Vettem
pár mély lélegzetet, elszámoltam százig, majd visszamentem a konyhába, hogy
igyak még vért. Amíg a mikróra vártam, kinéztem az ablakon. Láttam, ahogy
Edward az egyik fa mellett áll, majd egy hirtelen mozdulattal megfordult és
ököllel a törzsbe vágott. Neki döntötte a homlokát és mély lélegzeteket vett. Csak
néztem őt. Nem tudtam levenni a tekintetem róla. Nem értettem, hogy mi a baja.
Egyáltalán nem. Egyik szavával elküld, másik kettővel marasztal. Majd a
hirtelen kirohanása. Mit akar mind ezzel elérni?
Megrezzentem,
mikor megszólalt a mikró csengője. Kivettem a bögrét, majd visszamentem a
szobámba és leültem az íróasztalhoz. Papírt és tollat fogtam, majd írni
kezdtem. Minden családtagnak szántam egy levelet. Egy amolyan búcsúlevelet.
Természetesen hetet írtam. A kicsinek is szántam egyet, hogy megértse, mit
miért teszek és tettem. Jasperhöz rakom majd be, mert benne megbízok, hogy
valóban oda adja neki majd, ha eljött annak az ideje. Ki tudja, mikor
szabadulok, vagy szabadulok-e valaha a Volturi katonaságából. Nem szándékozom
ott maradni sokáig, csak ameddig nagyon szükséges. De lehet, hogy az egy örökké
valóság lesz majd. Inkább ott töltöm az életem, mint lássam Edward undorodó
arcát, ahogy rám néz. De a kicsit nem akarom ott tartani. Nem akarom, hogy abba
a kegyetlenségben nőjön fel. Azt, hogy ne látszódjon a gömbölyödő hasam, nem
tudom még mivel fogom eltűntetni. De megoldom. Eddig is megoldottam sok
mindent. Egyedül. Ez is sikerülni fog.
Órákkal
később az ágyon feküdtem, a plafont bámulva, és az eddig történteken
gondolkodva. Ahogy újra találkoztam a családdal. Jasperrel és Carlislelal.
Ahogy megismertem a többieket és Edwardot. Ahogy segíteni próbált. A jó útra
téríteni. Ahogy néha elég vehemensen egymásnak estünk. Annyiszor veszekedtem
vele. Leszúrtam dolgokért, ami miatt más megdicsérte volna. Csak nekem akart
jót. Engem akart…
De
én féltem és félek. Ha megbízol valakiben, az tuti, hogy amikor nem számítasz
rá, a hátadba vágja a kést. Nem akarom többször átélni. Daniel és Anthony is
már megtették. Közülük az egyik halálra van már ítélve, a másik menekül. Mi van
akkor, ha nem találom meg időben Anthony-t? És mi lesz Mariaval? Élik tovább az
életüket? Vagy nagyobb hatalmam lesz, ha bekerülök a Volturiba ismét? Talán
akkor eltudom őket kapni.
Mélyet
sóhajtottam és becsuktam a szemem. Nem akartam semmire sem gondolni most.
Akartam egy kis nyugalmat végre. Csak pár percnyit. Akkor nyitottam ki ismét a
szemem, mikor már besötétedett. Felültem és a hajamba túrtam. Halk kopogás
törte meg a szoba csendjét.
-
Gyere. – szóltam ki halkan és az érkező felé fordultam. Alice dugta be
mosolyogva a fejét. Visszamosolyogtam és intettem egyet. Elhelyezkedett
törökülésben az ágy előtt a szőnyegen.
-
Hogy vagy?
-
Jól vagyok.
-
Nem úgy értettem.
-
Tudom. – elfordítottam a fejem. – Ő jól van biztosan. – kezem a hasamra
simítottam majd visszanéztem Alice aranyszemeibe. – Én meg majd jól leszek.
Teljen le a holnapi nap és már jól leszek.
-
Mi lesz utána? – oldalra döntötte a fejét.
-
Te kérdezed? Miért nem nézed meg magad?
-
Mert nem látom. – dühösen fújta ki a levegőt a száján keresztül és nézett
Edward CD-ire. Felvontam a szemöldököm, de nem szólaltam meg. Valójában tudtam,
hogy miért nem lát semmit, vagy csak homályosan. De ezt nem akartam megosztani
vele. Kiakadt volna, ha tudja, hogy blokkolom a képességét. – Edward lent ül a
nappaliban. – visszafordult felém. – Kinek írtad a leveleket? – az asztal felé
bökött a fejével.
-
Nektek. – minek hazudjak? Akkor inkább most tudják meg. Hirtelen csend lett a
nappaliban is.
-
Miért?
-
Hogy ne felejtsetek el. – érzelemmentes hangon és arccal válaszoltam neki. A
következő pillanatban hallottam egy fotelt hátrébb csúszni a padlón, majd
sietős lépteket a lépcsőn. Tudtam, hogy ki és miért jön fel. Azon lepődtem
volna meg, ha nem így cselekszik. Felemeltem a fejem, és ő megjelent az
ajtóban. Mögötte azonnal Emmett és Jasper is. Szinte fujtatott. Alice azonnal
felállt és elém állt félig. De én elé kerültem és kihúztam magam.
-
Nem teheted meg, Bella!
-
Mit teszel ellene?
-
Meg foglak állítani.
-
Semmi közöd ahhoz, hogy mit teszek, vagy mit nem teszek.
-
De igenis van közöm hozzá. Nagyon sok közöm van hozzá. A gyermekemet hordod a
szíved alatt.
-
Ne aggódj, nem felejtettem el.
-
Sokszor pedig úgy néz ki.
-
Ne oktass ki! – ökölbe szorultak a kezeim és két lépést tettem felé.
-
Oké, gyerekek, ha ennyire nagy a feszültség, Emmett bácsinak van rá egy nagyon
jó, és bevált módja, hogy levezessétek. – egyik kezét az enyém, másikat Edward
vállára tette. Mi csak meredten néztük egymást. Egyikünk sem foglalkozott most
Emmettel. Én legszívesebben a falba építettem volna be, annak viszont a többiek
nem örültek volna, így nem tettem semmit sem.
-
Nem hiszem el, hogy nem látsz tovább az orrodnál.
-
Eleget látok ahhoz, hogy tudjam, mi van. – elnevette magát, minden öröm nélkül.
Megrázta a fejét és távozott. Az ajtóból még visszaszólt.
-
Emlékszel, hogy az elején, szinte kerülgettük egymást? Lehet, hogy meg kellett
volna maradni annál a szokásnál. – egy pillanattal később már csak a hátát
láttam és egy szúrást éreztem a mellkasomban. Szinte láttam magam előtt, ahogy
a szívem darabokra törik. De nem tettem semmit sem.
-
Vagy csak az elején meg kellett volna szabadulnom tőled, mikor utánam jöttél a
parkba. – egy röpke másodpercre megállt még, majd tovább ment. Döbbent csend
követte. Nem néztem senkire sem. Legszívesebben tomboltam, üvöltöttem, hisztiztem
volna, mint egy kis gyerek, akitől elvették a legédesebb, legkedvesebb játékát.
Én is így éreztem magam, mikor kisétált az ajtómon. Nem mutattam kifelé semmit.
Érzelemmentes maradt az arcom. Féltem, hogy sajnálni kezdenek, ha látják, hogy
fáj, ahogy viselkedik velem. Mi történt? Mit rontottam ennyire el? Valóban
ennyire rossz a természetem? Vagy nem illünk össze? Miért kellett így bele
bonyolódnom? Tudtam, hogy a szerelem nem nekem való dolog. Az gyengévé teszi az
embert. Én nem lehetek az. Ökölbe szorultak a kezeim. Végig néztem, ahogy a
többiek is távoznak.
Emmett
fejcsóválva hagyta el a szobát, és Jasper már nyitotta a száját, hogy
megszólaljon, mikor kopogtak a bejárati ajtón.
Aztán
üvegcsörömpölés jutott el a fülemig. Azonnal a folyosóra rohantam, majd le a
lépcsőn. A bejárati ajtó üvegét láttam szétszóródva a padlón és két harcoló
vámpírt az udvaron. Az egyik Edward volt a másik meg… Daniel? Tátott szájjal
néztem, ahogy egy mozdulattal lefordítja magáról és a ház falának vágja
Edwardot. Tudtam, hogy megérdemli, és ha nem komolyan csinálták volna, elnéztem
volna egy darabig még, de ezt meg kell állítanom. Most. Már mozdult, hogy ismét
támadjon, mikor elkiáltottam magam és felé vetődtem. Nekem ütközött, így Edward
előtt értünk földet. Szorított rajtam egyet, majd mikor eljutott a tudatáig,
hogy én vagyok az, elengedte magát, és hagyta, hogy lerúgjam magamról.
Felálltam és leporoltam magam. Tüsszentettem egyet, ahogy a por az orromba
jutott.
-
Megmondanátok, hogy ez mégis mire volt jó? – hátra túrtam a hajam és fejem
forgattam közöttük.
-
A kis barátod támadt nekem! – mutatott ujjal Edward felé Daniel.
-
Válogasd meg a gondolataidat! – mordult fel Edward.
-
Te ne mondd…
-
Elég legyen! Mit keresel te itt? – felkiáltottam és Daniel felé fordultam.
-
Gondoltam meglátogatlak. Hátha tudok segíteni.
-
Nem kell a te segítséged! Azzal segítenél, ha eltűnnél! – közelebb jött Edward
és mellém állt.
-
Azt hadd én döntsem el, hogy kell-e vagy nem. – kapkodtam a fejem a két férfi
között. Aztán felemeltem a fejem. – Pár napja elmondtad, amit tudni akartam.
Miért vagy itt?
-
Már mondtam.
-
Te nem mész oda senkihez csak úgy, hogy segíthess. – összehúztam a szemem,
ahogy végig néztem rajta.
-
Senkihez nem is megyek oda. De te nem vagy senki Bella. Tudod nagyon jól. –
halkult el a hangja a mondat végére, nekem meg tátva maradt a szám. Későn esett
le, hogy mit mondott. Szinte szerelmet vallott. Ismét. Edward felmordult. Ahogy
elhaladt mellettem, megfogtam a karját.
-
Edward…. Hagyd. Menj inkább most be.
-
Nem hagylak itt ezzel az árulóval. – köpte felé a szavakat.
-
Kérlek szépen. Beszélnem kell vele. – elé léptem és arcára simítottam kezem.
Rám kapta tekintetét és láttam, hogy a fekete márvány megolvad, és folyékony
arannyá válik. Derekamra tette a kezét, magához húzott és egy szó nélkül
megcsókolt. Egy könnycsepp gurult ki a szememből. Összeráncolt homlokkal nézett
rám, miután elvált tőlem, de csak rá mosolyogtam és ott hagytam.
Elindultam
a kis kőház felé, Daniel pedig követett. Kinyitottam az ajtót, majd a konyhába
vezettem. Intettem neki, hogy üljön le.
-
Kérsz valamit inni?
-
Van Whiskyd?
Kinyitottam
a szekrényt, elővettem két poharat, majd töltöttem. Letettem elé az asztalra,
majd magam alá húzva a lábam én is leültem vele szemben.
-
Mióta iszol? – nem emlékeztem, hogy mikor láttam utoljára itallal a kezében
ücsörögni. Talán nem is volt ilyen.
-
Vannak alkalmak, mikor szükséges. – megköszörültem a torkom és komolyan néztem
rá. Felsóhajtott, lehúzta a pohara tartalmát, de nem eresztette el a
tekintetem.
-
Azóta csak te jársz az szemben, hogy elmentél pár nappal ezelőtt. Muszáj volt
eljönnöm. Hallottam egy olyan pletykát, amit nem hiszek el, ha csak nem te
mondod, hogy igaz.
-
És mi az? – ez mindig jó szokott lenni. Olyat képesek kitalálni, hogy sokszor
égnek áll tőle a hajam…
-
Hogy terhes vagy. – … de ez most nem volt poénos. Ő mégis elnevette magát.
Mikor feltűnt neki, hogy én nem nevetek, abbahagyta.
-
Nem csak pletyka.
A
poharat tartó keze összeszorult, apró darabokra törve a kristálypoharat.
Felállt, hátradöntve a széket és járkálni kezdett a szobában. Én a poharammal
játszottam. Nem rezzentem össze, mikor ezt megcsinálta.
-
Mikor…?
-
Nem tudom pontosan. Csak nemrég jöttünk rá. – az asztallapot néztem végig. Nem
mertem ránézni. Úgy éreztem magam, mint egy tinédzser, akit rajta kaptak a
fiújával szeretkezés közben. Számhoz emeltem a poharam, de aztán meggondoltam
magam, így inkább visszaraktam az asztalra. Nem tenne jót a gyereknek.
-
Kitől van?
-
Szerintem egyértelmű, nem? – felemeltem a fejem. Az asztallapra támaszkodott.
Vérzett a tenyere. – Fertőtleníteni kellene a sebet.
-
Jól van. Rólam már annyira nem mondható el. – morogta halkan.
-
Daniel….
-
Esélyt sem adtál! Egyetlen egyszer sem! Soha!
-
Daniel…
-
Pedig én megpróbáltam! Próbáltam közeledni feléd, a kedvedben járni!
-
Te csak gerincre akartál vágni! Ne is tagadd! Ezt is megmondtad!
-
Miért az a mocskos vérszívó nem azt tette?! Tudod, hogy milyen veszélyben vagy,
erre te összefekszel vele, ráadásul még fel is csinál! Fantasztikus!
-
Ne vedd őt a szádra! – én is felálltam most már. – Nem ismered!
-
Ó, de nagyon is jól ismerem, a te kis barátodat! Nem olyan jó fiú, mint ahogy
azt mutatja! Nem egy ember vére száradt meg a száján.
-
Mindenki hibázhat!
-
Legszívesebben bemennék, és kitekerném a nyakát.
-
Próbáld meg! Élvezni fogom, ahogy utána darabokra szedhetlek.
Egymással
szemben álltunk, a másik szemébe nézve. Nem gondoltam volna, hogy ennyire
mélyen érinti az állapotom.
-
Tudod mi a vicces, Bella? Hogy ennek ellenére még mindig csak rád gondolok.
Képes lennék…
-
Mire, Dan? – hosszú percekig nem szólalt meg. Olyan volt, mintha őrlődne,
keresné a szavakat.
-
… Hogy sajátomként neveljem fel. – a tüdőmben maradt a levegő. Ezt nem mondja
most komolyan, ugye? Tényleg szeret? Valóban vannak érzései irántam? – Ne nézz
így. – elfordította a fejét és a padlót fixírozta. – Nem fogok semmit tenni a
te kis vérszívóddal. Egyelőre. De mondd meg neki, hogy meg ne próbálja, hogy
megbánt, különben velem gyűlik meg a baja. És azt nem köszöni meg. – Nem
akartam felvilágosítani, hogy nem vagyunk együtt. Már nem. És hogy már
összetörte a szívem. Inkább ne tudja meg. Még mindig nem jutottam szóhoz. – Nem
mondanál valamit végre? – fakadt ki és emelkedett meg a hangja.
-
Én… nem tudom mit mondhatnék… - dadogtam össze-vissza. Ilyen sincs sokszor.
-
Nahát, a híres,
Én-mindenkinek-megmondom-amit-gondolok-nem-érdekelnek-a-következmények Bella
nem jut szóhoz? – felhúzta a szemöldökét és felnevetett. Ránézett a sérült tenyerére
és a szilánkokat kezdte kipiszkálni a körmével.
-
Megesik néha, hogy jobb, ha nem mondunk semmit.
-
Egyet kell értenem. Nem tudok haragudni rád, Bella. Akármennyire is akarok, és
próbálok, egyszerűen képtelen vagyok rá. Mindegy is. Búcsúzni jöttem igazából.
Elmegyek.
-
Miért?
-
Vadásznak rám páran, és eléggé kezd már zavarni. Meg… kell egy kicsit
gondolkoznom.
-
Értem. Akkor.. innentől vége a fegyverszünetnek köztünk?
-
Soha nem volt köztünk fegyverszünet. Egyszerűen csak nem tudlak megölni.
-
Ez kedves volt. – félmosolyra húztam ajkaim és visszaültem. Ő állva maradt és
összefonta a kezeit a mellkasa előtt. Áthatóan nézett rám. Bevallom zavarban
voltam. Sok volt ez a pár nap és kellett egy kis idő, hogy helyre rakjak
mindent a fejemben. Egyedül. Nyugodtan.
-
Akkor én megyek is. – elindult. Én pedig mögé kerültem, ahogy kikísértem.
Kint,
az ajtó előtt hirtelen megfordult és az ajtónak nyomott. Reflexszerűen raktam a
kezem a mellkasára, de lefogta a csuklóim és számra nyomta az övét. Teljesen
más volt a csókja, mint Edwardnak. Az övé hideg volt, Dané pedig olyan langyos.
Éreztem a tenyerem alatt a szíve dobogását. Lassan visszacsókoltam, elnyílt a
szám és lecsuktam a szemeim. Egy kicsit lazultam a karjaiban. Fél perc után
viszont elengedett. Gyorsabban vette a levegőt és a homlokát az enyémnek
nyomta. Elmosolyodott. Tarkójára tettem a kezem és visszaraktam a szánkat
egymásra. Akkor szakítottam meg a csókot, mikor a Cullen házból valaki
összetört egy bútort.
-
Hú… Ha tudom, hogy ilyen jól csókolsz, már hamarabb megtettem volna ezt a
lépést. – hátrébb lépett és levigyorgott rám. Muszáj volt visszamosolyognom.
-
Akkor valószínűleg nem éled túl.
-
Szeretem a veszélyt. – közeledni kezdett megint felém, de megállítottam. Nem
akartam elszakítani a húrt Edwardnál. Biztos vagyok benne, hogy ő volt az, aki
meglátott minket.
-
Megkaptad az esélyt.
-
Igaz. Jobb később, mint soha. Vigyázz magatokra, Bella. – bólintottam, majd
biccentett még egyet felém, és el is tűnt az erdőben. Még egy darabig utána
néztem, majd visszamentem a házba, összetakarítani a szilánkokat. Nem is néztem
a nagy ház felé. Muszáj volt egy kis csendben és nyugalomban maradnom. Nem akartam
még Edwarddal találkozni. Nem is tudom mit kellene neki mondanom.
Sötétedett
már, mikor bezártam a kis ház ajtaját és átsétáltam a nagyhoz. Edward a lépcsőn
ült és könyökével a térdein támaszkodva túrt a hajába két kézzel. El akartam
menni mellette, de pont középen ült. Nem tudtam kikerülni. Megálltam a lépcső
alján és várakozva néztem rá.
-
Carlisle akar egy értekezletet tartani, még a csata előtt. – mozdulatlan maradt
közben.
-
Rendben. – én sem mozdultam meg. Lehet, hogy kellett volna valami magyarázatot
adnom a történtekre? De biztos vagyok benne, hogy majdnem mindent hallott.
Akkor meg miért? Nem kellett még senkinek sem magyarázattal szolgálnom a felől,
amit teszek. Hogy miért és mit teszek. Miért pont neki kellene tennem? Mert a gyermekét hordod a szíved alatt, te
gyáva nyúl! És mert szereted. Nem akartam, hogy igaza legyen a belső
hangnak. Pedig igaza volt. Szóra nyitottam a számat, de akkor ő is felemelte a
fejét.
-
Miért nem adtál soha Danielnek egy esélyt? – leesett állal bámultam rá. Mi van?
-
Tessék?
-
Hallottam mindent. Jól kijöttök, szóval nem értem.
-
Nem mondták még, hogy hallgatózni nem szép dolog? – karba fontam a kezeimet. Ő
elnevette magát, majd felállt. Lejjebb lépett pár lépcsőfokot. Zsebre rakta
kezeit.
-
De igen. Már hallottam párszor. Meg azt is, hogy aki hallgatózik, az magára
hall.
-
És legalább valami hízelgőt hallottál? – vált gúnyossá a hangom.
-
Nagyon is.
-
Örülök. Most pedig, ha megbocsátasz… - ahogy elhaladtam mellette, megfogta a
karomat.
-
Még mindig nem válaszoltál a kérdésemre.
-
Mert két vadász, soha nem alkot jó párost. Egy vadász soha nem alkot jó párost senkivel sem.
-
Mi jó páros vagyunk, Bella.
-
Valóban? Minden második mondattal megöljük egymást, Edward. Ez neked jó párosítás?
-
Ha egy kicsit másképp látnád a dolgokat, akkor…
-
Nem akarok semmit sem másképp látni!
-
Zsák a foltját…. – hangzott bentről Emmett hangja. Mi csak egymás szemét
néztük. Láttam az övében fájdalmat, szerelmet, bánatot és még valamit… talán
bűntudatot? De miért? Elengedte a karom, de mégsem mozdultam arrébb.
-
Nem bántam meg semmit, amit neked mondtam, vagy tettem veled.
-
Helyes. Én szint úgy. – biccentettem felé egyet, majd beléptem az ajtón. Elég
kétértelműen hangzott az utolsó mondata. Mire érthette? Amiket a fejemhez
vágott az utóbbi pár napban? Vagy arra, hogy szerelmet vallott? Nem értem. És
még ránk mondják, hogy nem lehet rajtunk kiigazodni. Röhejes.
-
Akkor, ha már mindenki itt van… Szeretném, ha megbeszélnénk a holnapi nap
részleteit.
Megálltam
az ablak mellett oldalt, Edward pedig az ajtó mellett maradt, a falnál. Emmett
Rose mellett ült a kanapén, mellettünk pedig Alice, a karfán Jasperrel. A
fotelben Esme foglalt helyet, mögötte apámmal. Ahogy végig néztem a családon,
annyira látszott rajtuk, hogy szeretik egymást, és bármit megtennének a
másikért, hogy szinte rosszul éreztem magam, amiért tönkretettem az idillt.
Elfordítottam a fejem. Nem akartam, hogy lelkiismeret furdalásom legyen. Arra
ráérek majd a csata után is.
-
A pályán találkozunk velük. Ahol baseballozni szoktunk. Mi már ott leszünk,
mikor ők is megérkeznek. Nem lesznek sokan szerencsére. A három mester, Alec,
Jane és Demetri. – vázolta Alice, miközben a távolba révedtek a szemei.
-
És Felix? – kérdeztem kíváncsian.
-
Őt nem látom.
-
Lehet, hogy még büntetésben van. – szólalt meg Jasper is.
-
Nem értem. Miért hagynák, hogy létszám fölényben legyünk? – Edward
összeráncolta a homlokát és felém lépett pár lépést.
-
Nem lesznek létszám fölényben. – rázta meg a fejét.
-
De mi nyolcan vagyunk. Velem együtt. Ők pedig akkor csak hatan.
-
Nem lesz mindenki kint, Bella.
-
Nem lesz egy kicsit gyanús? – felvontam a szemöldököm és arrébb mentem. Zavart
a közelsége.
-
Nem. Ha a megfelelő emberek nem lesznek ott.
-
Vagyis?
-
Rosalie és Esme. – néma csend telepedett egy pillanatra a szobára. Majd hárman
egyszerre szólaltunk meg. Rose, Esme és én.
-
Nem! – majd én folytattam egyedül – Ebbe nem megyek bele! Te sem leszel ott!
-
Ott kell lennem. Nem foglak egyedül
kiengedni, hogy szembe szállj velük! Nem csak magadra kell most már gondolnod.
-
Nem is azt teszem! Pont ezért nem kellesz oda! Kell valaki, aki…
-
Igen? Aki? – mély levegőt vettem.
-
Szerintem egyezzünk meg abban, hogy mindenki kimegy, rendben? – szólalt meg
halkan Esme. Néma hálát rebegtem neki. – És utána mindenki vissza is jön. Nem
igaz, fiam? – Edward nyelt egy nagyot, az anyjára nézett, majd gyorsan másfelé.
Összevontam a szemöldököm. Ez meg mi volt?
Ezek
után megbeszéltük még az elhelyezkedéseket, miszerint én és Edward állunk
középen, mellettünk jobb oldalt Alicék, másikon Emmették. Esme Rosalie mellett,
Carlisle, pedig szintén én mellettem. Persze Edward azonnal tiltakozott és azt
mondta, hogy én csak maradjak szépen hátul, de csúnyán néztem rá és csendben
maradt. Carlisle fog beszélni leginkább Aroval. Én pedig legyek jó kislány és
hallgassak. Na persze, még mit nem. A szobában – mely még mindig Edwardé volt
hivatalosan -, az ágyon feküdtem és vártam, hogy valaki eljöjjön velem
vadászni. Közben végig gondoltam volna, hogy hogyan távozok, de valahogy nem
értem a végére soha. Alice volt az, aki eljött velem és tehettem egy kört a
városban. Egész út alatt csendben voltunk és meg sem próbált beszélgetést
kezdeményezni. A holnap csatának tudtam ezt be.
Jócskán
elmúlt éjfél, mikor visszaértünk. Mindenki a szobájában volt. Edward sem
tartózkodott a nappaliban így arra tippeltem, hogy ő is fent van. Automatikusan
elindultam fel, majd eszembe jutott, hogy talán még sem kellene felmennem. Nem
akartam veszekedni. Most, az utolsó éjszakánkon nem. Halkan megfordultam és a
kis házba szerettem volna indulni, de akkor megjelent a lépcső tetején és
megállított egy hang.
-
Nem maradnál inkább? – felé fordultam és egy szó nélkül indultam fel hozzá.
Kinyitotta előttem az ajtót, majd halkan visszacsukta maga után. Leültem a
fekete bőrkanapéra, de még mindig nem néztem rá.
-
Arra gondoltam talán nem szívesen lennél most egyedül odakint. – szótlan
maradtam. – Szeretnek téged Bella. Ha elhiszed nekem, ha nem. Én tudom, mit
gondolnak. – Szeretnek… nem pedig szeretünk.
-
Én is megszerettem őket. – Így is
játszhatunk Edward. Benne vagyok.
-
Akkor ne tégy semmi őrültséget holnap. Kérlek Bella. – tudtam, hogy csak ez
miatt kedves velem. Felálltam és dacosan néztem rá.
-
Ne mondd meg nekem, hogy mit tegyek és mit ne. De megnyugodhatsz. Nem teszek
semmi meggondolatlant. És meggondoltam magam. Inkább lennék most egyedül. –
azzal a lendülettel kivágtattam az udvarra és alaposan becsaptam magam után az
ajtót. Még a kisház felé menet hallottam, hogy Jasper elkezd vele, de nem
foglalkoztam vele. Bementem a szobába, leültem az ágyra és elsírtam magam.
Mikor
a nap első sugarai megérintették a földfelszínt, én már a csizmám zipzárját
húztam fel. Felraktam a köpenyem és kiléptem az ajtón. Kulcsra zártam és Cullen
villa felé vettem az irányt. A többiek is akkor léptek ki az ajtón. Azonnal
Rosalie kezébe pottyantottam a kulcsot. Ahogy elmentem mellette, a fülébe
súgtam.
-
Tudod mi a dolgod. Ne szúrd el!
-
Te se! – majd a végén a többiekhez fordultam.
-
Mehetünk? – nem vártam meg, hogy lereagálják az előbbi jelenetet. Emmett még
megkérdezte, hogy mi volt ez, de valami kitérő válasszal Rose le is rendezte a
férjét. Futni kezdtünk a rétig. A köd még nem szállt fel teljesen, ami eléggé
zavarta a látásomat. Mindenki beállt a helyére és vártunk. Jasper Alice után
nyúlt, mikor el akart esni. Felé kaptam a fejem, de a periférián megláttam
őket, így inkább nem mozdultam meg. Edward lassan megfogta a kezem és
megszorította. Nem akartam rá nézni. Haragudni akartam rá, utálni akartam.
Azzal könnyebben elengedtem volna, mint azzal, hogy szeretem és a bocsánatáért
esedezni, amiért olyan hülye voltam és csúnyán viselkedtem vele.
Összeszorítottam a szám és elhúztam a kezem. Felemelt fejjel vártam, hogy a
megfelelő helyre érjenek. Ahogy közeledtek, én úgy vontam fel a pajzsom magunk
köré. Victoria feje a lábam mögött hevert szépen. Először úgy gondoltam, hogy
hozzájuk vágom, azzal indítok, de apám lebeszélt róla, hogy nem nyernénk meg
vele őket.
-
Üdvözöllek Aro! – tett pár lépést Carlisle feléjük.
-
Kedves barátaim! Mekkora öröm számomra, hogy mindannyian itt vagytok. – ő is
előrébb lépett, majd végig vezette a szemét rajtunk. – Nem szeretném tovább
húzni a drága időmet, ha nem haragszol Carlisle. Tudjátok, hogy miért jöttünk.
– végül rajtam állapodott meg. Mély levegőt vettem, felvettem a fejet és magam
mögött tartva előre léptem. Két lépéssel többet léptem, mint Carlisle és még
három kellett, hogy Aro előtt álljak közvetlenül. Egy szó nélkül nyújtottam
felé a kezem a fejjel együtt. Csodálkozó képet vágott, és szinte gyermeki
örömmel nyújt felé. Természetesen úgy, hogy érintkezzen a kezünk.
-
Fantasztikus emlékeid vannak gyermekem. – mosolygott rám. Átvette a fejet,
Marcusnak adta, aki felgyújtotta és a földre dobta. – Viszont még egy ajánlatot kaptam kedvesem,
amit nem hagyhatok figyelmen kívül. – majd mögém nyújtotta a kezét, én viszont
nem tudtam mozdulni. Lefagytam. Nem értettem semmit. Másik ajánlat? Miről besz…
„Szerintem egyezzünk meg abban, hogy
mindenki kimegy, rendben? És utána mindenki vissza is jön. Nem igaz, fiam?” Esme
mondta tegnap délután. Furcsálltam akkor is, de még nem értettem. És lőn
megvilágosodás!
Mintha
egy lassított felvételt néztem volna végig. Lassan hátrafordultam és láttam,
hogy Edward indul meg felénk, lehajtott fejjel. Hallottam még, hogy valaki
elkiáltja magát, majd megmozdulnak a végtagjaim és felé rohanok. Nem tért ki az
utamból. Mellkasának vágódtam, mire hátra estünk. Derekamra fonta karjait, ahogy
a mellkasára érkeztem. Felnyomtam magam és a csípőjére ültem. Ziháltam a
futástól és éreztem, hogy könny gyűlik a szemembe. Ő csak hallgatott.
Megpróbált leemelni magáról, de én erősebben szorítottam a combjaim közé és
taszítottam egyet rajta.
-
Bella, engedj el! – ismét megpróbált leemelni, de nem engedtem. Jobb ököllel
behúztam neki egyet, mire oldalra bicsaklott a feje. Hallottam a háttérben,
hogy Emmett füttyögetni kezd, de most az érdekelt a legkevésbé, hogy ki nézi
végig, ahogy laposra verem azt, akit szeretek.
-
Nem fogom hagyni, hogy elmenj! Megértetted? – kiáltottam az arcába.
-
Nem! Te nem érted! – nagyot lökött rajtam, mire lecsúsztam volna róla, de ahogy
emelkedett, úgy fontam át a lábam a derekán és húztam magam felé. Ennek
hatására ismét a földre kerültünk, csak most én voltam alul. Felnyögtem, ahogy
Edward rám nehezedett.
-
Figyeljétek meg, hogy nem sokára a ruha is lekerül! – Emmett kapott egy maflást
a megszólalásáért. Legalábbis a csattanásból ítélve gondoltam.
-
Meg kell tennem, Szerelmem. – Felém emelkedett Edward és komolyan a szemembe
nézett.
-
Semmit nem kell tenned!
-
Inkább én megyek, mint téged hagyjalak elmenni! – lefeszegette a lábamat nagy
nehezen magáról és megint megpróbált felállni. Ahogy kiszabadult a jobb lábam,
mellkason rúgtam és hátra esett. Felálltam és megvártam még ő is azt teszi. Én
Aro felől álltam, ő pedig Jasper mellett.
-
Nagyszerű a műsor gyermekeim, de ideje lenne eldönteni, hogy ki csatlakozik
végre! Sőt a legjobb lenne, ha mindketten eljönnétek velem. – felé fordítottam
a fejem. Kinyitottam a számat, de hang nem jött ki rajta. Bennem rekedt, ahogy
megláttam Edwardot a fejem felett átugrani.
-
Ne! – kiáltottam és felé indultam, de ekkor két kar hátulról elkapott és
visszatartott. Felnyögtem, ahogy Edward rám nehezedett. Vergődni kezdtem és
kiabálni, de csak erősebben tartott vissza. Edward guggolva ért földet és
lassan felegyenesedett. Oldalra fordította a fejét, hogy fél szemével lásson,
aztán elindult Aro felé.
-
Edward! – sikítottam és csillapítottam a vergődésemen. Patakokban folytak a
könnyeim már. – Edward! Állj meg és fordulj vissza! Azonnal! Nem teheted ezt!
Nem teheted ezt meg a családoddal és… és… - elcsuklott a hangom. Megtöröltem a
szemem és előre léptem. – Nem csinálhatod meg velem Edward! Nem hagyhatsz el! –
teljes testével felém fordult. Bánatot és szomorúságot láttam a szemében. –
Tudom, hogy nem úgy alakultak a dolgok mostanában közöttünk, ahogy kellett
volna. Tudom, hogy én vagyok a hibás és… - lassan felé lépkedtem. Elfáradtam.
-
Semmi nem a te hibád, Szerelmem. – ő is tett felém pár lépést. De nem érintett
meg. – Tudtuk, hogy nem fog könnyen menni. Tudtam, hogy nem tudsz egyik napról
a másikra megváltozni. De nem bántam meg semmit veled kapcsolatban, Bella. Nem bántam
meg, hogy akkor utánad mentem. Nem bántam meg, hogy annyit veszekedtünk. Mert
tudom, hogy… Tudom, hogy szeretsz. – végleg eltört a mécses, és a térdeim
összecsuklottak. Jasper azonnal mellém térdelt. Edward pedig mozdulatlan maradt
velem szemben.
-
Akkor ne tedd ezt velem!
-
Így tudlak csak megvédeni. Téged, a kicsit és a családomat. Sajnálom. – azzal
ellépett tőlem és Aro felé indult. Elkapott a düh. Vörös köd telepedett az
agyamra. Felvontam csak magam köré a pajzsomat, a fizikait pedig Edward köré
is. Még egy lépést téve neki ütközött a falának. Értetlenül próbált tovább
menni.
-
Bámulatos! – ámuldozott Aro.
-
Bella, engedj ki! – csak megráztam a fejem. Még nem voltam biztos a hangomban.
Nagy levegőt szívtam, majd ökölbe szorult kezekkel megszólaltam mégis.
-
Nem fogom hagyni, hogy csak úgy elmenj! Ha elmész, veled megyek!
-
Nem! Értsd már meg, kérlek! – ismét megráztam a fejem. Elfeketedett a szeme és
a harag jeleit láttam meg végre rajta. És akkor olyat mondott, amivel végleg
darabokra törte a szívemet. – Miért nem fogod már fel, hogy szabadulni akarok
tőled? Egész eddig azért viselkedtem veled olyan ridegen, mert már nem akarlak
a közelemben tudni! Bele fáradtam, hogy utánad futkossak, és azzal
foglalkozzak, hogy neked jó legyen!
Engedj ki, Bella!
-
Az előbb azt mondtad, hogy…
-
Igazat mondtam. Semmit nem bántam meg. De már elegem van belőled, és az állandó
„én megoldok mindent, nem kell nekem
senki és semmi” szövegeddel!
-
Valóban így gondolod? – minden érzelem kiszállt belőlem. Éreztem, hogy nem sok
kell és összezuhanok.
-
Igen.
-
Rendben. Végre egyszer őszinte vagy velem. – visszavontam a pajzsomat. Már csak
engem védett. – Akkor menj! És légy boldog! – biccentett és hátat fordított. De
én még nem fejeztem be. – Soha többet nem akarlak látni! És a sohát szó szerint
értem! – megállt. – Ha mégis egyszer visszajönnél… Ne keress meg minket!
Különben… - nyeltem egyet, hogy ki
tudjam mondani. – Ellenségnek veszlek. És megöllek! – Esmének mögöttem elakadt
a szava, a többiek pedig felszisszentek. Edward biccentett egyet, mint aki
tudomásul veszi a dolgokat és tovább ment. – Edward! – kiáltottam és
megindultam volna utána, de Jasper megint visszafogott. Nyugtató szavakat
mormolt a fülembe, de én a könnyfelhőmön át már nem láttam mást, csak Edward
elmosódó alakját, ahogy Aro egy köpenyt terít a vállára. Még egy darabig vergődtem
Jazz karjai közt, majd a sötétség vett körül. Még utoljára, ha jól emlékszem,
elmotyogtam a nevét, és hogy szeretlek, majd ernyedten estem Jaspernek.
-
Felébredt már vajon? – jutott el a fülemig Esme kedves hangja.
-
Nem tudom. – szólt vissza apám, majd éreztem, hogy megmozdul a jobb oldalamon
és a csuklómhoz nyúl, hogy ellenőrizze a pulzusom. – Stabilak az életjelei.
Jasper szerint bármikor felébredhet.
-
Ő hova ment?
-
Nem bírta tovább Bella érzéseit. Kicsit kiszellőzteti a fejét Alice-szel. –
majd csendben maradtak. Nem akartam még felébredni. Nem akartam még visszatérni
a valóságba. Azt akartam, hogy csak egy rossz álom, legyen a mai nap és Edward
itt legyen a házban. Még ha utálna is, és igaz lenne, az, amit mondott
utoljára, az sem érdekelne. Mert tudnám, hogy itt van. Itt, biztonságban. A
családjával, velem és a gyermekével. Elment,
te is tudod. Ideje felkelni. Kinyitottam a fejem és a fehér plafont láttam
meg először. Majd Carlisle fejét, ahogy rám mosolyog. Ismét megnézte a
pulzusom, majd segített felülni.
-
Hogy érzed magad, Bella? – kérdezte kedvesen Esme, mire ránéztem. Azonnal
leolvadt a mosoly az arcáról. Érzelemmentesnek éreztem magam. És ezek szerint
úgy is néztem ki. Remek.
-
Bella, szívem, hoztam neked vért. Innod kell. – apám a kezembe adott egy
bögrét. Lassan ittam meg. Meg akartam várni, hogy elmondják mi történt.
Várakozóan felhúztam a szemöldököm. Egymásra néztek, majd Esme belekezdett
végre.
-
Csak titeket szeretett volna biztonságban tudni. Küldött egy levelet Aronak. Ha
téged békén hagy, csatlakozik a katonákhoz. – összeszorítottam a szemem. Tovább
ittam. – Azt mondta, a szükséges időt letölti, majd… visszatér hozzánk.
-
Ti tudtatok róla? – megköszörültem a torkom. Halk volt a hangom és gyenge.
-
Nem sokkal előtted tudtuk csak meg. Akkor mesélte el, mikor te elmentél
vadászni. – fejezte be Carlisle. A
maradékot a pohárban hagytam, leraktam az éjjeliszekrényre és felálltam. A
hirtelen jött szintváltozástól megszédültem, mind a ketten utánam kaptak, de
leráztam a kezeiket magamról. Kivágtam a szoba ajtaját és lecsörtettem a
lépcsőn. A többiek lent voltak már.
-
Nahát, felébredtél? – szólalt meg Emmett, de mikor meglátta, hogy milyen
állapotban vagyok, inkább elhallgatott. Jasper felállt és az ajtó és én közém
állt.
-
Engedj ki!
-
Nem!
-
Azt mondtam engedj ki!
-
Én meg azt mondtam, hogy nem! – elszakadt a cérna. Hirtelen fordultam a többiek
felé, és engedtem ki minden dühömet magamból.
-
Hagytátok elmenni! Tudtatok róla és elengedtétek! Csak úgy a vesztébe rohan! Nem
tudjátok milyen egy Volturis katonának lenni! – folyni kezdtek a könnyeim is
már. A hajamba túrtam és nem engedtem, hogy közbe szóljanak. – Nem szóltatok
nekem róla! Meg tudtam volna állítani!
-
Én is voltam Volturis tag. – szólalt meg apám.
-
De nem ugyan az a kettő! Téged nem küldtek csatába! Nem neked kellett befogni
az aznapi vacsorát! Nem te játszottad a csalit! A saját ötlete volt legalább ez
az egész? Biztosan, hiszen csak ő képes ilyeneket kitalálni!
-
Te is ugyanezt tetted volna! – szólt szemrehányóan testvérem. Figyelmen kívül
hagytam. Igaza volt.
-
Ne izgasd fel magad, Bella! Nem tesz jót a kisbabának. – szólt kedvesen
Rosalie. Rá kaptam a fejem.
-
Te meg! Tudtad, hogy mire készül, hogy keresztülhúzza a számításainkat és
mégsem tettél semmit! Pont te! Innentől felejtsd el, hogy bármiben is
megegyeztünk, világos?
-
Miről beszélsz, Bella?
-
Nem mondta el? Nem mondtad el nekik, hogy miben egyeztünk meg? Hogy mit akarsz
tőlem?
-
Te ajánlottad fel, ne varrd az én nyakamba. –védekezett, de nem nézett senki
szemébe.
-
A drága Rosalie akarta felnevelni az ÉN babámat!
-
Rose? Igaz ez, cicám? – állt mellé Emmett.
-
Elment volna, Edward helyett! A Volturi megölte volna a kisbabát! Ő
ártalmatlan, nem tehet arról, hogy kik a szülei. Bella el akarta hagyni! Én
felneveltem volna. Vigyáztam volna rá.
-
Nem hagyta volna el Bella. Ebben biztos vagyok. Még akkor is, ha most úgy
gondolja. Rose, ő nem a tiéd. – közeledett gyengéden Esme. Rose kikerülte és
felfutott az emeletre a szobájukba. Emmett bocsánatkérően nézett rám, majd
követte kedvesét.
Akadály
nélkül kijutottam a szabadba és mentem a kis házhoz. A borítékokat, melyeket
nekik címeztem az asztalon hagytam a konyhában. Most mindegyiket széttéptem és
a szemetesbe szórtam. Kivéve kettőt. Sokáig forgattam őket a kezemben, majd az
egyik fiókba rejtettem őket. Visszaültem az asztalhoz és csak ültem ott. Majd egyik
pillanatról a másikra felálltam, hátra esett a szék, az asztalt pedig utána
küldtem. A konyhapultra támaszkodva mélyeket lélegeztem. Ahogy a pultra néztem,
két hatalmas könnycsepp hullott alá. Dühömben a pultra csaptam, felkiáltottam
és a fal mentén összecsuklottam. Tenyerembe temettem az arcom és teljes
torkomból üvöltöttem. Percekkel később hallottam az ajtómat kivágódni, majd,
hogy két erős kar magához szorít. Egy pillanatra elképzeltem, hogy ő jött
vissza. Hogy mégsem hagy el. De az illat nem őt igazolta.
-
Aludni akarok, Jazz… Kérlek.
-
Három napig voltál kábítva, Bells. Nem tenne jót a magzatnak, ha még altatva
lennél.
-
Tessék? – felemeltem a fejem a mellkasáról. Megtöröltem az ingujjammal a
szemem.
-
Carlisle nem volt benne biztos, hogy nem teszel semmi hülyeséget, így pár napig
altatva hagytalak. – nem tudtam mit válaszolni. Valószínűleg eszébe jutott, ami
nekem is. Hogy utána megyek.
-
Nem hagyhatod el magad. Gondolnod kell a babára is. Ő itt van veled. –
önkéntelenül is a hasamra vándorolt a kezem. Igaza van.
-
De… segítenetek kell. Én nem… nem értek egy gyerekhez.
-
Nem vagy egyedül Bella. Soha nem is voltál. És nem is leszel többet. – nyomott egy
puszit a homlokomra és ott maradtunk egy kicsit még tovább. A konyhában a
padlón.
Sziasztok!
Tudom, hogy régen jelentkeztem, de elég mozgalmas most az életem. Viszont aránylag hosszú fejezetet hoztam nektek! :) Ez az utolsó előtti fejezet. Egy epilógus van már csak hátra, és ha minden jól megy, akkor a következő "könyv" is érkezik hamarosan. :)
Jó olvasást! :)
