. Nem… Nem érezhetsz irántam így! – kirántottam a kezem az övéből, és hátráltam pár lépést.

- Miért? – de láttam a fájdalmat átsuhanni az arcán.

- Mert nem helyes… - elhalkult a hangom a végére. Két énem veszekedett bennem. Az egyik azt akart, hogy így érezzek én is. Hogy bevalljam, hogy már régóta én is ezt érzem iránta. A másik azt mondta, hogy nem szabad. El kell tűnnöm. Ő az ellenségem. – Nem lenne helyes…

- Bella… - lemondó sóhaj hagyta el az ajkait és lecsukta egy pillanatra a szemét – Értem. Sajnálom. – zsebre dugta a kezeit és elfordult tőlem. Meghasadt a szívem. Az egyik felem őrjöngött, a másik örült. Nem tudtam mit tegyek. Nem voltam még ilyen helyzetben. Soha. Ha hagyom, hogy azt higgye, én nem érzek így, akkor mind ketten szenvednénk. Ha bevallom, akkor meg…. Mi van akkor? Azon kívül, hogy ha a Volturi megtudja, és megöli őt, vagy a családját? Esetleg engem? Az kinek lenne jó? De ott a másik oldal is, hogy nem lehetek egyszer boldog? Nem, mert te Vadász vagy! Attól még folytathatom a munkám! Nem. Mivel akkor választanod kellene. És tudod jól, hogy milyen Edward. Nem engedne el. Nem tudnád teljesíteni a feladataidat. A munkád. Lehet. De boldoggá tenném Őt. Az apámat. És… magamat is. Ha nem is sok ideig.  Lehunytam a szemeim, és kimondtam. Talán életem eddig legrosszabb mondatait.

- Nem lenne helyes így érezni, de… én is ezt érzem. Mióta utánam jöttél. Az az este óta.

- Csak viccelsz. – Felnevetett, minden humor nélkül.

- Úgy nézek ki, mint aki viccel?

- Nálad nem igen lehet tudni. – félmosolyra húzta az ajkait, és már majdnem az én szám is felfelé görbült, mikor eleredt az eső. Felnyögtem, körbenéztem. Szerencsénkre egy motel előtt voltunk, így egyből berohantunk. Minden olyan gyorsan történt ezek után. Edward kivett egy szobát, majd odáig az utat majdnem futva tettünk meg. Amint beléptünk az ajtón, egymásnak estünk. Szinte téptük a másik ruháját és száját. Belemosolyogtam a vadságába. Eddig mindig ő volt a gyengédebb és lassabb, megfontoltabb. Fenekembe markolva felemelt és az ágyra dobott. Szó szerint. Felnyögtem, ahogy leértem, de másra nem is volt időm, mert már ott volt fölöttem…

Csukott  szemmel feküdtem a mellkasán és mosolyogva emlékeztem vissza az elmúlt pár óra eseményeire… A vadságára… Ahogy háromszor leestünk az ágyról… És persze arra, amikor egy párna esett áldozatul a kielégülésének…

- Min mosolyogsz ennyire? – kérdezte még mindig rekedtes hangon, miközben nem hagyta abba a hátam simogatását.

- Csak azon, hogy mennyire vad voltál. – én a mellkasára és hasára rajzoltam kivehetetlen mintákat. Néha a takaró alá is betévedtek az ujjaim... véletlenül…

- Bántottalak? Hol? Nagyon fáj? Mutasd! – fordított a hátamra. Nem bírtam tovább visszatartani a nevetésemet. – Most meg mi van?

- Hihetetlen vagy! Nem azért mondtam, mert bántottál, vagy fájdalmat okoztál volna. – kezemet az arcára simítottam – Ellenkezőleg! – közelebb húztam magamhoz, és a fülébe súgtam – Bejön, ha ilyen vad vagy.

- Szóval tetszik? – félmosolyra húzta ajkait. Kacéran néztem rá, és beharaptam az alsó ajkam. – Hamarabb is mondhattad volna. – belemarkolt a derekamba. Egy picit fájt, de nem akartam elrontani a boldogságát. És hamar el fog múlni a nyoma. Legalábbis remélem.

- Nem kérd…

- Kuss! – majd számra nyomta az övét. Bele nyögtem a csókba, mivel közben belemarkolt a combomba, és a mellembe. Egyre jobban maga alá temetett a vágy és a szenvedély, így én sem türtőztettem magam tovább… Remélem, ki tudja fizetni a szobában tett károkat, és motel nem jelent fel minket rongálásért. Egy éjjeliszekrény és még két párna nem számít rongálásnak, ugye?

- Mi van most akkor… köztünk? – kérdezte meg félénken, egy újabb menet után. Kimerülten, lihegve és izzadtan feküdtem mellette, csukott szemmel. Erre a kérdésére felé fordultam, és rá néztem.

- Nem tudom pontosan. – sóhajtva elfordult, és a falat kezdte el bámulni – Azt viszont igen is tudom, hogy téged akarlak. Mindenestől. Veled akarok lenni. És akarom, hogy te is akarj engem.

- Én, akarlak. Szeretlek. Azt akarom, hogy velem maradj. – ekkor már teljes testével felém fordult, és félig felettem helyezkedett el. Két oldalamon támaszkodott meg a karjain. Végig vezettem az ujjaim a karján. Láttam, ahogy az érintésemre megremegnek az izmai. Jó volt látni, hogy ezt mind én váltom ki belőle.

- Csak ne sürgess. Nekem még ez az egész új. Úgy értem, nem volt még olyan, hogy egy valakivel többször is lefeküdtem volna, vagy hosszabb ideig vele maradtam volna. Csak adj egy kis időt, hogy felfogjam, és hozzá tudjak szokni, oké? Kérlek.

- Ki mondtad! – Fülig érő vigyor

- Mit?

- Hogy kérlek!

- Tudom. Ez maradjon köztünk, rendben? Különben kénytelen leszek elhallgattatni téged.

- Igen? És hogyan?

- Így – mondtam neki, majd megcsókoltam.

Fáradt voltam. Már eléggé, de nem hagynék ki egy pillanatot sem, amikor lehetőségem van őt csókolni. Többé már nem. Egész testem hozzápréselődött, és nem fogtuk vissza magunkat. Úgy csókoltam, mintha ez lenne az utolsó együtt tölthető éjszakánk. És nem is igen lőttem mellé.