2014. augusztus 29., péntek

18. fejezet

Sziasztok!
Sajnálom, hogy ilyen sokat kellett várni az újabb frissre, de most végre itt van és remélem tetszeni is fog. Amint tudom hozom a következő részt, de mint tudjátok jövő héttől suli van, nem tudom, hogy lesz időm, de igyekszem.
Addig is jó olvasást! :)




Bella

A körmeim már tövig rágtam, mire Carlisle végzett a vizsgálatokkal Renesmee-n, leírta az eredményeket és mérlegelt. Egyre gyorsabban fejlődik a lányom és nem csak fizikailag. Három nappal ezelőtt kimondta az első szót. Pontosabban az első mondatait.

Egy nappal az után, hogy látott minket Dannel a konyhában – Dan megcsókolt. Berohant a szobájába – egyre jobban megy neki a két lábon járás, futás – és egész estig nem állt velem szóba. Alice jött át, mikor éhes lett, hogy megetesse, mert tőlem nem fogadott el semmit. Alice pedig szó nélkül tette, amit kért tőle. Bár általában a képessége segít neki, hogy mi van Renesmeevel, mire van szüksége. Nevetséges, nem? Itt vagyok én – az anyja – és tőlem nem fogad el semmit. Sőt, szóba sem áll velem… Alice sem igazán beszél velem. Mi van mindenkivel? Az első együttlétem óta Dannel, Alice úgy viselkedik velem, mintha sajnálna valamit. De mit? Hogy megcsalom a lányom apját? Azzal, hogy elment, köztünk mindennek vége lett. Megmondtam neki, hogy megölöm, ha vissza merészel jönni. Mégis mit vár tőlem, mit csináljak? Menjek utána? Vagy mit kellett volna tennem?
Hiányzik-e Edward, gondolok-e még rá? Naná! Egész nap Ő jár a fejemben, főleg mikor meglátom a lányomat. Akarom is újra látni, meg nem is. Szeretem még mindig. De Daniel megérdemel egy esélyt.
Mikor megkérdeztem Alicet, hogy mi a baja, azt mondta az én életem, azt csinálok, amit akarok. A többiek inkább „nem érdekel a magánéleted” jelleggel fogadták a dolgot. Azóta egyre inkább mardos a bűntudat belülről…
… de azért az éjszakákat Dannel töltöm.
Aznapi vacsorámat fogyasztottam, egy szendvicset, mikor Esme bejött a konyhába Renesmee-vel vacsorázni. Úgy tett, mintha ott sem lennék, ami mit ne mondjak, eléggé fájt. Itt telt be a pohár. Esme letette elé az ételt – tőlem a lehető legmesszebb ült le az asztalhoz –, majd elfordult, egy pohárért, mikor én megkértem, hogy hagyjon minket magunkra. Láttam rajta, hogy nem szívesen teszi meg, de végül beadta a derekát. Felálltam, levettem egy poharat a szekrényből és adtam italt a lányomnak, majd mellé ültem. Nem nézett rám.
- Miért csinálod ezt velem? – érdeklődtem, de elengedte a füle mellett. – Válaszolj! Vagy mutasd meg a válaszod! Mindegy. Renesmee! – kezdem elveszteni a türelmem.
- Ki az apukám? – rám emelte végre szemeit és mintha számonkérés lett volna csilingelő hangjában. Én meg csak tátogtam, mint egy hal. Most jött el az igazság ideje? De én nem készültem fel még rá... Fel lehet egyáltalán ilyenre készülni?
- Az apukád… - kezdtem bele vontatottan.
- Az igazat akarom hallani, anya. – nyeltem egy nagyot és próbáltam nem kimutatni, mennyire nem tudom mit feleljek. Ha az első szava lett volna, hogy „anya”, még meg is hatódom. Mit vártam tőle? Nem egy átlagos, normális lányom van.
Hallottam, ahogy a többiek megjelennek mögöttem az ajtónál. Mindenki döbbenten figyelt minket. Annak köszönhető, hogy megszólalt Renesmee vagy a kérdésének. Az utóbbira gyanakszom inkább.
- Én vagyok. Ki más lenne az? – lépett előre Daniel. De a lányom csak engem nézett. Mivel még mindig nem jutottam szóhoz, felállt és elindult a nappali felé. Azóta nem szólt hozzám. Egy szót sem. És Rosalie-hoz költözött.



Carlisle letette a tollat és a könyvet és felém fordult. Ez hozott vissza a jelenbe.
- Szépen fejlődik. A hírek, amiket Alice és Jasper hoztak elég biztatóak. Egy kor után már nem fejlődnek testileg és akikkel beszéltek, azt mondták örök életűek.
- Mit jelent, hogy „egy kor után”?
- Pár év alatt elérik a testi tizenhét éves kort. Akkor megállnak.
- Szóval nem fog…? – csak megrázta a fejét, mire kiszakadt belőlem egy nagy sóhaj. Mosollyal az arcomon néztem Renesmee-re, aki egy babával játszott a földön ülve.
- Szeretnék veled beszélni valamiről, lányom. – Ajjaj, bajban vagyok. Akkor szokott a lányának szólítani, mikor csináltam valamit. Rosszat.
- Miről?
- Ne előtte. Drágám! – szólt ki Esmének, aki fél másodperc múlva meg is jelent és már vitte is el Renesmee-t. Apám a fotelre intett az asztal másik oldalán.
- Danielről szeretnék beszélni veled. – felvontam az egyik szemöldököm. Mióta akar tudni a magánéletemről?
- És pedig?
- Tudod jól, hogy soha nem szóltam bele, hogy kivel mit, mikor csinálsz. – bólintottam. – Téged is ugyanúgy a gyerekemnek számítalak, mint Edwardot, ugye tudod? – megint bólintottam. – Egyiketeknek sem akarok rosszat. És ott van az unokám is.
- Mit akarsz kihozni ebből az egészből?
- Nem tetszik, hogy Daniellel együtt vagy. – félre fordítottam a fejem és az ujjaimmal játszottam. – Edward nem ezt érdemli, hogy megcsald őt. Szeret téged, még mindig.
- Nem csalok meg senkit. – felálltam és az ablakhoz sétáltam, neki háttal. – Mikor elment, elhagyott. Számomra meghalt. Daniel pedig megérdemel egy esélyt.
- Csak azért ne légy együtt valakivel, mert megérdemel egy esélyt. Edward bízik benned.
- Én is bíztam benne. Megkeresem Renesmee-t. – váltottam gyorsan témát.
- Neki is joga van tudni az igazat. Már mindenkit körbe kérdezett az apjáról. – fél testtel felé fordultam.
- Mondtatok neki…
- Semmit. Annyit, hogy ezt tőled kérdezze. – biccentettem egyet, majd kiléptem a dolgozóból.

Vettem egy mély lélegzetet, hogy egy kicsit csillapodjanak az idegeim és ökölbe szorítottam a kezeim is. Le felé indultam a lépcsőn, mert a konyhából hallottam kiszűrődni zajokat.
Az ajtóban futottunk össze Rosalie-val és a lányommal. Tudomást sem vettem Rose-ról. Renesmee szemeibe néztem. Csak egy két éves kislányt lát az ember, ha rá néz, viszont mikor a szemeibe néz valaki, már sokkal érettebb, felnőttesebb személyt vesz észre benne. Megdöbbentő a tény, hogy milyen gyorsan fejlődik. És reménnyel tölt el, hogy még sokáig velünk marad. És talán az apját is megismerheti személyesen. Miket beszélek? AZ előbb azt mondtam, hogy nem érdekel, most meg azt akarom, hogy visszajöjjön? Ah, fogalmam sincs mit akarok. Ha még magamon sem tudok kiigazodni, akkor hogy várhatom el, hogy a lányom, vagy a családom kiigazodjon rajtam?
- Gyere velem. Szeretnék mesélni valamit. – elengedte Rose kezét, majd megfogta az enyém és kisétáltunk a nagy házból.
A konyhában ültünk le, a másik mellé, a mi kisházunkban.
- Haragszol még rám? – felém nyújtotta kezecskéjét, közelebb hajoltam, hogy kényelmesebben elérje az arcomat. Azt a jelenetet láttam, amikor egyik alkalommal bementem hozzájuk a szobába. Rose vigyázott rá éppen. Megint. Váltottam pár szót Rose-zal, viszont őt csak egy pillantás erejéig vettem figyelembe. Akkor le tudtam olvasni az arcáról az érzéseit. Csalódott volt.

Csalódott bennem. Kudarcot vallottam. Ismét. Valóban nem vagyok jó anya. Bűntudatot éreztem a mellkasomban és szúró fájdalmat, hogy nagyobb lett az esélye, hogy elveszítem, eltaszítom magam mellől. Pedig pont ezt akartam volna elkerülni.
Megfogtam az arcomon nyugvó kezét.
Úgy gondoltam, hogy a teljes történetet ismerje meg az édesapjáról. Ezért mindent elmeséltem neki. A találkozásunktól kezdve, napjainkig. Láttam a történet alatt az értelmet a szemében és néha ő is mutatott képeket, vagy érzést próbált átadni, ami az apjával volt kapcsolatos. Több dolgot már megtudott róla a többiek által. Alice és Esme nagyon szívesen meséltek neki E… róla.
Még mindig fáj a neve. Erősnek kell most lennem. Nem hagyhatom, hogy a szomorúságom – amit magamnak okoztam – és a bűntudatom legyőzzön. Nem mutathatom gyengének magam a lányom előtt.

Egy szó nélkül hallgatta, figyelte végig a mondandómat.


EDWARD

Az ágyon fekve, fejem alatt a karommal néztem végig, ahogy a földre ejti a lepedőt, összeszedi a ruháit és felöltözik. Eszembe jutott, mikor első alkalommal voltam Bellával. Egy hotelba mentünk. Pontosabban kísértem el.

Mikor távozott, egy részem megkönnyebbült, másik részem pedig azt akarta, hogy utána menjek, hogy tudjak rá vigyázni, megóvjam mindentől, és vele legyek. Így követni kezdtem.
Fájt, mikor megláttam, hogy emberi vérrel táplálkozik. A szemszínéből arra következtettem, hogy nem iszik embervért, de tévedtem. Ismét. Nagyot nyeltem, ahogy megéreztem a vér csábító szagát, viszont nem hagyhattam, hogy mással is megtegye, így utána eredtem, miután az egyik bokorba rejtette a hullát. Majdnem elkapta a következő áldozatát, mikor sikerült a karjánál fogva elvinnem onnan. Persze, hogy veszekedett velem egy sort, de a végén alkut kötöttünk. Vagy csak ő engedett?
- Rendben. Ha másképp nem tudok már megszabadulni tőled, akkor játszunk. Fogócskázzunk. Ha utolérsz, a mai éjszakát rád áldozom a drága életemből. – nem tudtam tovább visszatartani, felnevettem. – Kérdezhetsz tőlem Bármit. Válaszolok rá. De, ha nem kapsz el. Akkor lekopsz és úgy teszel, mint aki nem ismer. Oké? – Semmi esélye sincs ellenem, de megmosolyogtatott, a naivsága. Megfogtam kinyújtott kezét és megráztam.
- Rendben.
- Ja és még valami. Adj előnyt.
- Minek, ha te vagy a Vadász?
- Mert egy: nő vagyok, kettő: nem vagyok teljesen vámpír, tehát nincsenek olyan kifinomult érzékeim, mint neked. – Ezzel egyet kellett értenem. Már csak azért is, mert én voltam a leggyorsabb a családban. Bólintottam egyet, mire már ott sem volt. Néztem, ahogy futásnak ered és megpróbálja becserkészni áldozatát. Szinte megbabonázott az egész teste. Nem tudtam elfordítani tekintetem a formás lábairól és a fenekéről. Megráztam egy kicsit a fejem, mikor tudatosult bennem, hogy el kell kapnom. Már csak karnyújtásnyira volt tőlük, mire sikerült elérnem.
- Nyertem. – mondtam halkan a fülébe. Fújtatott egyet. Olyan jó volt, ahogy egész teste hozzám préselődött... de muszáj volt felállnom, mielőtt meggondolatlanságot követek el. Segítettem neki is felállni. Viszont a következő tettemet nem tudatosan csináltam. Egyszerűen valahogy rá kellett vennem, hogy térjen vissza a helyes útra. Így magyarázom magamnak.
- Nem ért! Már benn voltam a....
- Mivel tudnálak rávenni, hogy ne ölj? Gondolj apádra! Jasperre! Egy apa büszke lenne, ha olyan gyönyörű lánya lehetne, mint te. Ne rontsd el azzal, hogy gyilkolsz. – És amikor megláttam a kis piros, tűzrózsákat az arcán, eldöntöttem, hogy nem fogom hagyni elmenni legközelebb.
- Nem hiszem. De menjünk. Ha már nem tűntél el, akkor betartom, amit mondtam. – Láttam, ahogy ellép mellőlem és elindul valamerre, de én lefagyva álltam még mindig az előző helyemen. – Most akkor jössz vagy nem?
- Hova is megyünk? – Gyönyörű volt a mosolya, ahogy felém fordult vele.
- Egy hotelbe.

(…)

- Nem akarsz végre megcsókolni? – szinte hangtalan kérés volt, de éreztem benne, a felszólítást is. Egy másodpercig nem tudtam mi lenne  a helyes. Nagy levegőt vettem, megnedvesítettem az ajkaimat, és lesz, ami lesszel, megcsókoltam. Mintha egy atombomba robbant volna közöttünk, ahol összeértek ajkaink és bőrünk. Egyre csak többet, többet és többet akartam belőle. Lassan mélyítettem el csókunkat és egész testét bejárták kezeim. A csípőjén állapodtam meg, és egy pillanatnyi szünetet hagytam neki,m hogy levegőt vehessen. Úgy ziháltam, mintha egy maratont futottam volna le. De képtelen voltam a bőrétől elszakadni, így áttértem a nyakára. Hamar visszataláltam a szájához és egyre vadabbul csókoltuk a másikat. Nem bírtam tovább, letéptem róla  pólóját. Azzal sem foglalkoztam, hogy esetleg nem hozott másikat. Alice – remélem nem sokat, de – látta, és majd talán hoz váltóruhát. Derekánál fogva felemeltem és az ágyra raktam, majd felé gördültem. Végig csókoltam a felsőtesttét. Oldalán simítottam a kezem és jutottam el a nadrágja széléig. Egyre hangosodó sóhajokat csaltam ki belőle. Körmeivel végig szántotta  hátam és erősebben szorított magához.

Szinte még most is éreztem a testemen az ő testét, és hallottam a hangját magamban. Éreztem, hogy ennek nem lesz jó vége, nem akarom, hogy észre vegye, hogy készen állok még egy-két menetre, így inkább eltereltem gondolataimat. Továbbra sem vettem le szemeim öltözködő alakjáról, de gondolatban már teljesen máshol jártam.

Egy vadászata alkalmával találkoztunk össze vele. Már akkor levett a lábaimról. Persze nem viselkedtem vele valami kedvesen, amit azóta már vagy ezerszer megbántam. De akkor egy betolakodónak éreztem és haragudtam rá, mert nem láttam a fejében lévő gondolatokat.

Alice látta reggel, hogy Victoria mifelénk menekül. Nem akartunk galibát a farkasokkal, ezért meg akartuk állítani és megkérdezni tőle, hogy mi járatban van, mikor megláttam még egy vámpírt. Csak homályosan villant fel a látomásban, aki Victoria után rohan. De nem tudtuk eldönteni, hogy a társa, vagy éppen az ellensége. A farkasok is homályosították a képet, de a környezetet tisztán látta – így én is - , hogy hol fogunk összetalálkozni velük. Nem törődve  Emmett jelzett, hogy neki Victoria kell, így a másikat magamnak akartam. Vonzott valami, hogy kiderítsem ki az. Futásnak eredtem, és mikor Ő ugrott, én is a levegőbe emelkedtem. A derekánál fogva kaptam el és rántottam magammal a földre. Leszorítottam, hallottam Victoriát nevetni, majd Jasper és Emmett utána eredt, mielőtt meglógna. Gyorsan lelökött magáról, vagy legalábbis megpróbálta, mert összefogtam a csuklóit erősen. Viszont arra nem számítottam, hogy megfordul, így kicsavarta a kezeit az enyémekből. Kezdett bennem felmenni a pumpa. Miért nem hagyja magát egy kicsit? Csak kérdezni szeretnénk tőle, nem megölni. Egy szempillantás alatt mögém került. Egy lökést éreztem és a legközelebbi lökött, viszont az utolsó másodpercben felemeltem a lábam, és a lendülettől hajtva, felfutottam a törzsén. Előtte értem talajt, így újra szemben álltunk egymással. Ekkor ütötte meg a fülemet egy szívdobogás. Lassabb volt, mint egy emberé, így hirtelen nem is tudtam, hogy kié, vagy honnan jön. Nem akartam elhinni, hogy az előttem lévő személytől eredhet. Nem sok emberit véltem felfedezni benne, a szemeit leszámítva. Nem volt időm tovább gondolkodni rajta, mert nekem támadt. A jobb öklét használta, de gyorsabb voltam nála. Nem sokkal, csak egy tizedmásodperccel talán. Elkaptam és megpördítettem. Ezzel elértem, hogy ismét közel legyenek a csuklói egymáshoz, két kezembe fogtam hát őket, ezzel is féken tartva a gazdáját. Majd rájöttem, hogy a legjobban azzal tudom visszatartani, ha a nyakát fogom kezeim közé. Elengedtem egy kezemmel és kecses nyakára csúsztattam a másik kezem. Nem adta magát egy könnyen. Komolyan kezdett megizzasztani ez a nő. Rálépett a lábamra, mire a meglepődöttségemben elengedtem a nyakát, ő pedig cserébe hátrébb lépett és lefejelt. Hallottam, ahogy az orrom eltörik. Odakaptam, mire ő megfordult, kirúgta a lábam alólam, a hasamra fordított és rám térdelt. Azt hittem eldobom az agyamat. Képes egy vámpírt a földre fektetni. Ahogy rajtam volt éreztem, hogy a vér suhanását az ereiben. Kezeimet a hátam mögé húzta. Megpróbáltam szabadulni, vagy elérni, hogy lazítson a szorításán, de nem sokat tudtam vele elérni. Csak annyit, hogy szorosabban fogott. Vajon képes elérni, hogy eltörje a karjaimat? Megválaszolta ki nem mondott kérdésemet.
- Hiába próbálkozol. – súgta a fülembe. Majd tovább szorított. Nem sokáig bírtam tartani magam. Tudom, hogy nem éppen férfias cselekedet, de éreztem a hajszálrepedéseket a csuklómon, szóval felszisszentem. Hallottam a többiek gondolatait és lépéseiket, örültem, hogy már közelednek és talán leszedik rólam ezt a nőszemélyt. Emelkedni kezdett velem együtt és végül maga előtt tartott, mint egy túszt, háttal nekik. Apám szépen kérte, hogy engedjen el, de persze, hogy nem tette meg. Szorította még a kezeimet, láttam Esme arcán a fintort és, hogy fáj látnia, ahogy szenvedek. Majd megláttam Jasper fejében ezt a lányt, csak fiatalabban és boldogabban. Elég undokul viselkedtem vele, miután a családom meghívta a házunkba. Egyedül Rosalie értett velem egyet. Ami meglepő volt, ugyanis soha nem értettünk az előtt egyet semmiben sem.

Az arcomba dobott ruha hozott vissza az emlékből. Már felöltözve állt előttem, kaján vigyorral a gyönyörű ajkain. Lenéztem a mellkasomra, hogy lássam mit vágott hozzám.
- Emlékül, hogy legyen miről eszedbe jussak. – kacsintott még rám, majd kilépett a szobámból. Sóhajtva ültem fel és fogtam a kezembe az aprócska fehérneműt. Az ágy mellé dobtam. Újabb emlék villant szemeim elé.
Az én szobámban feküdtünk, a keskeny fekete, bőr kanapémon. Azon törtem a fejem már előtte is, hogy le kellene cserélni, valami nagyobbra. De nem akartam Bellát megijeszteni ilyennel, bár szerettem volna, ha mindennap így ébredne, a karjaim közt. Éreztem, hogy elkezd mocorogni, és álmosan nyitja ki a szemeit. Összeakadt a pillantásunk és mintha örömöt láttam volna csokoládébarna szemeiben. Felhajolt hozzám és hozzáérintette finom ajkait enyémekhez. Csak egy pillanatig tartott, de abban a pillanatban a mennyországban jártam. Eltűnt a fürdőben, én pedig végig hallgattam, ahogy a vízcseppek a bőréhez érnek. A következő pillanatban már mellette álltam a víz alatt. Gyengéden végigmostam a testét, majd viszonzás után, fürdőlepedőbe csavarva mentünk vissza a szobámba felöltözni.
Végig néztem, ahogy a ruhákat magára húzza, és úgy éreztem, hogy kínozni akar. Miután végzett elém lépett és elég feltűnően simította meg a nadrágom elejét. Felnyögtem, és már kaptam volna utána, mikor elillant mellőlem. Tekintetem a kanapéra vándorolta és akkor vettem észre, hogy egy kis anyagocska ott maradt mellette, a földön.
- Bella, nem felejtettél el valamit? – emeltem fel és tartottam magam előtt. Hátrapillantott a válla felett és mosolyra húzta ajkait.

- Tartsd meg. – megrántotta vállait és kiment a szobából. Felnevettem a cselekedetén, zsebre vágtam a kis anyagot és utána eredtem a földszintre.

2014. augusztus 2., szombat

17. fejezet

Edward


Az emberektől már sokszor hallottam, hogy nyomorúságos, borzalmas az életük. Carlisle-tól is hallottam már, mikor egy-egy eset után haza jött a kórházból nem tudta megmenteni a beteget.
- Borzalmas, hogy ilyen rövid az emberi élet, és vannak, akiket nem lehet meggyógyítani.
De igazából fogalmuk sincs arról, hogy mi a valódi szörnyűség. Hogy milyen érzés egy olyan helyen élni – már ha azt, hogy „vagyok” életnek lehet nevezni. Azt tenni, amit nem akarsz, amitől már szinte undorodsz. De meg kell tenned, mert ezt választottad, hogy megmentsd a szeretteidet.

Minden héten kétszer átélem ugyanazt. Nem akarom. Tiltakozok, de annál rosszabb utána. Látom a szemükbe a félelmet. Hallom a félelemmel átitatott gondolataikat. Érzem elernyedő testüket a karjaim között. Hallom, ahogy elégedetten felsóhajtanak a szörnyek egy-egy lakoma után. És érzem a kielégülést, amit az áldozatok hoznak el nekem.

Meg sem közelíti az állatvér az emberit. Mintha egy bolhát akarnánk egy bálnához hasonlítani. Körülbelül annyi az egésznek az értelme. Most is érzem a mérget termelődni a számban, ahogy ezekre gondolok.
Hiába győzködtem Arot a felől, hogy nem fogok emberi véren élni. Nem értem el vele sokat. Már ha nem soknak vesszük azt, hogy új márvány lépcsőt kellett csináltatnia másnap. Szerencse, hogy elég kemény a testem. És kaptam egyelőre egy testőrt is. Hátha valami hülyeséget csinálnék. De életem – létezésem – legnagyobb hülyeségét már megtettem. Ennél nagyobb kárt nem igazán fogok tudni okozni. Akkor sem, ha még vagy ezer évig éle… létezem.

Otthagytam a családom és a létezésem értelmét Forksban, azért hogy ne neki kelljen eljönnie ide. Ez egy hosszú történet, hogy miért is. És bonyolult is.

Kopogtatnak az ajtón. Nem értem minek. Itt úgy sem lehet az embernek magánélete.
- Gyere! – kinyílik az ajtó és újdonsült Testőröm lép be. A szokásos öltözékben van. Fekete köpeny, alatta pedig szintén fekete ruha.
- A Mester látni akar. – és már itt sincs. Egyáltalán nem kedveltük meg ez idő alatt egymást Jane-nel. Az öccsével meg pláne. Nagyon élvezik, ha rajtam gyakorolhatnak. Vagy így akarnak ellensúlyozni, hogy hallom a gondolataikat?

Felkeltem az ágyról, magamra terítettem a köpenyt és már követtem is Jane-t a trónterembe.




Bella


Miután elmeséltem az egész családnak, hogy mi történt egy órája a kisházban, mindannyian csendben ülnek. Az ablak előtt álltam meg, Renesmee pedig Daniellel maradt a kis házban.
Mielőtt elmagyarázhattam volna a dolgokat neki, megjelent Dan, amiért most egyelőre hálás voltam. Nem tudom még meddig húzhatom az időt. Talán őt nem zargatja ezzel, különben csúnya világ lesz.
- Én nem csodálom, hogy ilyen Csodagyereketek van. – vont vállat Emmett lazán és nézte tovább a tévét. Egy emberként fordultunk felé. Én még a szemöldököm is felhúztam. – Most miért néztek így? Edward is tehetséges, meg Bella is különleges. Azon lepődtem volna meg, ha a gyerek nem lesz az valamiben. – mikor kimondta  nevét, olyan volt, mintha szíven szúrtak volna. Még magamban sem merem kimondani a nevét, nem hogy hangosan. Ő meg itt dobálózik vele. – De nekünk mikor mutatja meg?
- Nem tudjuk, hogy mindenkin működik-e. Edward képessége sem működik Bellán. – szólalt meg Jasper. A kétszemélyes kanapén ül, mellette szorosan Alice. Örülök a bátyám boldogságának, de irigylem is érte. Neki itt van a párja.
- A pajzsa miatt.
- Ez olyan, mint a gondolat átvitel. Csak emlékkel.
- Fiam, jól érzed magad? – próbálja apám elrejteni a mosolyát, de nem igazán sikerül.
- Miért? – fordult felé értetlenül Emmett.
- Mert olyan „okosakat” mondasz most, drágám. – lépett a férje mellé Rose és egy puszit nyomott az arcára.
Az elkapta a derekát és az ölébe húzta. Elkaptam a tekintetem róluk. Mi van ma velem? Találkozik a tekintetem Esmejével. Halványan elmosolyodik és látom az együtt érzést és a sajnálatot benne. Tőlem csak egy fintorra futja.
- Ki kell próbálni, hogy még mire képes az unokám. – melegség öntötte el az utolsó szónál a szívem, ahogy Carlisle kiejtette.
- Lehetek az első? – lelkesült fel a nagy medve. Eddig tartott a komoly formája.
- Már csak a harmadik lehetsz Emmett. – hallottunk egy hangot a bejárati ajtó felől. Hatalmas mosollyal az arcán lépett be karján a kislányommal Daniel. Amint meglátott már kapálózni kezdett felém. – És van még valami. – azzal letette a földre, a talpaira  lányom, aki egy kicsit megbillenve, de megtartva  az egyensúlyát, elindult felém.
Szó szerint mindenkinek tátva maradt a szája döbbenetében. Én inkább csak lesokkolódtam. Ijedten néztem Carlisle-ra, aki hasonló szemekkel nézett vissza rám. Két lépéssel előttem megállt és seggre csücsült volna, ha nem nyúlok érte. Elnevette magát és összecsapta a kis kezecskéit. Felvettem a karomba és sok puszit nyomtam az arcára. Ő az egyedüli jó dolog az életemben most már. És ezt is Neki köszönhetem.
- Vállalom! – állt fel és nyújtotta a kezeit Emmett. A lányom felé fordultam először.
- Kicsim, most Emmett bácsinak is mutass hasonlót, mint ott kint nekem, rendben? Mutass neki valami szépet. – bólintott egy aprót és nyújtotta a kezét Emmett arcához, de azt nem engedte, hogy átvegye tőlem. Láttam elhomályosodni a szemeit. A mosolya egyre nagyobb lett, majd pár pillanattal később ismét a jelenben volt.
- Milyen volt? – kérdezte Rose és közelebb jött hozzánk. Tőlem mégis tartva a távolságot.
- Hihetetlen. Ha nem magam éltem volna át, el sem hiszem.
- Én is így voltam vele. – lépett közelebb Dan, miközben a derekamra tette a kezét. Úgy láttam ez nem csak nekem tűnt fel a szobában egyedül.
- Szabad? – nézett rám Rosalie. Biccentettem neki és hagytam, hogy közelebb lépjen.

Ugyanaz játszódott le, mint az előbb a férjénél. Majd szép lassan mindenkin. A végén már láttam a lányon, hogy kimerítette  a dolog, így rá hivatkozva elhagytam a Cullen házat. A többiek még azt beszélték meg, hogy kinek mit mutatott meg. Általános dolgokat vetített le nekik, mint, ahogy játszanak vele, ahogy Esme megeteti, Carlsile dolgozószobája, mikor méregeti és csiklandozza, vagy mikor Emmett játszik vele.
Amint betettem a kiságyba, már mélyen aludt. Dan megállt az ajtóban. Összefonta kezeit a mellkasán. Adtam még egy utolsó puszit a kislányomnak, majd kézen fogtam Dant és átvezettem a hálóba.

Becsuktam és kulcsra zártam az ajtót. De nem fordultam még felé. Nem is tudtam igazán, hogy mit akarok most tőle. Mintha nem is én irányítottam volna a testemet.
- Mit csinálsz? – kérdezte érdeklődve, de nem jött ő sem közelebb hozzám.
- Szeretsz még? – nem volt erősebb a hangom a suttogásnál. De nem féltem, hogy nem hallja meg.
- Tessék? Bella, hogy kérdezhetsz ilyet? Persze, hogy szeretlek.
- Akkor segíts. – ahogy felemeltem a fejem éreztem meg, hogy két könnycsepp végig csúszik az arcomon. Fel sem tűnt, hogy könnyezek. Dan arca elgyengült, de még mindig ott állt az ággyal szemben.
- Miben?
- Segíts, hogy elfelejtsem Őt. Igazad volt a minap. Igaz, hogy a lányom döbbentett rá, mikor meghallott minket veszekedni, de igaza van. Én… Haragszom rá, gyűlölöm, amiért ezt megcsinálta velem. Velünk. Hogy nem hagyta, hogy én csináljam, ahogy elterveztem. Tudom, hogy azt mondtam neki, nem akarom többet látni, és meg is fenyegettem, hogy megölöm, de…
- … de akkor is őt szereted. Megértelek, Bella. Legalábbis azt hiszem. Ez érthető is. Hiszen tőle van Renesmee.
- Egy gyerek nem köt össze két embert. – elfordult tőlem. – Mielőtt elment volna, megkérdezte, hogy miért nem adtam neked egy esélyt soha. – felém kapta a fejét és összevonta  szemöldökét.
Egyenesen a szemébe néztem. A könnyeim még mindig folytak az arcomon, de nem tudtam volna megmondani, hogy akkor éppen miért sírok.
- Te mit válaszoltál neki?
- Nem válaszoltam. Kikerültem a kérdést.
- Miért?
- Annyiszor megpróbáltuk megölni a másikat Dan. De aztán mégsem tettük meg. Soha.
- Ami késik, az nem múlik.
- Ezt most te sem gondolod komolyan. – majdnem elnevettem magam.
Tudom, hogy most már nem ölne meg. Semmi pénzért. Három okot is feltudok hozni: 1: szeret engem; 2: fontos neki Renesmee; 3: nem tudna két lépést sem tenni, Jasper bosszút állna. És a többi Cullen is. Ezt persze nem osztottam meg vele. De szerintem magától is tudja.
- És nekem válaszolsz?
- Mert azt gondoltam mindig is, hogy jól elvagyok én magamban. Meg talán az is benne van, hogy féltem. Tőled. Az érzéseimtől. Mindentől. Hogy elgyengülök és egy gyenge pillanatomban mégis csak végzel velem. A vadászoknak mindig azt tanítják, hogy ne bízzon senkiben sem. Felelőtlen lettem volna, ha egy híradóba bele szeretek. De a legfőképp ami visszatartott az az volt, hogy nem tudtam igazán komolyan gondolod-e. Valódiak-e az érzéseid irántam. Ennyi.
Néma csend állt be közénk. Ő emésztette a hallottakat, én meg hagytam.
- És most? Még mindig kételkedsz az érzéseimben? De hogy lehet az, hogy az információk, amiket átadtam, azokat elhitted, de amit rólunk mondtam azt nem?
- Az infókat sem hittem el mindig. De úgy voltam vele, hogy ha átversz – megvontam lazán a vállaim – megkereslek és megöllek. Aztán keresek helyetted valaki más informátort.
- Menyire könnyen dobálózol az életekkel. – vált gúnyossá a hangja.
- Egész életemben ezt csináltam. Már belejöttem. És visszatérve az előző kérdésedhez… - áthidaltam a kettőnk között lévő távolságot, de nem eresztettem el a tekintetét – … most már hiszek neked. Azt akarom, hogy bizonyítsd is be az állításodat.
- Szóval adsz egy esélyt?
Bólintottam. Ő pedig megcsókolt.



Edward


Sötét volt, ahogy átléptük Volterra kapuit. Néma csendben suhantunk a város utcáin. Jane, Demetri, Alec és én. Behajtani voltunk. Pénzt. Nem értem miért kell a Volturinak pénz, ha úgysem költik el soha. Mi legalább elmentünk vásárolni. Főleg Rose és Alice. Alice. Az idegesítő kis törpe. Mennyire hiányzik most. Meg persze a többiek is.
- Ne rágd már magad, Edward! Azzal nem lesz jobb. – ért utol Demetri. Még vele értem meg magam a legjobban.
- Kösz. – morogtam az orrom alatt, majd előttük léptem be a várba. Lehajtottam a fejemről a csuklyát és a szobám felé vettem az irányt egyből.
- Hé! A Mesternek beszámolót kell adni! – kiáltott utánam Demetri.
- Ti is ott voltatok nem? – ennyivel el van intézve a részemről. Nem jó pofizni jöttem ide. Két év múlva pedig már itt sem leszek.
Nem ért már a lábam földet, mikor hatalmas kín vette hatalmába testemet. Mindenem fájt. Az izmaim begörcsöltek, nem jutottam levegőhöz. Jane.
- Engedd el őt! Hagyd békén!
- A Mester mindenkit látni akar.
- Ez akkor sem megoldás mindenre! Ő itt kegyelmet élvez, mert egy Cullen. Szóval hagyd békén.
- Csak azt a szukát védi, amelyik gyáva volt ide tolni a képét! Nem fogok vele másként bánni.
Nem múlt a fájdalom. Tudom, hogy nem lehetséges, de kezdett elmenni a látásom is. Majd hirtelen abba maradt minden. Összerogytam a kőpadlóra és ziháltam, levegőért kapkodtam, mint egy fuldokló. Még nem jutottak el az agyamig a szavak, amiket Jane mondott. Még nem.
- Ne beszélj így Belláról! Tudod jól, hogy Aro nem szereti, hogy ilyen vagy. És most menjünk. Ne várakoztassuk meg továbbra is.
Kellett még pár pillanat, mire magamhoz tértem, majd én is követtem őket.

A recepciós pulthoz közeledve már hallottam Sylvia gondolatait. Egyfolytában csak rólam ábrándozott. Nagyon bosszantó tud már lenni fél év után. Azt hinné az ember, hogy egy idő után hozzá lehet szokni a kellemetlenségekhez, de ez nem igaz. Ebben jelenleg nem igaz. A vér már más kérdés.
Megszaporáztam lépteimet, de pont felállt és utánam szólt, mielőtt beléphettem volna a terembe.
- Mr. Cullen! Levele jött. – felém nyújtotta a borítékot és az asztalon áthajolva mutatta nekem kebleit. De a nyakától nem tudtam elválni. Láttam az ereket a nyaka mind két oldalán és bennük az éltető nedűt. Nyeltem egyet, elmormogtam egy köszönömöt, majd a ruhám alá rejtettem a drága kincsemet.

Még aznap éjjel feküdtem a szobámban az ágyon. Néztem a plafont és hagytam, hogy a lelkiismeret-furdalásom vegye át a hatalmat felettem. Este amint a szobámba értem feltéptem a borítékot és elolvastam a levelet.
Összeszorult a nem létező szívem, mikor azt a részt olvastam, hogy milyen sokat fejlődik a  lányom és milyen rosszul néz ki a Szerelmem, de már kezdi összeszedni magát. Harag öntött el, hogy megtudtam Daniel a közelükben van. Biztos, hogy Bellát akarja megszerezni. Behálózza a lányomat is. El fogom veszíteni őket. Ilyenkor egy hang megszólalt a fejemben, hogy már elveszítetted őket. Mennyire igaza van! Akkor, amikor igent mondtam Aronak. Mikor elküldtem a levelet. De késő bánat. A többi közé zárom a levelet és visszafekszem az ágyra. Magam elé idézem Szerelmem alakját. Dús, hosszú, gesztenyebarna haját, telt idomait, hosszú, vékony lábait. És mellé elképzelem a lányomat is, a leírtak alapján. Rá hasonlít. Egyértelműen. Bár az én szemeimet és hajszínemet örökölte,de a vonásai Belláé. Mindig is egy ilyen gyereket szerettem volna. Elmosolyodtam a gondolatra és lehunytam a szemeimet.

Egyszer csak nyílt az ajtó és egy szőke fej kukucskált be rajta. Hatalmas mosoly játszott az ajkain, ahogy félig behajolt az ajtón. A gondolataival már nem is foglalkoztam. Kezdem megszokni őket.
- Zavarlak?
- Nem.
Felültem és megpaskoltam magam mellett a helyet. Azonnal helyet foglalt.
- Mi járatban vagy?
- Csak látni akartalak. Felix mondta, hogy nem vagy valami jó hangulatban és hátha én feltudlak majd dobni. – oldalra hajtotta a fejét én meg most először, hogy itt vagyok, elröhögtem magam. Társaságot küldenek nekem. Ez hihetetlen.
- Miért hiszi azt, hogy rád van szükségem? Egy nőre?
- Egy nő ellen a legjobb orvosság egy másik nő.
Leolvadt a mosoly az arcomról. Térdeimre támaszkodtam és a padlót kezdtem fixírozni.
- Ő ellene nem. Ellene nincs orvosság.
- Elmondod?
- Nem akarlak vele untatni.
- Nem untatnál, Edward. – vállamra tetette a kezét és megszorította egy kicsit. – Könnyíteni szeretnék a terheiden. Mondd el. Mesélj nekem róla.
Felé fordítottam a fejem. Amint találkozott a tekintetünk, mintha egy másik világba kerültem volna. Karmazsinvörös szemei nyitottak voltak, várakozóak és gyönyörűek.
- Most inkább ne. Nem akarok beszélgetni. Róla meg végképp nem.
Egész éjjel nem szólaltunk meg.



Na, hogy tetszett? Kíváncsi vagyok ki mire gondol a két fő-fő szereplőnk éjjeli tevékenységével kapcsolatban! J És Természetesen a véleményeitekre is!
Mivel jövő héten elutazom, utána pedig tanulnom kell, nem tudom, hogy mikor fogok tudni ismét egy fejezetet hozni, de igyekszem vele. Kérlek ne fosszatok meg a véleményektől, kritikáktól és persze a pipáktól se! Azokból tanul az ember és válik egyre jobbá!
Jó olvasást! J

UI: Azt is megírhatjátok, hogy Edward volterrai „életét” szívesen olvasnátok-e, mert akkor megírom, hasonlóan, mint ebben a fejezetbe.