Edward
Az
emberektől már sokszor hallottam, hogy nyomorúságos, borzalmas az életük.
Carlisle-tól is hallottam már, mikor egy-egy eset után haza jött a kórházból nem
tudta megmenteni a beteget.
- Borzalmas,
hogy ilyen rövid az emberi élet, és vannak, akiket nem lehet meggyógyítani.
De igazából
fogalmuk sincs arról, hogy mi a valódi szörnyűség. Hogy milyen érzés egy olyan
helyen élni – már ha azt, hogy „vagyok” életnek lehet nevezni. Azt tenni, amit
nem akarsz, amitől már szinte undorodsz. De meg kell tenned, mert ezt választottad,
hogy megmentsd a szeretteidet.
Minden héten
kétszer átélem ugyanazt. Nem akarom. Tiltakozok, de annál rosszabb utána. Látom
a szemükbe a félelmet. Hallom a félelemmel átitatott gondolataikat. Érzem
elernyedő testüket a karjaim között. Hallom, ahogy elégedetten felsóhajtanak a
szörnyek egy-egy lakoma után. És érzem a kielégülést, amit az áldozatok hoznak el
nekem.
Meg sem
közelíti az állatvér az emberit. Mintha egy bolhát akarnánk egy bálnához
hasonlítani. Körülbelül annyi az egésznek az értelme. Most is érzem a mérget
termelődni a számban, ahogy ezekre gondolok.
Hiába
győzködtem Arot a felől, hogy nem fogok emberi véren élni. Nem értem el vele
sokat. Már ha nem soknak vesszük azt, hogy új márvány lépcsőt kellett
csináltatnia másnap. Szerencse, hogy elég kemény a testem. És kaptam egyelőre
egy testőrt is. Hátha valami hülyeséget csinálnék. De életem – létezésem –
legnagyobb hülyeségét már megtettem. Ennél nagyobb kárt nem igazán fogok tudni
okozni. Akkor sem, ha még vagy ezer évig éle… létezem.
Otthagytam a
családom és a létezésem értelmét Forksban, azért hogy ne neki kelljen eljönnie
ide. Ez egy hosszú történet, hogy miért is. És bonyolult is.
Kopogtatnak
az ajtón. Nem értem minek. Itt úgy sem lehet az embernek magánélete.
- Gyere! –
kinyílik az ajtó és újdonsült Testőröm lép be. A szokásos öltözékben van.
Fekete köpeny, alatta pedig szintén fekete ruha.
- A Mester
látni akar. – és már itt sincs. Egyáltalán nem kedveltük meg ez idő alatt
egymást Jane-nel. Az öccsével meg pláne. Nagyon élvezik, ha rajtam
gyakorolhatnak. Vagy így akarnak
ellensúlyozni, hogy hallom a gondolataikat?
Felkeltem az
ágyról, magamra terítettem a köpenyt és már követtem is Jane-t a trónterembe.
Bella
Miután
elmeséltem az egész családnak, hogy mi történt egy órája a kisházban,
mindannyian csendben ülnek. Az ablak előtt álltam meg, Renesmee pedig Daniellel
maradt a kis házban.
Mielőtt
elmagyarázhattam volna a dolgokat neki, megjelent Dan, amiért most egyelőre
hálás voltam. Nem tudom még meddig húzhatom az időt. Talán őt nem zargatja
ezzel, különben csúnya világ lesz.
- Én nem
csodálom, hogy ilyen Csodagyereketek van. – vont vállat Emmett lazán és nézte
tovább a tévét. Egy emberként fordultunk felé. Én még a szemöldököm is
felhúztam. – Most miért néztek így? Edward is tehetséges, meg Bella is
különleges. Azon lepődtem volna meg, ha a gyerek nem lesz az valamiben. – mikor
kimondta nevét, olyan volt, mintha
szíven szúrtak volna. Még magamban sem merem kimondani a nevét, nem hogy hangosan.
Ő meg itt dobálózik vele. – De nekünk mikor mutatja meg?
- Nem
tudjuk, hogy mindenkin működik-e. Edward képessége sem működik Bellán. –
szólalt meg Jasper. A kétszemélyes kanapén ül, mellette szorosan Alice. Örülök
a bátyám boldogságának, de irigylem is érte. Neki itt van a párja.
- A pajzsa
miatt.
- Ez olyan,
mint a gondolat átvitel. Csak emlékkel.
- Fiam, jól
érzed magad? – próbálja apám elrejteni a mosolyát, de nem igazán sikerül.
- Miért? –
fordult felé értetlenül Emmett.
- Mert olyan
„okosakat” mondasz most, drágám. – lépett a férje mellé Rose és egy puszit
nyomott az arcára.
Az elkapta a
derekát és az ölébe húzta. Elkaptam a tekintetem róluk. Mi van ma velem? Találkozik
a tekintetem Esmejével. Halványan elmosolyodik és látom az együtt érzést és a
sajnálatot benne. Tőlem csak egy fintorra futja.
- Ki kell
próbálni, hogy még mire képes az unokám. – melegség öntötte el az utolsó szónál
a szívem, ahogy Carlisle kiejtette.
- Lehetek az
első? – lelkesült fel a nagy medve. Eddig tartott a komoly formája.
- Már csak a
harmadik lehetsz Emmett. – hallottunk egy hangot a bejárati ajtó felől. Hatalmas
mosollyal az arcán lépett be karján a kislányommal Daniel. Amint meglátott már
kapálózni kezdett felém. – És van még valami. – azzal letette a földre, a
talpaira lányom, aki egy kicsit
megbillenve, de megtartva az
egyensúlyát, elindult felém.
Szó szerint
mindenkinek tátva maradt a szája döbbenetében. Én inkább csak lesokkolódtam.
Ijedten néztem Carlisle-ra, aki hasonló szemekkel nézett vissza rám. Két
lépéssel előttem megállt és seggre csücsült volna, ha nem nyúlok érte. Elnevette
magát és összecsapta a kis kezecskéit. Felvettem a karomba és sok puszit
nyomtam az arcára. Ő az egyedüli jó dolog az életemben most már. És ezt is Neki köszönhetem.
- Vállalom!
– állt fel és nyújtotta a kezeit Emmett. A lányom felé fordultam először.
- Kicsim, most
Emmett bácsinak is mutass hasonlót, mint ott kint nekem, rendben? Mutass neki
valami szépet. – bólintott egy aprót és nyújtotta a kezét Emmett arcához, de
azt nem engedte, hogy átvegye tőlem. Láttam elhomályosodni a szemeit. A mosolya
egyre nagyobb lett, majd pár pillanattal később ismét a jelenben volt.
- Milyen
volt? – kérdezte Rose és közelebb jött hozzánk. Tőlem mégis tartva a
távolságot.
-
Hihetetlen. Ha nem magam éltem volna át, el sem hiszem.
- Én is így
voltam vele. – lépett közelebb Dan, miközben a derekamra tette a kezét. Úgy
láttam ez nem csak nekem tűnt fel a szobában egyedül.
- Szabad? –
nézett rám Rosalie. Biccentettem neki és hagytam, hogy közelebb lépjen.
Ugyanaz
játszódott le, mint az előbb a férjénél. Majd szép lassan mindenkin. A végén
már láttam a lányon, hogy kimerítette a
dolog, így rá hivatkozva elhagytam a Cullen házat. A többiek még azt beszélték
meg, hogy kinek mit mutatott meg. Általános dolgokat vetített le nekik, mint,
ahogy játszanak vele, ahogy Esme megeteti, Carlsile dolgozószobája, mikor
méregeti és csiklandozza, vagy mikor Emmett játszik vele.
Amint
betettem a kiságyba, már mélyen aludt. Dan megállt az ajtóban. Összefonta
kezeit a mellkasán. Adtam még egy utolsó puszit a kislányomnak, majd kézen fogtam
Dant és átvezettem a hálóba.
Becsuktam és
kulcsra zártam az ajtót. De nem fordultam még felé. Nem is tudtam igazán, hogy
mit akarok most tőle. Mintha nem is én irányítottam volna a testemet.
- Mit
csinálsz? – kérdezte érdeklődve, de nem jött ő sem közelebb hozzám.
- Szeretsz
még? – nem volt erősebb a hangom a suttogásnál. De nem féltem, hogy nem hallja
meg.
- Tessék?
Bella, hogy kérdezhetsz ilyet? Persze, hogy szeretlek.
- Akkor
segíts. – ahogy felemeltem a fejem éreztem meg, hogy két könnycsepp végig
csúszik az arcomon. Fel sem tűnt, hogy könnyezek. Dan arca elgyengült, de még
mindig ott állt az ággyal szemben.
- Miben?
- Segíts,
hogy elfelejtsem Őt. Igazad volt a minap. Igaz, hogy a lányom döbbentett rá,
mikor meghallott minket veszekedni, de igaza van. Én… Haragszom rá, gyűlölöm,
amiért ezt megcsinálta velem. Velünk.
Hogy nem hagyta, hogy én csináljam, ahogy elterveztem. Tudom, hogy azt mondtam
neki, nem akarom többet látni, és meg is fenyegettem, hogy megölöm, de…
- … de akkor
is őt szereted. Megértelek, Bella. Legalábbis azt hiszem. Ez érthető is. Hiszen
tőle van Renesmee.
- Egy gyerek
nem köt össze két embert. – elfordult tőlem. – Mielőtt elment volna, megkérdezte,
hogy miért nem adtam neked egy esélyt soha. – felém kapta a fejét és
összevonta szemöldökét.
Egyenesen a
szemébe néztem. A könnyeim még mindig folytak az arcomon, de nem tudtam volna
megmondani, hogy akkor éppen miért sírok.
- Te mit
válaszoltál neki?
- Nem
válaszoltam. Kikerültem a kérdést.
- Miért?
- Annyiszor
megpróbáltuk megölni a másikat Dan. De aztán mégsem tettük meg. Soha.
- Ami késik,
az nem múlik.
- Ezt most
te sem gondolod komolyan. – majdnem elnevettem magam.
Tudom, hogy
most már nem ölne meg. Semmi pénzért. Három okot is feltudok hozni: 1: szeret
engem; 2: fontos neki Renesmee; 3: nem tudna két lépést sem tenni, Jasper bosszút
állna. És a többi Cullen is. Ezt persze nem osztottam meg vele. De szerintem
magától is tudja.
- És nekem
válaszolsz?
- Mert azt
gondoltam mindig is, hogy jól elvagyok én magamban. Meg talán az is benne van,
hogy féltem. Tőled. Az érzéseimtől. Mindentől. Hogy elgyengülök és egy gyenge
pillanatomban mégis csak végzel velem. A vadászoknak mindig azt tanítják, hogy
ne bízzon senkiben sem. Felelőtlen
lettem volna, ha egy híradóba bele szeretek. De a legfőképp ami visszatartott
az az volt, hogy nem tudtam igazán komolyan gondolod-e. Valódiak-e az érzéseid
irántam. Ennyi.
Néma csend
állt be közénk. Ő emésztette a hallottakat, én meg hagytam.
- És most?
Még mindig kételkedsz az érzéseimben? De hogy lehet az, hogy az információk,
amiket átadtam, azokat elhitted, de amit rólunk mondtam azt nem?
- Az infókat
sem hittem el mindig. De úgy voltam vele, hogy ha átversz – megvontam lazán a
vállaim – megkereslek és megöllek. Aztán keresek helyetted valaki más
informátort.
- Menyire
könnyen dobálózol az életekkel. – vált gúnyossá a hangja.
- Egész
életemben ezt csináltam. Már belejöttem. És visszatérve az előző kérdésedhez… -
áthidaltam a kettőnk között lévő távolságot, de nem eresztettem el a tekintetét
– … most már hiszek neked. Azt akarom, hogy bizonyítsd is be az állításodat.
- Szóval
adsz egy esélyt?
Bólintottam.
Ő pedig megcsókolt.
Edward
Sötét volt,
ahogy átléptük Volterra kapuit. Néma csendben suhantunk a város utcáin. Jane,
Demetri, Alec és én. Behajtani voltunk. Pénzt. Nem értem miért kell a
Volturinak pénz, ha úgysem költik el soha. Mi legalább elmentünk vásárolni.
Főleg Rose és Alice. Alice. Az idegesítő kis törpe. Mennyire hiányzik most. Meg
persze a többiek is.
- Ne rágd
már magad, Edward! Azzal nem lesz jobb. – ért utol Demetri. Még vele értem meg
magam a legjobban.
- Kösz. –
morogtam az orrom alatt, majd előttük léptem be a várba. Lehajtottam a fejemről
a csuklyát és a szobám felé vettem az irányt egyből.
- Hé! A
Mesternek beszámolót kell adni! – kiáltott utánam Demetri.
- Ti is ott
voltatok nem? – ennyivel el van intézve a részemről. Nem jó pofizni jöttem ide.
Két év múlva pedig már itt sem leszek.
Nem ért már
a lábam földet, mikor hatalmas kín vette hatalmába testemet. Mindenem fájt. Az
izmaim begörcsöltek, nem jutottam levegőhöz. Jane.
- Engedd el
őt! Hagyd békén!
- A Mester mindenkit látni akar.
- Ez akkor
sem megoldás mindenre! Ő itt kegyelmet élvez, mert egy Cullen. Szóval hagyd
békén.
- Csak azt a
szukát védi, amelyik gyáva volt ide tolni a képét! Nem fogok vele másként
bánni.
Nem múlt a
fájdalom. Tudom, hogy nem lehetséges, de kezdett elmenni a látásom is. Majd
hirtelen abba maradt minden. Összerogytam a kőpadlóra és ziháltam, levegőért
kapkodtam, mint egy fuldokló. Még nem jutottak el az agyamig a szavak, amiket
Jane mondott. Még nem.
- Ne beszélj
így Belláról! Tudod jól, hogy Aro nem szereti, hogy ilyen vagy. És most
menjünk. Ne várakoztassuk meg továbbra is.
Kellett még
pár pillanat, mire magamhoz tértem, majd én is követtem őket.
A recepciós
pulthoz közeledve már hallottam Sylvia gondolatait. Egyfolytában csak rólam
ábrándozott. Nagyon bosszantó tud már lenni fél év után. Azt hinné az ember,
hogy egy idő után hozzá lehet szokni a kellemetlenségekhez, de ez nem igaz.
Ebben jelenleg nem igaz. A vér már más kérdés.
Megszaporáztam
lépteimet, de pont felállt és utánam szólt, mielőtt beléphettem volna a
terembe.
- Mr.
Cullen! Levele jött. – felém nyújtotta a borítékot és az asztalon áthajolva
mutatta nekem kebleit. De a nyakától nem tudtam elválni. Láttam az ereket a
nyaka mind két oldalán és bennük az éltető nedűt. Nyeltem egyet, elmormogtam
egy köszönömöt, majd a ruhám alá rejtettem a drága kincsemet.
Még aznap
éjjel feküdtem a szobámban az ágyon. Néztem a plafont és hagytam, hogy a
lelkiismeret-furdalásom vegye át a hatalmat felettem. Este amint a szobámba
értem feltéptem a borítékot és elolvastam a levelet.
Összeszorult
a nem létező szívem, mikor azt a részt olvastam, hogy milyen sokat fejlődik
a lányom és milyen rosszul néz ki a Szerelmem,
de már kezdi összeszedni magát. Harag öntött el, hogy megtudtam Daniel a
közelükben van. Biztos, hogy Bellát akarja megszerezni. Behálózza a lányomat is.
El fogom veszíteni őket. Ilyenkor egy hang megszólalt a fejemben, hogy már
elveszítetted őket. Mennyire igaza van! Akkor, amikor igent mondtam Aronak.
Mikor elküldtem a levelet. De késő bánat. A többi közé zárom a levelet és
visszafekszem az ágyra. Magam elé idézem Szerelmem alakját. Dús, hosszú,
gesztenyebarna haját, telt idomait, hosszú, vékony lábait. És mellé elképzelem
a lányomat is, a leírtak alapján. Rá hasonlít. Egyértelműen. Bár az én
szemeimet és hajszínemet örökölte,de a vonásai Belláé. Mindig is egy ilyen
gyereket szerettem volna. Elmosolyodtam a gondolatra és lehunytam a szemeimet.
Egyszer csak
nyílt az ajtó és egy szőke fej kukucskált be rajta. Hatalmas mosoly játszott az
ajkain, ahogy félig behajolt az ajtón. A gondolataival már nem is foglalkoztam.
Kezdem megszokni őket.
- Zavarlak?
- Nem.
Felültem és
megpaskoltam magam mellett a helyet. Azonnal helyet foglalt.
- Mi
járatban vagy?
- Csak látni
akartalak. Felix mondta, hogy nem vagy valami jó hangulatban és hátha én
feltudlak majd dobni. – oldalra hajtotta a fejét én meg most először, hogy itt
vagyok, elröhögtem magam. Társaságot küldenek nekem. Ez hihetetlen.
- Miért
hiszi azt, hogy rád van szükségem? Egy nőre?
- Egy nő
ellen a legjobb orvosság egy másik nő.
Leolvadt a
mosoly az arcomról. Térdeimre támaszkodtam és a padlót kezdtem fixírozni.
- Ő ellene
nem. Ellene nincs orvosság.
- Elmondod?
- Nem
akarlak vele untatni.
- Nem
untatnál, Edward. – vállamra tetette a kezét és megszorította egy kicsit. –
Könnyíteni szeretnék a terheiden. Mondd el. Mesélj nekem róla.
Felé
fordítottam a fejem. Amint találkozott a tekintetünk, mintha egy másik világba
kerültem volna. Karmazsinvörös szemei nyitottak voltak, várakozóak és
gyönyörűek.
- Most
inkább ne. Nem akarok beszélgetni. Róla meg végképp nem.
Egész éjjel nem
szólaltunk meg.
Na, hogy
tetszett? Kíváncsi vagyok ki mire gondol a két fő-fő szereplőnk éjjeli
tevékenységével kapcsolatban! J És Természetesen a véleményeitekre is!
Mivel jövő
héten elutazom, utána pedig tanulnom kell, nem tudom, hogy mikor fogok tudni
ismét egy fejezetet hozni, de igyekszem vele. Kérlek ne fosszatok meg a
véleményektől, kritikáktól és persze a pipáktól se! Azokból tanul az ember és
válik egyre jobbá!
Jó olvasást!
J
UI: Azt is
megírhatjátok, hogy Edward volterrai „életét” szívesen olvasnátok-e, mert akkor
megírom, hasonlóan, mint ebben a fejezetbe.
hali
VálaszTörlésnanee nem hiszem el itt igy abbahagyni most komoly
nem akarok arra gondolni h mind2nek van szeretöjük még Bellánál értem h probálkozik
de Edward a hös szerelmes aki válalta h elmegy othagy mmindent és most mások lánnyal van éjjelente na azt márt nem nem hiszem el
nagyon nagyon várom a kövi
üdv
Reni
Sziaaaaa!
VálaszTörlésHuuu, en tegnap talaltam ra a toridre es imadoooom!!! En kivancsi lennek Edward volterrai eletere, nagyon is! :)
De kerlek mondd h Bella nem fekszik le Dannel! :'( Es Edward sem vmelyik volterrai novel! :( Ne csinaljak ezt :'( :(
Varom a kovit!
Puszi :)