2013. november 23., szombat

Sziasztok!

Nem mostanra terveztem a feltevését (sokkal hamarabb) a következő fejezetnek, de egyszerűen nem volt internetem, vagy nem volt időm, hogy géphez üljek. Viszont cserébe igen hosszú (nálam a 10 oldal annak számít) lett. Remélem tetszeni fog és megajándékoztok egy-két komival is.
Nem sokára vége ennek a történetnek, viszont van ötletem a továbbiakhoz, így kirakok egy szavazást. A következő fejezetnél, vagy az utolsónál (15 lesz), elmondom az ötletem is.
Jó olvasást!






Bella

Egy sikátor előtt sétáltam el éppen, amikor meghallottam egy férfi hangját, aki könyörgött az életéért. Megálltam a falnál és benéztem. Kitágult szemekkel meredtem a vámpírra, aki a férfit a falnak nyomta. Vörös haja szinte világított az utcai lámpa gyér fényében. Itt van. Csak erre tudtam gondolni. Talán ez megmenthet. Ha megölöm és bizonyítékot is mutatok fel, talán…
- Kérem, hagyjon békén! Ki maga? – szinte már sírt a férfi a kezei alatt. Körbe néztem, hogy vannak-e a környéken, akik megláthatnak. Szerencsémre üres volt az utca. Victoria-val sem találtam senkit, így nagy levegőt véve, beléptem. Tettem pár lépést, mire feltámadt a szél mögülem, és mint egy végszóra ő is felém nézett. Először nem ismert meg, mert rám vicsorgott, mintha a kajájáért jöttem volna. Majd láttam, hogy elkerekednek a szemei, és vigyorra húzza ajkait. A falhoz vágta még utoljára a férfit, majd elengedte. Ernyedten csúszott le a fal mentén a test. Nem engedtük el egymás tekintetét. Felém sétált és még mindig mosolygott.
- Isabella Swan! Vagy most már Cullen?
- Még mindig Swan vagyok, ha tudni akarod, Victoria. Mit keresel te itt?
- Mint látod táplálkozni akartam. Amíg te meg nem zavartál!
- Ó, bocsánat! Remélem haragszol annyira, hogy nekem támadj!
- Nem kell ahhoz haragudnom, hogy neked támadhassak! – támadóállásba helyezkedett, majd felém rohant. Én is felvettem a pozíciómat és örömmel fogadtam.

Kitártam oldalra a két karomat, egy kicsit előre dőltem, úgy érkezett nekem. Két métert csúsztunk hátra, de mikor egy nehéz kukába ütközött a sarkam, lendületet vettem, átöleltem a derekát és eldobtam. Egyenesen a falnak. Megkapaszkodott azon és onnan ugrott rám. Megcsúsztam valamin és hátra érkeztem. Felnyögtem, ahogy a levegő kiszorult a mellkasomból. Megfogtam a vállainál és megpróbáltam eltolni magamtól a csattogó fogait. Sikerült megfordulnom, elkapni mindkét csuklóját, amit a térdeimmel lefogtam, majd két oldalt megfogtam a fejét és a betonba vertem, teljes erőmből. Kétszer megismételtem, mire lecsillapodott annyira, hogy nem vergődött. Lihegtem és ziláltam, nem akartam gyengének tűnni előtte. De úgy tűnik, elszívja az erőm egy részét a baba. Baba?
- Na, mi az? Ennyire tellett? – röhögött a képembe. Felhúztam a felső ajkamat a fogaimról, rávicsorogtam, majd a nyakához hajolva, kettéharaptam a torkát. Ami a számba maradt darab, kiköptem oldalra, majd megragadva a haját, elválasztottam a fejét a testétől.
- Nem. Ennyire telik tőlem, te ribanc! – felálltam, megtöröltem a számat, vetettem egy pillantást a férfire, aki már mozogni kezdett. Leraktam a fal tövébe a fejet, majd oda sétáltam a férfihez. Nyögdécselt és lassan felemelte a fejét.
- Jól van?
- Azt hiszem. Mi volt ez? És hova tűnt? Ki maga?
- Csak nyugodjon meg, rendben? Haza talál ugye? Amúgy van öngyújtója? – furcsán nézett rám az ürge, de azért kotorászni kezdett a zsebében, majd a kezembe nyomta. Rámosolyogtam, felálltam és felgyújtottam a testet. – Remélem, ezt már nem tudod megúszni! – hallottam a férfi rémült kiáltását, ahogy végig nézte, hogy mit csinálok. Lassan visszasétáltam hozzá, megálltam tőle kétlépésnyire, mert nem akartam még jobban megijeszteni, majd a gyújtót az ölébe dobtam. – Menjen haza! – elfordultam tőle, felkaptam a fejet és már haza is indultam.

Nem tudtam eldönteni, hogy ezek után siessek haza, vagy ráérek. A fej a bal kezemben lógott. Aronak akartam odaadni, mikor eljönnek. Tudtam, hogy nem ússzuk meg könnyen. Ha elküldöm nekik, akkor is meglátogatnak. Vagy esetleg letagadja, hogy bármit is kapott és még hazugságért azonnal ki is végeztet. Ismertem annyira Aro-t, hogy tudjam, sokan lesznek és gyilkolni akarnak majd. Vagy csak engem, vagy az egész Cullen családot is.

Elgondolkodva néztem a kivilágított kirakatokat. Az egyikben egy kismama ruhá állt egy próbababán, mellette pedig egy gyerek ruha volt. Kék volt mindkettő. Megálltam és sóhajtottam egyet. Önkéntelenül is a hasamra simítottam a kezem.
- Valóban létezel? Tudom, hogy nem ilyen életet érdemelnél. Tudom, hogy... jobb anyát is kaphattál volna, mint én. De az apukád… - elmosolyodtam, ahogy megjelent előttem Edward arca – fantasztikus ember, majd meglátod. Imádni fog téged. És tudom, hogy majd te is őt. – tovább indultam – Remélem majd egy napon meg fogsz tudni nekem bocsátani, azért, amit majd tenni fogok veled, de… nem tehetek mást. Nem vagyok egy anya típus. Nem tudnék belőled olyan jó embert faragni, mint az édesapád és a családja. Sajnálom. – megugrottam, ahogy megszólalt a zsebemben a telefonom. Összeszorítottam a szemem, kitöröltem egy könnycseppet a szememből, majd felvettem. Edward.
- Tessék? – vigyáztam, hogy ne remegjen a hangom.
- Bella! Végre, hogy felvetted. Már vagy százszor kerestelek már. Merre vagy?
- A városban. Nem sokára haza érek, ne aggódj!
- Mit keresel te ott? – elképzeltem, ahogy az ablak előtt áll és összevonja a szemöldökét. Vagy az orrnyergét fogja két ujja közé.
- Akadt egy kis dolgom. – sóhajtott egyet. Nem telefon téma ez most.
- Elmegyek érted. Hol vagy pontosan?
- Felesleges, Edward. Már megyek is. – azzal leraktam a telefont. Zsebre raktam, felhúztam a zipzárt a kabátomon, majd neki lódultam.

Pár perc elteltével már a földes úton szaladtam a ház felé. A veranda alján láttam meg Edwardot. Amint ő is észrevett, elém rohant és a karjaiba zárt. A lendülettől majdnem eldőltünk. Útközben elrejtettem egy fa mögé a fejet.
- Végre itt vagy! Már azt hittem, hogy megint el akarsz menni. – végig simított a hajamon és még erősebben húzott magához. – Csurom víz vagy. Gyere be mielőtt megázol, vagy….
- Vagy? – elengedtem és a tekintetét kerestem, de nem nézett rám. – Edward! Nézz rám! Mit akartál mondani? – láttam, hogy vívódik és én már a legrosszabbra gondoltam. Hogy tudja.
- Mielőtt baja esik a gyereknek… - suttogva ejtette ki a szavakat, amiket elég lassan sikerült az agyamnak feldolgoznia. De honnan?
- Hogyan? Te… Mi...miről beszélsz?
- Carlisle mondta, hogy meg van az esélye annak, hogy esetleg terhes vagy. Meg Alice gondolata is…. – nem engedtem, hogy tovább mondja. Amint kiejtette Alice nevét, kitéptem magam a karjaiból és berontottam a házba. Meg is láttam a kis törpét, a zongora mellett állni, félig Jasper mögé bújt és nagyon bűnbánó arccal nézett.
- Bella, én sajnálom… De amikor rákérdezett... egyszerűen csak… Sajnálom! Nem így akartam vele közölni.
- Szóval nem is tartottad volna be a szavad, ugye? Mindenképpen te akartad neki elmondani! – a végére már szinte kiabáltam.
- Mi folyik itt, gyerekek? – jött le a lépcsőn Esme és mögötte az apám.
- Te meg! – mutattam Carlisle felé – Miért mondtad neki? Megmondtam, hogy nem lehetséges!
- Sajnálom. Csak rajtad járt az eszem, ő pedig meghallotta. De hazudtál nekem. – lehajtottam a fejem. Ebben igazat kellett neki adnom.
- Nem értek semmit. Mit nem kellett volna, kinek megtudnia?
- Azt, hogy Bella terhes. Edwardtól. – mondta ki Jazz végre. Mély csend telepedett a szobára. Egyedül Rosalie volt az, aki felállt a kanapéról, és lassan elém sétált.
- Nahát! Milyen meglepő dolog. – felemeltem a fejem, de nem értettem, hogy miről beszél. – Én mindig is akartam gyereket, de nem lehet, mert ebben a testben vagyok. És mert nő vagyok. Erre neked, akit egy cseppet sem érdekel senki magadon kivűl, lehetséges! Gyűlöllek! Eddig sem voltál a szívem csücske, most pedig már pláne nem. – fintorral a száján nézett végig rajtam – Meddig fogod még itt a levegőnket rontani?
- Rose! Tudd, hogy kivel beszélsz! – állt mellém Edward, elég fenyegető testtartással.
- Te meg se szólalj! – azzal felrohant az emeletre.
- Ne haragudjatok rá, kérlek. Amúgy én örülök. Gratulálok Bella. – megállt előttem egy pillanatra Emmett, mint aki nem is tudja, hgy mitt egyen, majd követte feleségét. Rosalie-nak igaza volt. Teljes mértékben. A többiekre néztem, akik még mindig ugyanott álltak, mint az előtt. Esme elindult felém, mosolyogva, de megráztam a fejem, hogy ne. Egy utolsó pillantást vetettem Jasperre, majd kimentem a házból. Leültem az egyik lépcsőfokra és a kezembe temettem az arcomat. Nem sokkal később hallottam, ahogy Edward leül mellém. De nem ér hozzám. Két centi távolság volt közöttünk.
- Jasper elmondott mindent. Vagyis megmutatta az emlékeit. Nem értelek Bella! Miért nem akartad elmondani? Ha tényleg tőlem van…
- Meg ne próbáld, hogy megvádolsz ezzel! – gyilkos dühvel a tekintetemben fordítottam a fejem, felé – Senkivel nem voltam rajtad kívül. Ezt te is tudod.
- Akkor miért?
- Nem akartam, hogy az legyen, mint most. – elhalkult a hangom. Szinte én sem hallottam.
- Akkor mégis, hogyan tervezted? – hangosabban kezdett beszélni. Elfordítottam a fejem. Láttam egy hangyát a földön, amint élelmet visz a szájában. Gyorsan mozgott, kerülgette ki az akadályokat, amik elé álltak. Pici volt, de átlépte, megkerülte az akadályt, ami elé tornyosult. Akármekkora is volt, túl jutott rajta. Azt néztem meredten, miközben elmondtam Edwardnak a tervem.
- Az is megfordult a fejemben, hogy miután lezárul ez az egész Volturis ügy, eltűnök. – felhorkant, de nem foglalkoztam vele – Az is megfordult a fejemben, hogy elvetetem. Carlisle elintézhette volna simán, úgy, hogy senki nem tud meg semmit. De aztán… jobb ötletnek tűnt, hogy eltűnök, megtartom, majd… nektek adom. Hogy felneveljétek.
- Mint egy tárgyat? És miért nem akarod te, vagyis, hogy mi neveljük fel? Családra van szüksége. Abban benne van az, hogy te, mint az anyja és én is. – az állam alá nyúlt és felemelte a fejét. Addig észre sem vettem, hogy sírok. Csak amikor végig simított a szemem alatt. – Hé! Ne sírj, Szerelmem! Majd megoldjuk. Nem lesz semmi baj.
- Mert már meg van a baj, Edward! – felálltam és fel-alá sétáltam előtte – Terhes vagyok, emlékszel?! Ha ezt a Volturi megtudja…. Vagy bármelyik másik vadász. Akár Anthony, vagy Daniel, én… én halott vagyok.
- Daniel? Ő is…
- Besúgó is egyben.
- Én azt hittem, ti jóban vagytok.
- Ja, mint ti a Volturival. Egy szakadék szélén állunk, mind ketten. Az a kérdés, hogy ki lesz az, aki belelöki a másikat a szakadékba. Csak azért ad infókat, mert megmentettem már párszor a seggét a haláltól. De ő is vadászott már rám. Nálunk tilos, érted, tilos! Eleve kapcsolat kialakítás is az. És akkor én még teherbe is esek!
- Ne beszélj így róla. – fájdalom volt a hangjában. Ő is felállt és elém sétált. Megfogta mind két kezem, egy csókot lehelt rájuk, majd közelebb lépett hozzám.
- Min át kellett menned, hogy megszelídíts. És aránylag sikerült is. – elmosolyodtam és egy puszit nyomtam a szájára – De én már döntöttem. Nem derülhet ki, hogy mi történt és mi van velem. A Volturinak már így is bököm a csőrét. Nem kell még ez is hozzá pluszba.
- De…
- Nincs de, Edward.  Szeretlek… És nem akarom, hogy velem együtt ti is meghaljatok.
- Nem fogsz meghalni. Azt nem hagyom. – két keze közé fogta az arcomat.
- A Volturi csak azért jön el. És ha az útjába álltok, egy szó nélkül fog titeket is kiirtani. – végig simítottam az arcán, majd felpipiskedtem hozzá és számat az övére nyomtam.

Nem akartam többet beszélni, legalábbis nem most erről a témáról. Nyakánál fogva húztam magamhoz még közelebb. Körém fonta a karjait és megemelt. Dereka mögött összekulcsoltam a lábaimat, majd már csak azt éreztem, hogy lefektet valami puhára. Áttért a nyakam csókolgatására, miközben a keze már a pólóm alatt jártak. Végig simított a hasamon és éreztem, hogy elmosolyodik. És akkor megtört bennem valami. Nem tudnám elmagyarázni az érzést. Leírhatatlan volt. De egyben csodálatos is. Akartam a gyereket. Akartam, hogy megszülessen, hogy megismerjen. Akartam, hogy felnevelhessük, közösen. Akartam őt.
A vállánál fogva lelöktem magamról Edwardot és a csípőjére ültem. Lehúztam magamról a felsőmet és eldobtam. Ekkor megláttam egy kis mozgást a perifériás látásomban. Az erdőben, egy fa mögül nézett valaki minket. Nem vette észre, hogy én látom. Nem mozdultam felé. Edward már nyúlt fel a melltartómhoz, de lefogtam a kezeit.
- Mi a baj?
- Néz minket valaki. – gyorsan elhadartam, nehogy az idegennek feltűnjön, hogy észleltem őt. – Ne nézz oda! Pont látod te is, ha jól figyelsz.
- Meg van. Csináljunk úgy, mintha nem vettük volna észre őt. – hirtelen felkapott és az üvegnek nyomta a hátamat. Felnyögtem a hirtelen mozdulattól és megkapaszkodtam a vállában. – Ki lehet az?
- Fogalmam sincs. Háromra kinyitod az ajtót és leugrunk, oké? – bólintott és a kezét a kilincsre tette – Három! – leugrottam róla, majd azonnal üldözőbe vettem az illetőt. Elég lassan futott. Egy perccel később, már szinte csak egy méternyire futott előttem. Vettem egy lélegzetet, és szinte szíven ütött az illata. Ez egy ember volt. Edwardra néztem, majd én ugrottam egyet és elé kerültem. Kiegyenesedtem és elálltam az útját. Edward mögötte állt meg, így belé ütközött, amikor megfordult a srác. Ijedten forgolódott körbe és próbált menekülni, de gyorsabbak voltunk nála. Alig lehetett a srác, tizenöt, tizenhat éves. Egy bőrdzseki volt rajta, szakadt farmer, meg egy tornacipő. Nem éppen futásra szánt ruházat. Pláne nem olyan sutáshoz, amit egy vámpír előtt kell végezni. Edward elkapta a ruháját hátul és egy fának taszította. Nyakára fonta a kezét és az arcába hajolt.
- Ki vagy te? És mit keresel erre?
- Én.. én csak… Kérem, ne bántsanak!
- Beszélj, akkor! Egy ember nem téved erre csak úgy véletlenül.
- Én…
- Hagyd, Edward! A te kezed alatt nem fog beszélni. – végig simítottam a karján, mire rám kapta a fejét. Szédítően mosolyogtam, és átvettem a helyét. Megigazítottam a srácon a ruhát, majd mélyen a szemébe néztem. – Kérlek, ne haragudj a barátom faragatlansága miatt. Nem tehet róla, de éppen nem jókor zavartál meg minket. – erre nyelt egyet és végig nézett rajtam. Tény és való, hogy a pólóm hiányzott. Edward felmordult mögöttem, de nem tett még semmit. – Na, most. Elég zabos tud lenni ilyenkor, és mit ne mondjak én is. Tehát, van egy ajánlatom. Te beszélsz, mi pedig elengedünk. Rendben?
- Bella!
- Te most hallgass. – hátra fordultam felé, és arrébb toltam. Közelebb léptem a sráchoz. – Légy jó fiú és csicseregj szépen.
- Én… - vett egy mély levegőt, nyelt egy nagyot, majd belekezdett. – Két alak megállított az utcán, hogy lenne egy kis feladatuk számomra. Persze megfizetnek érte. Annyit kértek, hogy jöjjek el ehhez a házhoz, és keresselek meg téged. Elmondták, hogy hogyan nézel ki és még fotót is adtak.  – lassan a zsebébe nyúlt és elővette egy elhasználódott fényképet. Én voltam rajta a Volturis egyenruhámban. Aro azt mondta, hogy ez náluk hagyomány, hogy lefotózzák az új tagokat. Csak egy fintort vágtam rá akkor is. – Annyi lett volna a feladatom, hogy megnézem mit csinálsz, majd megkeresem őket és elmondom.
- Kik voltak azok? Hogy néztek ki?
- Sötét köpeny volt rajtuk. Furcsának tűntek nagyon, és nem értettem, hogy mire jó, de azt mondták, hogy nem eshet bajom. Meg hogy akivel leszel – Edward felé biccentett – rejtsem el a gondolataimat és semmiképpen ne gondoljak rájuk. Nem értem mire jó ez.
- Akkor most légy ügyes és gondolj rájuk. – búgtam közelebb hajolva, és éreztem, hogy meglódul a szíve és a levegő vétele is gyorsabb lesz. Már önkéntelenül is azt tette, amit mondtam. Ha azt mondom neki, hogy mi vagyunk a szülei, azt is elhiszi.
- Muszáj ezt? – morgott mögöttem Edward, de én csak még provokáltam egy kicsit. Kitoltam a fenekem és a srác füléhez hajoltam, miközben végig simítottam a mellkasán. Felnyögött mögöttem, majd kimondott két nevet. – Felix, Jane. – száj tátva bámult rá a fiú.
- Köszönöm… - összeráncoltam a homlokom és várakozóan néztem rá.
- Ray…
- Köszönjük Ray. Nagyon sokat segítettél. Hmm. Megkérhetlek még valamire? Most szépen visszamész hozzájuk és átadod ezt, rendben?
- Mit? – nem válaszoltam, hanem átváltoztam és megharaptam. Felkiáltott és Edward is már mozdult, hogy leszedjen róla, de nem hagytam magam. Belemélyesztettem a fogaimat és szívni kezdtem. Tudtam, hogy mikor álljak le. Nem akartam, hogy túl sok altatót kapjon. Elég, ha kába lesz csak. Akkor már nem fog emlékezni erre az egészre. Sem ránk, sem rájuk. Elengedtem és lenyaltam az ajkaimról a vérét.
- Hmm.. Ez igazán ízletes volt, Ray. – neki támasztottam a fának és megtöröltem a nyakát – Kérlek, mondd meg nekik, hogy igazán isteni a véred, máskor is küldhetnek ajándékot, szívesen veszem. Meg azt is, hogy húzzanak haza, különben szétrúgom a seggüket. Megértetted, ugye? – kábán bólogatott, majd útnak szalasztottam. Még párszor hátra nézett, majd futni kezdett.
- Máshogy is kiszedhettük volna belőle, amit tudni akartunk. – morogta, a talajt rugdosva.
- Ja, láttam, mennyire voltál ura a helyzetnek. – nyomtam egy puszit az arcára, majd a bejárat felé vettem az irányt. A többiek ott álltak a verandánál, egymás mögött.
- Kiáltást hallottuk. Mi történt? Jól vagytok? – aggodalmaskodott Esme, miközben egy plédet rakott a vállamra. Hálásan rámosolyogtam és megszorítottam a kezét.
- Persze, hogy jól vagyunk. A Volturi egy embert küldött, hogy kémkedjen utánam. Ennyi. – majd mellettük elsétálva a konyhába mentem. Hallottam, ahogy Edward elmeséli a többieknek részletesen, hogy mi is történt. Éreztem, hogy valaki áll a konyhaajtóban. Engedtem egy pohár vizet magamnak, majd leültem az asztalhoz vele, háttal Rosalie-nak.
- Bocsánat, ami miatt úgy beszéltem veled.
- Semmi baj. Igazad volt. – néma csend telepedett ránk. És akkor döntöttem. Gondosan felvontam a pajzsomat, hogy Alice ne tudjon meg semmit, majd hadarni kezdtem.
- Segítened kell. Valóra tudom váltani az álmodat, hogy anya lehess. Csak segítened kell. Nekem nem kell a gyerek, jól mondtad. Te viszont szeretnél egyet bármi áron, nem igaz? Miután elmegy a Volturi, én velük megyek. Amint megszülöm a gyereket, elkel jönnöd Volterrába. Valahogy szökj meg tőlük, csináld, ahogy akarod, nem érdekel! El kell jönnöd érte! Ha nem teszed, megölik. Velem együtt. – félig felé fordultam. Láttam, hogy teljesen ledöbbenve áll még mindig ott, tátott szájjal.
- Te most komolyan azt akarod, hogy…?
- Igen. Hogy te neveld fel. De ezt titokban kell tartanod előttük, érted?
- Értem. – szinte végszóra nyílt a bejárati ajtó. Felálltam, mosogatóba tettem a poharam, majd kimentem a konyhából. Ahogy elhaladtam Rose mellett, a szemébe néztem. Aprót bólintott. Kézen fogtam Edwardot és felhúztam a lépcsőn.
- Halkak legyetek ám! – kiáltott utánunk Emmett, majd levetődött a kanapéra. A szobába érve, ledobtam a plédet magamról és Edwardot az ajtónak lökve a szájára tapadtam. – Na, szerintem holnap mehetünk új berendezést vásárolni. – röhögött Emmett, majd hallottam még, hogy Esme leszúrja, majd már csak Edward maradt és az ő érintései mindenhol rajtam. Hevesen téptük egymás száját és feltűrtem a pólóját.
- Remélem már senki nem fog minket megzavarni.
- Ha igen, az sem érdekel már! Akarlak! – az övénél fogva húztam a fürdőbe. Ő csak nevetett, majd elállt a szava, mikor szó szerint letéptem róla a nadrágot.
- Hé! Lassabban, cicám! Szerettem azt a nadrágot.
- Majd kapsz másikat. Most hallgass és szeress! – nem is kellett kétszer kérnem. A többi ruhát ő is letépte rólam, majd a mosdó mellé rakott és magához húzott. Szemembe nézett és lassan hatolt belém. Felnyögtem az érzésre, és hátra hajtottam a fejem. A nyakam kezdte csókolgatni, miközben mozogni kezdett és a mellemet masszírozni. Az alsó ajkába haraptam és meghúztam egy kicsit. Felnyögött és gyorsabb iramot kezdett diktálni. Próbáltam ellen mozogni neki, de kemény volt a pult, így nem tudtam. Mérgesen szusszantottam egyet, majd ellöktem magam és Edwardon lógtam, mint egy majom. A zuhanyzóba hátrált és megengedte a vizet. A falnak dőlt és a fenekemnél fogva emelgetett magán. Éreztem, hogy már nem sok kell az orgazmusig. – Harapj meg…. – elhalt a végére a hangom, de így is meghallott, mert leállt a mozgással – Ne… Edward… Csak egy harapás… Mint a múltkor. És ne hagyd abba a mozgást, mert megjárod! – néztem a sötét szemeibe. Vigyorogni kezdett, majd nagyon lassan mozgatott magán. Lecsúszott a padlóra, kisimította a hajamat a nyakamból, lehelt oda pár csókot, majd megéreztem a fogát a bőrömön. Felsikoltottam, ahogy belém hatolt és a vállába temettem az arcomat. Elemi erővel ért utol a gyönyör és éreztem, hogy Edwardot is elkapta már. Még szorosabban ölelt magához és erősebben kezdett szívni. Pár perc után csillapodott a gyönyör utó hullámai és lihegve feküdtem a mellkasán. Egy csókot lehet a sebre, majd rám nézett.
- Jól vagy?
- Soha jobban.  – megcsókoltam és éreztem még a véremet a száján. Izgató volt, nagyon. Mivel még mindig bennem volt, lassan mozogni kezdtem.
- Bella… Pihenned… kell.
- Csss. Mondtam jól vagyok. – megint megcsókoltam, ezzel elhallgattatva.

Órákkal később megint lent voltunk a nappaliban. Mindenki. Egy kanapén ültünk, mellettünk Jasperék fglaltak helyet. Carslisle egy fotelban ült, Esme meg a karfáján. Rosali a lépcső alján állt, mögötte Emmettel. Már nem nézett rám annyira szúrósan. Persze Edward nem értette, de ezt most nem is kell neki. Tudtam, hogy mit akarok és mi lesz a helyes. Mégha ezt nem is gondolja így senki sem.
- Két nap múlva ideérnek. – halkan szólalt meg Alice, maga elé meredve.
A sikolya volt az, ami összehozta a nappaliba a népet. Mi éppen befejeztük Edwarddal és kezdtünk volna egy újabb menetbe, mikor Alice sikolya hallatszott. Látomása volt, hogy a Volturi ide tart. Már elindultak.
- Mikorra? Hol találkozunk?
- Félhomály van. Azt nem tudom, hogy reggel, vagy este. Ahol játszani szoktunk. Mi már ott leszünk, mikor megjelennek. Heten jönnek. Meg még egy valakit látok velük, aki nem tiszta teljesen. – összevonta a szemöldökét. Éreztem, hogy Edward megmerevedik mellettem.
- Anthony. – szűrte fogain keresztül végül. Nyeltem egyet, ahogy az altató termelődni kezdett.
- Ő? Mit keres velük?
- Biztos akar lenni abban, hogy ezt most nem úszom meg élve. – semmi érzelem nem hallatszott ki a hangomból. – Védelmet élvez, hogy bemárt a Volturinál. Így nem támadhatom meg. Ha mégis megteszem, a Volturinak jó okot adok, hogy helyben kivégezzen.
- Találtam valamit egy fa tövében. Te hoztad? – felém nézett Jasper. Tudtam, hogy mire gondol.
- Igen. – elmosolyodtam. – Hazafelé találtam rá. Nem hagyhattam ott, hogy valaki ms akadjon rá. – ő is elmosolyodott és magához ölelte szerelmét.
- Ez jó nekünk? – fintorgott Edward.
- Elméletileg Bella életben marad, ha elviszi nekik a fejet.
- Milyen fejet? – Alice érdeklődve fordult Jasperhez. Ráncolta a szemöldökét.
- Victoria fejét.
- Na, várjunk csak. Te összefutottál a vörössel, és csak így mondod? Sőt, nem is mondod? – vigyorodott el Emmett. Edward felemelt szemöldökkel nézett rám. Majd láttam a tekintetében a sértődöttséget, ami miatt neki sem mondtam semmit.
- Ne nézzetek így rám! – felálltam és a hajamba túrva a kanapé háta mögé álltam. – Ez jó nekünk! Legalábbis egyrészt. Talán életben hagynak ez által. Ha csak nem ragaszkodik Aro a megfogalmazottakhoz, miszerint nekem kell elvinnem elé.
- Akkor is szólhattál volna, hogy mehessek segíteni. – lehajtott fejjel szólalt meg Szerelmem.
- Megöltem. Véletlen botlottam bele. Élek, itt vagyok, nem? Akkor meg nem mindegy? Hogy sikerült vele összefutnom?
- Nem! Egyáltalán nem az! – ő is felállt és elég dühösen nézett rám. – Ha valami történek veled, vagy a magzattal, hogy élhettem volna tovább nélküled? Gondolkozz végre Bella, az ég szerelmére!
- Fiam… - Carlisle megpróbálta fia vállára tenni a kezét, hogy lenyugtassa, de ellépett előle.
- Mindig csak a magad feje után mész! Egyfolytában azon aggódom, ha nem vagy velem, hogy mere vagy, jól vagy-e, élsz-e még. Ha lehetséges lenne, már vagy százszor agyvérzést kaptam volna miattad! – kiabálta felém. Nem értettem, hogy mi miatt akadt így ki. De ahogy körbe néztem a többieken is olyan döbbenetet láttam, mint ami rajtam volt látható. Oké, egyrészt igaza volt, hogy nem mondtam meg soha neki, ha nem volt muszáj, hogy merre megyek és mit csainálok, de itt vagyok, és jól vagyok.
- Edward… - de nem hagyta abba.
- Elegem van abból, hogy folyton utánad rohangáljak, hogy megmentselek, vagy éppen aggódjak, hogy merre vagy! – néma csend telepedett a szobára. Ez fájt. Eddig azt mondogatta, hogy ő mennyire szeret. Hogy mennyire meg akar védeni mindentől és mindenkitől. Ha valóban szeretne, ezt nem vágta volna a fejemhez.
- Soha nem kértem, hogy gyere utánam és ments meg! – kezdett elönteni a harag. Felvontam a pajzsom kettőnk köré, mielőtt Jasper belenyúlna az érzéseimbe. – Soha nem kértem, hogy foglalkozz velem! Amikor első nap utánam jöttél, a parkba, tudtommal akkor sem én hívtalak. És nem én kényszerítettelek, hogy feküdj le velem, akkor este, meg utána, ki tudja még hányszor! Nem kértem, hogy törődj velem! – mindent kiadtam magamból. Ha nem hozza fel a dolgot, én sem mondok semmit. De így? Akkor már öntsünk tiszta vizet a pohárba.
A többiek csak kapkodták a fejüket kettőnk között. Nyilvánvalóan nem tudták, hogy mit tegyenek. Hogy mi lenne a jó most. Láttam, hogy Edwardnak is fenn akadnak a szemöldökei és a torkára forr a szó. – Semmit sem akartam tőled, érted! Semmit! Reméltem, hogy az este után megszabadulok tőled, mikor elmentem! Tudtam, hogy csak gondot okoznál te is, mint a többi férfi. – halkult a hangom a végére. Főleg, mikor eszembe jutott, hogy adtam neki egy esélyt. Adtam magunknak egy esélyt a párkapcsolatra, és elmondtam, hogy sok munkája lesz velem. – Megmondtam, hogy engem nem tudsz megszelidíteni. Hogy nem leszek olyan, mint Rosalie, vagy Alice! Tudtál mindent! Szóval ne merd a szememre vetni ezeket, világos? És amit most mondok, jól vésd az eszedbe Edward Cullen. – közelebb léptem hozzá. Felemelt állal néztem szemeibe. – Vedd úgy, a csata után, hogy meghaltam. Számodra halott leszek, amint  a Volturi elhagyja a várost. Remélem nem is próbálsz meg keresni utána, mert…
- Bella…
- …utána nem látnál több naplementét. Nem szoktam azokkal foglalkozni, akik követnek, vagy szimatolnak utánam. Egyszerűen megölöm őket és csak aztán kérdezek. – Esme a szája elé kapta a kezét és megszorította férje kezét. Egyedül ő és Jasper nem mozdultak meg. A többiek, nem akarták elhinni, hátrahőköltek egy kissé. Edward is mozdulatlan maradt. Csak a szemembe nézett. Nyelt egy nagyot és kinyitott a száját. Na, mi van, visszanyal a fagyi?
- Igaz az a mondás, hogy kutyából nem lesz szalonna. – csábos mosolyt vetettem rá, majd apám felé fordultam. – Természetesen rátok ez nem vonatkozik. Legyetek úgy, mint az előtt, hogy én idejöttem volna. – ő egy szó nélkül bólintott.
Elvonultam Edward mellett fel az emeletre, és becsaptam magam mögött az ajtót.
- Mi a franc ütött beléd? – hallottam meg Jazz hangját.
- Nem tudom. Én…
- Ő csak az igazat mondta, amit már régen meg kellett volna tennie valakinek.
- Rose, kérlek. Edward, fiam, menj és kérj bocsánatot.
- Hallottad mit mondott nem? Bánja, hogy közel került hozzám. Remélem a gyerek nem sokat örököl tőle. Nem kellene még egy ilyen ember a világra, mint ő. – azzal kinyílt a bejárati ajtó. Összeszorult a mellkasom. Gombóc keletkezett a gyomromba és a torkomban. Az ablak felé kaptam a fejem és még éppen láttam, ahogy elszalad az ablak előtt, be a fák közé. Összeszorítottam a kezem és a hasamra tettem. Igaza volt.

Néma csend telepedett a nappalira ezek után. Én az ágyon feküdtem és néztem a plafont. Az járt a fejemben, hogy hogyan tereljem el a Volturit a családtól. Nem akartam a halálukat. Egyáltalán nem. Attól függetlenül, amit a testvérükhöz vágtam, szerettem. Szörnyű volt, de szerettem. Jasper a testvérem volt, ahogy Carslisle az apám. Esmét, megszerettem, mint az anyámat, Alice, meg… Egy jobb barátnőt soha nem kívánhatna az ember magának, ahogy Emmettnél jobb bátyót sem. Rosalie meg… Remélem jó anyja lesz helyettem is a gyereknek.
Lassan végig pörgettem azt az időszakot, amikor találkoztunk Edwarddal. És ahogy eljutottunk idáig.

Hamar elérkezett az este. Korgott a gyomrom, így levánszorogtam a konyhába. Kivettem egy zacskó vért a hűtőből, pohárba öntöttem, majd megmikróztam. Mikor kivettem, és leültem az asztalhoz, hallottam, hogy nyílik a bejárati ajtó. Senki nem volt a földszinten, csak én… és ő. Azt hittem, hogy felmegy, de az helyett a konyha felé vette az irányt. A vért szürcsöltem, mikor megjelent az ajtóban. Nem lepődött meg, hogy ott talál. Ránéztem a pohár felett, érzelemmentes tekintettel. Ő egy darabig méregetett, majd megköszörülte a torkát és a szemben lévő pultnak dőlt, mellkasa előtt összevont karral. V kivágású vékony hosszú ujjú volt rajta, meg farmer. Összefutott a nyál a számban, és most nem a vér miatt. Végig néztem rajta és mocorognom kellett egyet a széken, hogy nyugton maradjak a helyemen. Nem érdekelt, hogy minek mondott el és mit gondol rólam. Tudtam, hogy mélyebbek irántam az érzései. Láttam rajta, ahogy rám néz. Ahogy megcsókol, ahogy végig simít a testemen, ahogy belém…
- Bella, én sajnálom, amit kint mondtam. – félbeszakította a fantáziálásomat. A terhesség tenné? Az őrületbe fogom kergetni magam.
- Ööö… semmi gond. – kortyoltam az italomból és szomorúan konstáltam, hogy két kortyom maradt a pohárban. Felnevetett. Minden humor nélkül.
- Nem hiszek neked.
- Hittél valaha is? – csak kicsúszott a számon, de már nem szívhattam vissza. Nem eresztettük el egymás tekintetét.
- Mindig hittem neked. Minden egyes szavadat elhittem.
- A Volturira kellene koncentrálnunk. – morogtam az orrom alatt. Felálltam és a mosogatóba tettem a poharat.
- Bella…
- Fogd be! Egyik szavaddal elküldesz, másik kettővel, meg agyon ütöd az előbbit! Eldönthetnéd végre, hogy mi a jó fenét akarsz! Nem kell félned, nem én szándékoztam felnevelni a… gyereket. – döbbenet suhant át az arcán. – Van rá egy tervem. Csak éljem túl ezt.
- És akkor mit akarsz csinálni?
- Ti nevelitek fel.
- Bella…
- Ne! Te is tudod, hogy nem lennék jó anya, és ezt már lefutottuk. Nem akarom mégegyszer. Semmi erőm és időm most erre. – rá sem nézve hagytam el a konyhát. Jasper éppen lefelé jött a lépcsőn. Nem nézett rám, csak a testvérét méregette elég dühösen. Mosolyognom kellett az ösztönein. Elengedte Alice kezét, és magához húzott. Átkaroltam a derekát és a nyakába fúrtam az arcom. Alice megsimogatta a hátam, Jasper pedig csak szorított magához. Nem szokott ilyenkor semmit mondani, csak magához szorít. Ez általában segít lenyugodnom.
- Tudom. – morogta valamire Edward. Sejtem, hogy mit gondolhatott Jazz. Egy sóhajjal elengedtem, nyomtam egy puszit az arcára, majd leültem a kanapéra. Magam alá húztam a lábaimat.
- Nem vagyunk egy kicsit kevesen, a Volturi ellen? – megállt a konyhaajtóban Edward, és zsebre tett kézzel neki dőlt az ajtófélfának.
- Nem jönnek sokan. És ha harcra kerülne a sor, a pajzsom megvéd minket. – mereven előre néztem. Nem akartam látni. Haragudtam, amiért a szemembe mondta az igazságot. Ha kicsivel korábban teszi meg, mondjuk mielőtt elkezdek hozzá kötődni, akkor még örültem is volna neki. De így?
- Áthatolhatatlan? – bólintottam válaszul. – És Jane?
- Mi van vele?
- Ellene is megvéd?
- Mindentől, érted? Egy szintig fent tudom tartani. Szóval, ha odáig fajulnának a dolgok, gyorsan kell cselekednünk. És együtt kell maradnunk. Nem tudom olyan messzire elnyújtani, hogyha mindenki szétszéledne, mindenki védve legyen.
- Carlisle szerintem tud hatni Arora majd.
- Lehet, hogy jobb lenne, ha ti meg sem jelennétek. – jegyeztem meg halkan, lehajtott fejjel. A pulóverem ujjával kezdtem játszani. Hirtelen csend támadt. Tudtom, hogy ennél rosszabbat nem is mondhattam volna. Nem vártam meg, hogy megszólalhassanak. – Alice, láttál már valamit a jövetelükkel kapcsolatban? Valami kis részletet esetleg? – megpróbáltam csak ránézni, és a mellette ülő, látszólag idegbeteg bátyám kihagyni a dologból.
- Csak annyit, hogy sötétedni fog.
- Értem. Hol vannak a többiek?
- Carlisle és Esme elmentek a közelbe vadászni. A többiek meg az emeleten vannak. Emmett Rose-t csillapítja. – válaszolt nekem meglepő módon könnyed hangon Edward.

Rákaptam a fejem, de meg is bántam. Olyan átható tekintettel nézett végig rajtam, mint a szállodában, az első éjszakán. Nyelnem kellett egyet. Végig futtattam a tekintetem rajta. Akkora vágy keletkezett hirtelen bennem, hogy azt hittem most azonnal neki esem. A hormonok lennének? Én sokkal inkább tippelnék a vigyorgó bátyámra. Alice kézen fogta és kimentek az ajtón. Fent is hallottam, hogy Emmették egymásnak esnek. Először Edward kapta félre a fejét és köszörülte meg a torkát. Tett egy lépést felém, majd vissza. Mozdulásra készen megmerevedtek az izmaim. Vártam, hogy mikor mozdul felém. Vártam egy aprócska, icurka-picurka jelre, hogy felém mozdul, hogy ő is érzi és ő is akarja, amit én. De nem tett semmit. Legalábbis semmi olyat, amit jelen helyzetben elvártam volna tőle. Inkább megfordult és kiment a hátsó ajtón.