Sajnálom, hogy ilyen sokat kellett várni az újabb frissre, de most végre itt van és remélem tetszeni is fog. Amint tudom hozom a következő részt, de mint tudjátok jövő héttől suli van, nem tudom, hogy lesz időm, de igyekszem.
Addig is jó olvasást! :)
Bella
A körmeim már tövig rágtam, mire
Carlisle végzett a vizsgálatokkal Renesmee-n, leírta az eredményeket és
mérlegelt. Egyre gyorsabban fejlődik a lányom és nem csak fizikailag. Három
nappal ezelőtt kimondta az első szót. Pontosabban az első mondatait.
Egy nappal az után, hogy látott
minket Dannel a konyhában – Dan megcsókolt. Berohant a szobájába – egyre jobban
megy neki a két lábon járás, futás – és egész estig nem állt velem szóba. Alice
jött át, mikor éhes lett, hogy megetesse, mert tőlem nem fogadott el semmit.
Alice pedig szó nélkül tette, amit kért tőle. Bár általában a képessége segít
neki, hogy mi van Renesmeevel, mire van szüksége. Nevetséges, nem? Itt vagyok
én – az anyja – és tőlem nem fogad el
semmit. Sőt, szóba sem áll velem… Alice sem igazán beszél velem. Mi van
mindenkivel? Az első együttlétem óta Dannel, Alice úgy viselkedik velem, mintha
sajnálna valamit. De mit? Hogy megcsalom a lányom apját? Azzal, hogy elment,
köztünk mindennek vége lett. Megmondtam neki, hogy megölöm, ha vissza merészel
jönni. Mégis mit vár tőlem, mit csináljak? Menjek utána? Vagy mit kellett volna
tennem?
Hiányzik-e Edward, gondolok-e még
rá? Naná! Egész nap Ő jár a fejemben,
főleg mikor meglátom a lányomat. Akarom is újra látni, meg nem is. Szeretem még
mindig. De Daniel megérdemel egy esélyt.
Mikor megkérdeztem Alicet, hogy
mi a baja, azt mondta az én életem, azt csinálok, amit akarok. A többiek inkább
„nem érdekel a magánéleted” jelleggel fogadták a dolgot. Azóta egyre inkább mardos
a bűntudat belülről…
… de azért az éjszakákat Dannel
töltöm.
Aznapi vacsorámat
fogyasztottam, egy szendvicset, mikor Esme bejött a konyhába Renesmee-vel
vacsorázni. Úgy tett, mintha ott sem lennék, ami mit ne mondjak, eléggé fájt.
Itt telt be a pohár. Esme letette elé az ételt – tőlem a lehető legmesszebb ült
le az asztalhoz –, majd elfordult, egy pohárért, mikor én megkértem, hogy
hagyjon minket magunkra. Láttam rajta, hogy nem szívesen teszi meg, de végül
beadta a derekát. Felálltam, levettem egy poharat a szekrényből és adtam italt
a lányomnak, majd mellé ültem. Nem nézett rám.
- Miért csinálod ezt
velem? – érdeklődtem, de elengedte a füle mellett. – Válaszolj! Vagy mutasd meg
a válaszod! Mindegy. Renesmee! – kezdem elveszteni a türelmem.
- Ki az apukám? – rám emelte
végre szemeit és mintha számonkérés lett volna csilingelő hangjában. Én meg
csak tátogtam, mint egy hal. Most jött el az igazság ideje? De én nem készültem
fel még rá... Fel lehet egyáltalán ilyenre készülni?
- Az apukád… - kezdtem
bele vontatottan.
- Az igazat akarom
hallani, anya. – nyeltem egy nagyot és próbáltam nem kimutatni, mennyire nem
tudom mit feleljek. Ha az első szava lett volna, hogy „anya”, még meg is
hatódom. Mit vártam tőle? Nem egy átlagos, normális lányom van.
Hallottam, ahogy a többiek
megjelennek mögöttem az ajtónál. Mindenki döbbenten figyelt minket. Annak köszönhető,
hogy megszólalt Renesmee vagy a kérdésének. Az utóbbira gyanakszom inkább.
- Én vagyok. Ki más
lenne az? – lépett előre Daniel. De a lányom csak engem nézett. Mivel még
mindig nem jutottam szóhoz, felállt és elindult a nappali felé. Azóta nem szólt
hozzám. Egy szót sem. És Rosalie-hoz költözött.
Carlisle letette a
tollat és a könyvet és felém fordult. Ez hozott vissza a jelenbe.
- Szépen fejlődik. A
hírek, amiket Alice és Jasper hoztak elég biztatóak. Egy kor után már nem
fejlődnek testileg és akikkel beszéltek, azt mondták örök életűek.
- Mit jelent, hogy „egy
kor után”?
- Pár év alatt elérik a
testi tizenhét éves kort. Akkor megállnak.
- Szóval nem fog…? –
csak megrázta a fejét, mire kiszakadt belőlem egy nagy sóhaj. Mosollyal az
arcomon néztem Renesmee-re, aki egy babával játszott a földön ülve.
- Szeretnék veled
beszélni valamiről, lányom. – Ajjaj,
bajban vagyok. Akkor szokott a lányának szólítani, mikor csináltam valamit.
Rosszat.
- Miről?
- Ne előtte. Drágám! –
szólt ki Esmének, aki fél másodperc múlva meg is jelent és már vitte is el
Renesmee-t. Apám a fotelre intett az asztal másik oldalán.
- Danielről szeretnék
beszélni veled. – felvontam az egyik szemöldököm. Mióta akar tudni a
magánéletemről?
- És pedig?
- Tudod jól, hogy soha
nem szóltam bele, hogy kivel mit, mikor csinálsz. – bólintottam. – Téged is
ugyanúgy a gyerekemnek számítalak, mint Edwardot, ugye tudod? – megint
bólintottam. – Egyiketeknek sem akarok rosszat. És ott van az unokám is.
- Mit akarsz kihozni
ebből az egészből?
- Nem tetszik, hogy
Daniellel együtt vagy. – félre fordítottam a fejem és az ujjaimmal játszottam.
– Edward nem ezt érdemli, hogy megcsald őt. Szeret téged, még mindig.
- Nem csalok meg
senkit. – felálltam és az ablakhoz sétáltam, neki háttal. – Mikor elment,
elhagyott. Számomra meghalt. Daniel pedig megérdemel egy esélyt.
- Csak azért ne légy
együtt valakivel, mert megérdemel egy esélyt. Edward bízik benned.
- Én is bíztam benne. Megkeresem
Renesmee-t. – váltottam gyorsan témát.
- Neki is joga van
tudni az igazat. Már mindenkit körbe kérdezett az apjáról. – fél testtel felé
fordultam.
- Mondtatok neki…
- Semmit. Annyit, hogy
ezt tőled kérdezze. – biccentettem egyet, majd kiléptem a dolgozóból.
Vettem egy mély
lélegzetet, hogy egy kicsit csillapodjanak az idegeim és ökölbe szorítottam a
kezeim is. Le felé indultam a lépcsőn, mert a konyhából hallottam kiszűrődni
zajokat.
Az ajtóban futottunk
össze Rosalie-val és a lányommal. Tudomást sem vettem Rose-ról. Renesmee
szemeibe néztem. Csak egy két éves kislányt lát az ember, ha rá néz, viszont
mikor a szemeibe néz valaki, már sokkal érettebb, felnőttesebb személyt vesz
észre benne. Megdöbbentő a tény, hogy milyen gyorsan fejlődik. És reménnyel
tölt el, hogy még sokáig velünk marad. És talán az apját is megismerheti
személyesen. Miket beszélek? AZ előbb azt mondtam, hogy nem érdekel, most meg
azt akarom, hogy visszajöjjön? Ah, fogalmam sincs mit akarok. Ha még magamon
sem tudok kiigazodni, akkor hogy várhatom el, hogy a lányom, vagy a családom
kiigazodjon rajtam?
- Gyere velem.
Szeretnék mesélni valamit. – elengedte Rose kezét, majd megfogta az enyém és
kisétáltunk a nagy házból.
A konyhában ültünk le,
a másik mellé, a mi kisházunkban.
- Haragszol még rám? –
felém nyújtotta kezecskéjét, közelebb hajoltam, hogy kényelmesebben elérje az
arcomat. Azt a jelenetet láttam, amikor egyik alkalommal bementem hozzájuk a
szobába. Rose vigyázott rá éppen. Megint. Váltottam pár szót Rose-zal, viszont
őt csak egy pillantás erejéig vettem figyelembe. Akkor le tudtam olvasni az
arcáról az érzéseit. Csalódott volt.
Csalódott bennem.
Kudarcot vallottam. Ismét. Valóban nem vagyok jó anya. Bűntudatot éreztem a
mellkasomban és szúró fájdalmat, hogy nagyobb lett az esélye, hogy elveszítem,
eltaszítom magam mellől. Pedig pont ezt akartam volna elkerülni.
Megfogtam az arcomon
nyugvó kezét.
Úgy gondoltam, hogy a
teljes történetet ismerje meg az édesapjáról. Ezért mindent elmeséltem neki. A
találkozásunktól kezdve, napjainkig. Láttam a történet alatt az értelmet a
szemében és néha ő is mutatott képeket, vagy érzést próbált átadni, ami az
apjával volt kapcsolatos. Több dolgot már megtudott róla a többiek által. Alice
és Esme nagyon szívesen meséltek neki E… róla.
Még mindig fáj a neve. Erősnek
kell most lennem. Nem hagyhatom, hogy a szomorúságom – amit magamnak okoztam –
és a bűntudatom legyőzzön. Nem mutathatom gyengének magam a lányom előtt.
Egy szó nélkül hallgatta,
figyelte végig a mondandómat.
EDWARD
Az ágyon fekve, fejem
alatt a karommal néztem végig, ahogy a földre ejti a lepedőt, összeszedi a ruháit
és felöltözik. Eszembe jutott, mikor első alkalommal voltam Bellával. Egy
hotelba mentünk. Pontosabban kísértem el.
Mikor távozott, egy részem megkönnyebbült, másik részem pedig azt
akarta, hogy utána menjek, hogy tudjak rá vigyázni, megóvjam mindentől, és vele
legyek. Így követni kezdtem.
Fájt, mikor megláttam, hogy emberi vérrel táplálkozik. A szemszínéből
arra következtettem, hogy nem iszik embervért, de tévedtem. Ismét. Nagyot
nyeltem, ahogy megéreztem a vér csábító szagát, viszont nem hagyhattam, hogy
mással is megtegye, így utána eredtem, miután az egyik bokorba rejtette a
hullát. Majdnem elkapta a következő áldozatát, mikor sikerült a karjánál fogva
elvinnem onnan. Persze, hogy veszekedett velem egy sort, de a végén alkut
kötöttünk. Vagy csak ő engedett?
- Rendben. Ha másképp nem tudok már megszabadulni tőled, akkor
játszunk. Fogócskázzunk. Ha utolérsz, a mai éjszakát rád áldozom a drága
életemből. – nem tudtam tovább visszatartani, felnevettem. – Kérdezhetsz tőlem
Bármit. Válaszolok rá. De, ha nem kapsz el. Akkor lekopsz és úgy teszel, mint
aki nem ismer. Oké? – Semmi esélye sincs ellenem, de megmosolyogtatott, a
naivsága. Megfogtam kinyújtott kezét és megráztam.
- Rendben.
- Ja és még valami. Adj előnyt.
- Minek, ha te vagy a Vadász?
- Mert egy: nő vagyok, kettő: nem vagyok teljesen vámpír, tehát
nincsenek olyan kifinomult érzékeim, mint neked. – Ezzel egyet kellett értenem.
Már csak azért is, mert én voltam a leggyorsabb a családban. Bólintottam egyet,
mire már ott sem volt. Néztem, ahogy futásnak ered és megpróbálja becserkészni
áldozatát. Szinte megbabonázott az egész teste. Nem tudtam elfordítani
tekintetem a formás lábairól és a fenekéről. Megráztam egy kicsit a fejem,
mikor tudatosult bennem, hogy el kell kapnom. Már csak karnyújtásnyira volt
tőlük, mire sikerült elérnem.
- Nyertem. – mondtam halkan a fülébe. Fújtatott egyet. Olyan jó volt,
ahogy egész teste hozzám préselődött... de muszáj volt felállnom, mielőtt
meggondolatlanságot követek el. Segítettem neki is felállni. Viszont a
következő tettemet nem tudatosan csináltam. Egyszerűen valahogy rá kellett
vennem, hogy térjen vissza a helyes útra. Így magyarázom magamnak.
- Nem ért! Már benn voltam a....
- Mivel tudnálak rávenni, hogy ne ölj? Gondolj apádra! Jasperre! Egy
apa büszke lenne, ha olyan gyönyörű lánya lehetne, mint te. Ne rontsd el azzal,
hogy gyilkolsz. – És amikor megláttam a kis piros, tűzrózsákat az arcán,
eldöntöttem, hogy nem fogom hagyni elmenni legközelebb.
- Nem hiszem. De menjünk. Ha már nem tűntél el, akkor betartom, amit
mondtam. – Láttam, ahogy ellép mellőlem és elindul valamerre, de én lefagyva
álltam még mindig az előző helyemen. – Most akkor jössz vagy nem?
- Hova is megyünk? – Gyönyörű volt a mosolya, ahogy felém fordult vele.
- Egy hotelbe.
(…)
- Nem akarsz végre megcsókolni? – szinte hangtalan kérés volt, de
éreztem benne, a felszólítást is. Egy másodpercig nem tudtam mi lenne a helyes. Nagy levegőt vettem,
megnedvesítettem az ajkaimat, és lesz, ami lesszel, megcsókoltam. Mintha egy
atombomba robbant volna közöttünk, ahol összeértek ajkaink és bőrünk. Egyre
csak többet, többet és többet akartam belőle. Lassan mélyítettem el csókunkat
és egész testét bejárták kezeim. A csípőjén állapodtam meg, és egy pillanatnyi
szünetet hagytam neki,m hogy levegőt vehessen. Úgy ziháltam, mintha egy
maratont futottam volna le. De képtelen voltam a bőrétől elszakadni, így
áttértem a nyakára. Hamar visszataláltam a szájához és egyre vadabbul csókoltuk
a másikat. Nem bírtam tovább, letéptem róla
pólóját. Azzal sem foglalkoztam, hogy esetleg nem hozott másikat. Alice –
remélem nem sokat, de – látta, és majd talán hoz váltóruhát. Derekánál fogva
felemeltem és az ágyra raktam, majd felé gördültem. Végig csókoltam a felsőtesttét.
Oldalán simítottam a kezem és jutottam el a nadrágja széléig. Egyre hangosodó
sóhajokat csaltam ki belőle. Körmeivel végig szántotta hátam és erősebben szorított magához.
Szinte még most is
éreztem a testemen az ő testét, és hallottam a hangját magamban. Éreztem, hogy
ennek nem lesz jó vége, nem akarom, hogy észre vegye, hogy készen állok még
egy-két menetre, így inkább eltereltem gondolataimat. Továbbra sem vettem le
szemeim öltözködő alakjáról, de gondolatban már teljesen máshol jártam.
Egy vadászata
alkalmával találkoztunk össze vele. Már akkor levett a lábaimról. Persze nem
viselkedtem vele valami kedvesen, amit azóta már vagy ezerszer megbántam. De
akkor egy betolakodónak éreztem és haragudtam rá, mert nem láttam a fejében
lévő gondolatokat.
Alice látta reggel, hogy Victoria mifelénk menekül. Nem akartunk
galibát a farkasokkal, ezért meg akartuk állítani és megkérdezni tőle, hogy mi
járatban van, mikor megláttam még egy vámpírt. Csak homályosan villant fel a
látomásban, aki Victoria után rohan. De nem tudtuk eldönteni, hogy a társa,
vagy éppen az ellensége. A farkasok is homályosították a képet, de a
környezetet tisztán látta – így én is - , hogy hol fogunk összetalálkozni
velük. Nem törődve Emmett jelzett, hogy
neki Victoria kell, így a másikat magamnak akartam. Vonzott valami, hogy
kiderítsem ki az. Futásnak eredtem, és mikor Ő ugrott, én is a levegőbe
emelkedtem. A derekánál fogva kaptam el és rántottam magammal a földre. Leszorítottam,
hallottam Victoriát nevetni, majd Jasper és Emmett utána eredt, mielőtt
meglógna. Gyorsan lelökött magáról, vagy legalábbis megpróbálta, mert
összefogtam a csuklóit erősen. Viszont arra nem számítottam, hogy megfordul,
így kicsavarta a kezeit az enyémekből. Kezdett bennem felmenni a pumpa. Miért
nem hagyja magát egy kicsit? Csak kérdezni szeretnénk tőle, nem megölni. Egy
szempillantás alatt mögém került. Egy lökést éreztem és a legközelebbi lökött,
viszont az utolsó másodpercben felemeltem a lábam, és a lendülettől hajtva,
felfutottam a törzsén. Előtte értem talajt, így újra szemben álltunk egymással.
Ekkor ütötte meg a fülemet egy szívdobogás. Lassabb volt, mint egy emberé, így
hirtelen nem is tudtam, hogy kié, vagy honnan jön. Nem akartam elhinni, hogy az
előttem lévő személytől eredhet. Nem sok emberit véltem felfedezni benne, a
szemeit leszámítva. Nem volt időm tovább gondolkodni rajta, mert nekem támadt.
A jobb öklét használta, de gyorsabb voltam nála. Nem sokkal, csak egy
tizedmásodperccel talán. Elkaptam és megpördítettem. Ezzel elértem, hogy ismét
közel legyenek a csuklói egymáshoz, két kezembe fogtam hát őket, ezzel is féken
tartva a gazdáját. Majd rájöttem, hogy a legjobban azzal tudom visszatartani,
ha a nyakát fogom kezeim közé. Elengedtem egy kezemmel és kecses nyakára csúsztattam
a másik kezem. Nem adta magát egy könnyen. Komolyan kezdett megizzasztani ez a
nő. Rálépett a lábamra, mire a meglepődöttségemben elengedtem a nyakát, ő pedig
cserébe hátrébb lépett és lefejelt. Hallottam, ahogy az orrom eltörik.
Odakaptam, mire ő megfordult, kirúgta a lábam alólam, a hasamra fordított és
rám térdelt. Azt hittem eldobom az agyamat. Képes egy vámpírt a földre
fektetni. Ahogy rajtam volt éreztem, hogy a vér suhanását az ereiben. Kezeimet
a hátam mögé húzta. Megpróbáltam szabadulni, vagy elérni, hogy lazítson a
szorításán, de nem sokat tudtam vele elérni. Csak annyit, hogy szorosabban
fogott. Vajon képes elérni, hogy eltörje a karjaimat? Megválaszolta ki nem
mondott kérdésemet.
- Hiába próbálkozol. – súgta a fülembe. Majd tovább szorított. Nem
sokáig bírtam tartani magam. Tudom, hogy nem éppen férfias cselekedet, de
éreztem a hajszálrepedéseket a csuklómon, szóval felszisszentem. Hallottam a
többiek gondolatait és lépéseiket, örültem, hogy már közelednek és talán
leszedik rólam ezt a nőszemélyt. Emelkedni kezdett velem együtt és végül maga
előtt tartott, mint egy túszt, háttal nekik. Apám szépen kérte, hogy engedjen
el, de persze, hogy nem tette meg. Szorította még a kezeimet, láttam Esme arcán
a fintort és, hogy fáj látnia, ahogy szenvedek. Majd megláttam Jasper fejében
ezt a lányt, csak fiatalabban és boldogabban. Elég undokul viselkedtem vele,
miután a családom meghívta a házunkba. Egyedül Rosalie értett velem egyet. Ami
meglepő volt, ugyanis soha nem értettünk az előtt egyet semmiben sem.
Az arcomba dobott ruha hozott
vissza az emlékből. Már felöltözve állt előttem, kaján vigyorral a gyönyörű
ajkain. Lenéztem a mellkasomra, hogy lássam mit vágott hozzám.
- Emlékül, hogy legyen miről
eszedbe jussak. – kacsintott még rám, majd kilépett a szobámból. Sóhajtva ültem
fel és fogtam a kezembe az aprócska fehérneműt. Az ágy mellé dobtam. Újabb
emlék villant szemeim elé.
Az én szobámban feküdtünk, a keskeny fekete, bőr kanapémon. Azon törtem
a fejem már előtte is, hogy le kellene cserélni, valami nagyobbra. De nem
akartam Bellát megijeszteni ilyennel, bár szerettem volna, ha mindennap így
ébredne, a karjaim közt. Éreztem, hogy elkezd mocorogni, és álmosan nyitja ki a
szemeit. Összeakadt a pillantásunk és mintha örömöt láttam volna csokoládébarna
szemeiben. Felhajolt hozzám és hozzáérintette finom ajkait enyémekhez. Csak egy
pillanatig tartott, de abban a pillanatban a mennyországban jártam. Eltűnt a
fürdőben, én pedig végig hallgattam, ahogy a vízcseppek a bőréhez érnek. A
következő pillanatban már mellette álltam a víz alatt. Gyengéden végigmostam a
testét, majd viszonzás után, fürdőlepedőbe csavarva mentünk vissza a szobámba
felöltözni.
Végig néztem, ahogy a ruhákat magára húzza, és úgy éreztem, hogy
kínozni akar. Miután végzett elém lépett és elég feltűnően simította meg a
nadrágom elejét. Felnyögtem, és már kaptam volna utána, mikor elillant
mellőlem. Tekintetem a kanapéra vándorolta és akkor vettem észre, hogy egy kis
anyagocska ott maradt mellette, a földön.
- Bella, nem felejtettél el valamit? – emeltem fel és tartottam magam
előtt. Hátrapillantott a válla felett és mosolyra húzta ajkait.
- Tartsd meg. – megrántotta vállait és kiment a szobából. Felnevettem a
cselekedetén, zsebre vágtam a kis anyagot és utána eredtem a földszintre.