16. fejezet (Második rész eleje)

Sziasztok!

Ha vén még olvasóm, amiben nagyon, de nagyon, de nagyon bízok, akkor nekik (vagy az új idetévedőknek) itt az új (utolsó) fejezet. Mivel többen szavaztatok arra, hogy folytassam fejezettel, így ezt fogom tenni. Ebben a hónapban sikerült munkát találnom, ami egy kicsit lefárasztott, ráadásul a gépem akkumulátorja is kezdi megadni magát, szóval egy szó mint száz, nem volt időm és energiám írni. De végre elkészültem vele. Nem ígérem, de kilátásban van, hogy hétvégén hozok egy új fejezetet. De be is fejezem a szövegelést.
Jó olvasást! :)

Bella

Napok, majd hetek teltek el úgy, hogy csak ültem az ágyamon, vagy éppen Edward szobájában és csak néztem ki a fejemből. Senkihez nem szóltam, senkivel nem foglalkoztam, aki bejött hozzám. Persze mindig jött valaki, hogy ellenőrizze jól vagyok-e. Nevetséges. Mégis mitől lennék jól?

Carlisle is elvégzett pár vizsgálatot rajtam közben. Nem tudta megállapítani, hogy kisfiú, vagy kislány lesz-e, mert elmondása szerint, van körülötte egy burok, ami megakadályozza az ultrahang átjutását. Nem érdekelt a neme, csak az volt a fontos, hogy egészséges legyen és megszülessen.

Folyamatosan csak azon törtem a fejem, hogy mit rontottam el? Hogy miért ment el? Hogy miért nem voltunk jók együtt. Tudom, hülye voltam, mert veszekedtem vele, meg makacskodtam, de én ilyen vagyok! És ő próbálkozott megváltoztatni… de eltaszítottam magamtól. Edd meg, amit megfőztél! Azon voltam eddig, hogy eltaszítsam magamtól, de most, hogy  végre sikerült, azt akarom, hogy mellettem, mellettünk legyen. Nem vagyok normális.

Újra lepergett a szemeim előtt, ahogy elmegy. Ahogy küzdünk, de őt mégsem tudom megakadályozni. Én lennék a legjobb vámpírvadász, vagy mi fene, erre egy nyamvadt vámpírt nem tudok visszatartani! Ahogy simán leemel magáról, átugrik felettem, majd Aróhoz lép…

Azóta nem aludtam egy szemhunyásnyit sem, hogy elment a Volturival. Ha lehunytam a szemem, őt láttam vörös szemekkel, amint rám vicsorog. Persze, nyitott szemeim előtt is látom, de egy fokkal rosszabb álmomban. És legtöbbször egy halott kisfiú, vagy kislány teste felett bámul engem. Vadászni eljártam, mert nem akartam, hogy a kislányomnak bármi baja legyen. Persze kizárólag Jaspert viseltem el magam mellett ilyenkor. Elzártam az érzéseimet és tettem, amit eddig. Vele sem beszéltem sokat. Képtelen voltam rá, hogy beszélgessek bárkivel is.

Két hét sem volt vissza a szülésig, mikor egy váratlan látogató érkezett. A kis házban voltam és a szokásos napi tevékenységemet folytattam, vagyis a hálóban ültem és Edward egyik itt hagyott ingjét szorongattam, mikor kopogtak. Nem foglalkoztam vele, Cullenék tudták, hogy úgy sem nyitok ajtót, így simán bejöttek. De az illető nem tett így. Tovább kopogott, majd ököllel verte az ajtót. Egyszer, kétszer, háromszor… A tizedik után már felpattantam és kinyitottam az ajtót. Épp a torkának akartam ugrani az illetőnek, amikor felfogtam, hogy ki az.

- Na, végre! Én… - Daniel állt az ajtóban. Azzal a lendülettel, ahogy kinyitottam, ő előre lépett, én meg rávágtam az ajtót. Hallottam, ahogy az ajtónak csapódik, de nem érdekelt. Visszasétáltam a hálóba és folytattam a tevékenységemet. – Bella! Ne csináld ezt! Visszajöttem! Csak miattad, és így üdvözölsz? – kiabálta kintről. Láttam, hogy elhalad az ablak előtt a Cullen villa felé. Majd ők tájékoztatják, vagy elküldik. Mit bánom én! Nem érdekel. Hagyjon békén. Behunytam a szemem és egy nagyot szippantottam az ing illatából. A következő pillanatban kivágódott az ajtóm, és Dan beviharzott a szobámba. Láttam, ahogy vigyorogva rám akar ugrani, de gyorsabb voltam és kitértem az útjából. Pontosabban gyorsabb lettem volna, de a nagyon nagy hasam miatt ez csak lassan sikerült, így elkapta a karomat és visszarántott az ágyra. Kiszaladt a levegő a tüdőmből és egy pillanatra elsötétült minden. Legyengít a terhesség. Felmordultam, ahogy nagy nehezen ülőhelyzetbe tudtam magam tolni és megsimogattam a hasamat.

- Én is örülök neked, köszönöm jól vagyok. Ó, és mit keresek itt? Gondoltam….

- Nem érdekel. – felálltam és a konyhába sétáltam, egy csomag vérért. Mióta megnőtt a hasam, nem tudtam elmenni vadászni, így Jasper és Emmett mindig hoztak nekem egy szarvas, vagy puma lecsapolt vérét.

- Én azért elmondom. Szóval…

- Nem érdekel. – jött utánam és azért persze, hogy elmondta.

- … arra gondoltam, hogy itt maradok és vigyázok rád.

- Felesleges.

- Azt rögtön gondoltam, de…

- Menj el!

- …Jasper és apád azt gondolták, hogy én talán visszahozhatlak az életbe. És ki más értene jobban egy háromnegyedben vámpír csecsemőhöz, mint aki szinte maga is az… Na jó, csak félig, de most az az egy negyednyi vámpírgén, már nem oszt, nem szoroz, nem igaz? Ráadásul van egy húgom és tudom hogy kell felnevelni. Ha már az a szerencsétlen apja nincs itt a gyereknek, akinek… - elpattant valami bennem. Összeszorítottam az öklöm a pohár körül, aminek hatására beterített a vér, és magamat is meglepve, Danielnek ugrottam. A falnak szorítottam és rámorogtam.

- Ne. Merd. Őt. A. Szádra. Venni!

- Nyugalom, Bella. Nem tesz jót a gyereknek, ha idegeskedsz.

- Akkor tűnj el! – elengedtem és elkezdtem feltörölni a kifröccsent vért.

- Nem megyek el. – vált komollyá a hangja. Megálltam a mozdulatban. – Anthony tudomást szerzett rólad és a gyerekről. Meg akar találni.

- Nem a Volturihoz állt be? – Még egy gond a fejemen. Hurrá!

- De igen. Csakhogy Aro elküldte, miután volt egy kis nézeteltérése a barátoddal.

- Mi történt? Nem esett Neki baja, ugye?

- Neki nem. Anthonyról ez már annyira nem mondható el.

- Az nem érdekel. Maradhatsz. De csak a szülésig. És légy láthatatlan. – azzal hátat fordítottam  neki, és a szobámba mentem.

Kimerülten ültem le a nappaliban lévő kanapéra. Tenyerembe temettem az arcom és csuktam be a szemeimet. Szinte lehetetlen, de hulla fáradtnak éreztem magam. Besüppedt mellettem a kanapé majd egy kar ölelte át a vállam.

- Jól vagy? Fáradtnak látszol.

- Komolyan mondod? – morogtam gúnyosan a tenyerem mögül. – Renesmee most mozog a legtöbbet. Ha nem a saját szememmel látnám, el se hinném, hogy milyen gyorsan tud irányt váltani. Főleg miután rájött, hogy gyorsabban is képes mozogni. – megráztam mosolyogva a fejem és Daniel vállának dőltem.

- Emlékszem, mikor először szökött meg tőlem.

- Én is. Vicces volt.

- Már akinek. – fintorodott el, előttem pedig lepergett a jelenet ismét.

Hét hónapja van már nálunk Daniel. Utólag mondta meg Jasper, hogy ő hívta ide, hátha ki tud billenteni a katarzisból. Végül jól jött, hogy itt volt a szülésnél, mert ő mentett meg. Azt hittem, hogy simán fog menni a szülés, de persze, mostanában semmi sem megy simán. Leállt a szívem, és nem tudott Carlisle újraéleszteni, a vámpírméreg pedig nem hat már a szervezetemre. Legalábbis nem úgy, ahogy az jó lett volna nekünk. Aztán egyszer csak a semmiből – ismét Jaspernek köszönhetően –, előkerült Daniel egy fiola méreggel. Injekciós tűvel a szívembe juttatta, megharapott és a voálá meggyógyultam. Persze nem ilyen egyszerű a történet. A mi mérgünk – ami nem is méreg valójában, csak altató hatása van az emberekre – egymásnak gyógyír. Vadász vadász között alkalmazva.

Pár óráig nem láthattam a lányomat, amíg fel nem épültem annyira, hogy esetleg ne támadjak neki. Persze ez feldühített, mikor Rosalie elvitte, de egyrészt igazat adtam neki. Így hát Emmett és Jasper megitattak, majd egy kis pihenés után végre a karomba adták. Azonnal beleszerettem. Olyan pici volt és puha és imádnivaló. Mikor ide adták féltem, hogy hátha rosszul fogom meg és baja esik, de amikor rám nézett a nagy zöld szemeivel, elmúlt a félelmem. Rám mosolygott és a kis karocskáival kezdett kapálózni. Elmosolyodtam és megsimogattam az arcát. Elcsendesült, lehunyta a szemeit és elaludt. Fél hosszú, sötétbarna haja van, mint nekem. Viszont a szemeit az apjától örökölte, amit nem is bánok annyira. Adtam egy puszit a homlokára, leültem vele a kanapéra a nappaliban, a nagy házban és onnantól kezdve nem engedtem el. Egész nap őt néztem, tisztába tettem, - ami elég nehéz volt első pár alkalommal – etettem, de inkább megitta a vért, mint a tejet és játszottam vele. Az én karjaimban aludt el, ébredt fel. Én fürdettem, öltöztettem, egyszóval mindent én csináltam.

Daniel végig mellettem volt és csendben figyelt minket. Carlisle belement, hogy itt maradhasson, amíg rendbe nem jövök. Belül. Kívülről, ha valaki rám nézett, nem látta, hogy elvitték a szívem és üres a mellkasom. Azt láthatták, hogy boldog családanya vagyok, egy szerető családban. De ha valaki mélyebben belenézett a szemembe, az láthatta, hogy a szívem kitépték a helyéről, összetörtek, kifacsartak, megrongáltak. Csak a lányom miatt nem mutattam ki, hogy mit is érzek valójában. Belül. Csak Daniel tudott róla valójában, mikor este kivette a kezemből egy sor elég durva veszekedés után Renesmeet és átadta Rosalie-nak, vagy Alice-nek. Utána borultam ki és törtem ki zokogásban, vagy éppen támadtam Danielnek. AZ utóbbi pár hónapban többször kellett új bútorokat venni, vagy falat építeni, mint az elmúlt száz évben. Legalábbis Emmett ezt mondta. Ilyenkor ő is kapott egy-két pofont. Majd hajnalra megnyugodtam és visszaköveteltem Rose-tól a babámat. Nehezen vált meg tőle, amit meg is tudtam érteni, de haragudtam egy szinten még mindig rá.

Két héttel később már éhes voltam. Nagyon. Nem mentem vadászni, mert egy percet sem szerettem volna távol tölteni Renesmee-től, csak amennyit nagyon szükséges. De a saját táplálkozásomat nem vettem ezek közé. Reggel, már szinte kopogtak a szemeim és sajnos a lányomra is úgy tekintettem, mint a reggelimre, de szerencsére Jazz a közelben volt, kikapta a gyereket a kezemből és elvitt vadászni. Mikor haza értünk, Rose nem akarta a kezembe adni őt. Carlisle rávett, hogy hagyjam egy kicsit nála, szeretne velem beszélni. Onnantól fogva, minden pillanatban azt leste Rose, hogy átvehesse tőlem Renesmeet. Engedtem neki, mert tudom, hogy fáj neki, hogy nekem meg van az, ami neki nem lehet soha. De mégis az én lányom.

Újabb két héttel később, Renesmee már négykézláb mászott és szökött meg, bárkinél is volt. Ezt akkor fedeztem fel, amikor tisztába szerettem volna rakni, és amíg elfordultam a kukához, ő már ott sem volt. A szoba közepén találtam rá, amint az ajtó felé megy, ahol Daniel állt. Bár azt nem értettem, hogy a pelenkázóról hogyan tudott lemenni, de kiröppent ez a gondolat a fejemből, amint leült és nagy szemekkel nézett rám és nyújtotta felém a karját ismét.

Majd minden egyes pillanatban megszökött, amikor valaki egy másodperc törtrészéig nem rá figyelt. Szóval mindig szemmel kellett tartani. Egyik nap, mikor kivételesen Daniel etette meg, míg letette a cumisüveget, Renesmee fogta magát és a háta mögé mászott. Fél másodperc alatt tette meg az utat, egy etetőszékből, le a földre. Én az ajtóból néztem csendben, ahogy elvigyorodik, majd mikor Dan utána nyúl, arrébb mászik. Vámpírsebességgel. Erről le kell szoktatnom. Ezt eljátszották egy darabig, majd mikor észre vett Renesmee, hozzám mászott. Ha éppen nem tartózkodtam vele egy légtérben, engem követelt. Azonnal. És ez megnyugtatott. Tőlem is volt, hogy megszökött, de egy másik családtag előtt, mindig visszafordult felém. Kivéve Rose-nál.

- Bella! Itt vagy? – integetett a szemem előtt Dan.

- Mi? Persze, figyelek. – mosolyogtam rá.

- Elmegyek vadászni. Velem jössz?

- Most nem tudok. Rá akarok nézni Renesmee-re, és Carlisle is szeretne velem beszélni.

- Rendben. Sietek vissza. – nyomott egy puszit az arcomra és már ott sem volt. Egy darabig néztem csak utána és azon gondolkodtam, hogy miért van itt? Miért tart ki mellettünk? Tudom, hogy szenvedés neki. Ki akarna olyan mellett maradni, akibe szerelmes, de az illető nem viszonozza, az érzéseit? Megráztam a fejem, száműzve ezeket a gondolatokat az agyam végébe és felmentem Rosalie szobájához. Jelenleg nála van Renesmee. Kopogtam az ajtón, majd egy szabad után bedugtam a fejem. Rose az ágyon ült és a feje fölé tartotta Renesmee-t. Ő nevetett és a kezeivel tapsikolt. Mikor kinyílt az ajtó abba hagyta a nevetgélést, és felém fordult. Elvigyorodott és felém kezdett kapálózni. Rose egy fintor kíséretében leengedte, de megszólaltam, mielőtt elengedte volna, hogy hozzám másszon.

- Tudnál még egy kicsit figyelni rá? Szeretne Carlisle beszélni velem.

- Persze, örömmel.

- Maradj még egy kicsit, jó, kicsim? – néztem Renesmee-re, aki tátott szájjal bámult vissza. Biccentettem még Rosalie felé, majd átmentem apám dolgozószobájába.

- Gyere be, Bella! – szólt, mielőtt kopoghattam volna. Benyitottam és helyet foglaltam vele szemben.

- Miről szerettél volna beszélni velem?

Letette a kezében tartott papírokat az asztalra, összefonta az ujjait az asztalon és a szemembe nézett. Itt valami komolyról lesz. Nagyon komoly dologról. Nyeltem egy nagyot és felkészültem a legrosszabbra. Csak azt nem tudtam, hogy az mi.

- A lányodról lenne szó.

- Renesmee-ről? Mi van vele? – összevontam a szemöldököm.

- Minden nap végeztem vizsgálatokat vele. Mértem a súlyát és a magasságát is. – az asztalfiókjába nyúlt és elém rakott egy füzetet. Kinyitottam és csak számokat, dátumokat találtam benne.

- Nem értelek. – megráztam a fejem és rá néztem. Nő, na és? Minden kis gyerek nő.

- Ezek az adatok Renesmee-ről. Minden nap körülbelül fél, egy centit nő. Alig telt el egy hónap és már úgy viselkedik, mintha egy éves lenne.

- Na és? Nem egy hétköznapi gyerekről van szó. Az apja vámpír, én félig vámpír vagyok. Persze, hogy máshogy…

- Bella. Akkor is nagyon gyorsan fejlődik és nagyon gyorsan nő.

- Mire akarsz kilyukadni ezzel?

- Félek, hogy mi lesz, ha nem áll meg a fejlődésben. Jaspert és Alice-t elküldtem, hogy kutassák fel a Renesmee-hez hasonló gyerekeket.

- Vannak többen is? – Eddig miért nem hallottam, akkor róluk? Szinte az egész világot bejártam már a munkám során.

- Két esetről tudok csak. Egy keleten, egy pedig délen. Azzal a különbséggel, hogy ott az anya ember volt.

- Szóval…. Lehet, hogy…. Megeshet, hogy….  – csak dadogni voltam képes, egyre jobban éreztem, hogy eluralkodik rajtam a kétségbeesés. – Az nem lehet. Nem, nem hiszem el. Hiszen nagyrészt vámpír, és…

- Rengeteg könyvet végig kutattam már, és kerestem leírást hasonló esetekről, de semmi feljegyzés nincs leírva.

Felpattantam, hátra lökve a széket és az ablakhoz mentem. Odakint elkezdett fújni a szél és a felhők is gyülekeztek már. Mintha vihar készülődne. Én is ezt éreztem magamban. Ökölbe szorítottam a kezeim és megfordultam. Nem akarom őt is elveszíteni. Az apját már elvesztettem. Őt nem fogom.

- Kell lennie valami megoldásnak, Carlisle. Ott van a mérgetek, talán azzal lehet segíteni.

- Nem tudom, Bella. Ezzel kapcsolatban még el kell végeznem egy-két tesztet.

- Akkor csináld meg őket!

- Azon vagyok, lányom. De addig is meg kell nyugodnod.

- Hogy nyugodjak meg, ha azt mondod, hogy elveszíthetem a lányomat? – emeltem fel a hangom. Meg sem vártam a válaszát, azonnal kirohantam a szobából, berontottam Rosalie-hoz és elvittem Renesmeet. Mintha egy hurrikán söpört volna végig a házon, úgy raboltam el a lányom és szaladtam, rohantam vele ki innen.

- Bella!

Nem foglalkoztam senkivel. Többen megpróbáltam elém állni, vagy megfogni a kezem, hogy ne rohanjak, minek sietek, de mindenkin átgázoltam, átmentem a kisházba és magamra zártam az ajtót. Nekidőltem és végig csúsztam rajta. Könnyek csorogtak végig az arcomon, de nem töröltem le őket. Nem veszíthetem el őt is. Tudom, hogy szörnyű anya vagyok, de szeretem. Most már ő az életem értelme. Nem akarom elveszíteni őt is, mint az apját.

A lányom értetlenül nézett rám, majd, ahogy elmosolyodtam, neki is felfelé görbült a szája, majd az arcom felé közelítette a kis kezecskéjét. Nyomtam rá egy puszit, de tovább nyújtotta, míg el nem érte vele az bal orcám. Abban a pillanatban, hogy a bőrünk találkozott, magunkat láttam. Mintha kiléptem volna a testemből.

Ledöbbentem, a könnyeim elapadtak, szám nyitva maradt. Aztán az egésznek vége szakadt. Újra visszatértem a testembe, és a kislányom vigyorával találtam szemben magam. Szóhoz sem jutottam. Ezt hogy csinálta? Megsimogattam a fejét, majd visszavontam a kezét az arcomra, de most nem történt semmi. Arra gondoltam, hogy biztos képzeltem az egészet, amikor ismét kiléptem a testemből. Csak most nem magunkat láttam, hanem magamat és Danielt. Egy héttel ezelőtt.

Ebben a házban voltunk, már leraktam Renesmee-t aludni, de megálltam a kiságya fölött és csak néztem le rá. Meg-megsimogattam a haját, vagy puszit nyomtam az arcocskájára.

Hallottam a bejárati ajtót csapódni.

Daniel bekiabált a házba, hogy merre vagyok. Csendre intettem, és ide hívtam. Félig mögöttem állt meg. Kezét a derekamra rakta, nyomott egy puszit a nyakamba, majd lehajolt a lányomhoz és ő is részesült egy pusziban.

- Milyen volt a vadászat?

- Ínycsiklandozó. Neked is el kellene jönnöd. Velem. – eltűrte a hajam a nyakamból és apró csókokkal borította a vállam, nyakam és arcom. Behunytam a szemem, hátra dőltem az ölelésébe és egy pillanatig élveztem, hogy itt van velem. Hogy valaki foglalkozik velem. Felsóhajtottam és leállítottam őt.

- Most miért? Ő már nem fog visszajönni, akármennyire is akarod te azt.

- Nem akarom! – nem akartam a hangom felemelni, hogy ne ébredjen fel a lány.

- Nekem ne hazudj! És nem is tudsz, Bella. Még mindig őt várod.

- És ha igen? Ő a lányom apja.

- Az egy dolog. Én is lányomként szeretem Renesmee-t.

- Megmondtam már, hogy nem lehet köztünk semmi. Semmi. Most pedig hagyjuk, hadd aludjon nyugodtan.

A kép elhalványult előttem és újra az én kis lányomat láttam magam előtt. Nem gondoltam volna, hogy meghallja a beszélgetésünket. Vajon mennyit értett belőle? Miért ezt mutatta nekem? A választ pedig szinte azonnal meg is kaptam. Reméltem, hogy ezzel még egy kicsit rá érek, lesz időm végig gondolni, hogy mit mondjak neki, de nem mindig van úgy, ahogy mi akarjuk.