2014. augusztus 2., szombat

17. fejezet

Edward


Az emberektől már sokszor hallottam, hogy nyomorúságos, borzalmas az életük. Carlisle-tól is hallottam már, mikor egy-egy eset után haza jött a kórházból nem tudta megmenteni a beteget.
- Borzalmas, hogy ilyen rövid az emberi élet, és vannak, akiket nem lehet meggyógyítani.
De igazából fogalmuk sincs arról, hogy mi a valódi szörnyűség. Hogy milyen érzés egy olyan helyen élni – már ha azt, hogy „vagyok” életnek lehet nevezni. Azt tenni, amit nem akarsz, amitől már szinte undorodsz. De meg kell tenned, mert ezt választottad, hogy megmentsd a szeretteidet.

Minden héten kétszer átélem ugyanazt. Nem akarom. Tiltakozok, de annál rosszabb utána. Látom a szemükbe a félelmet. Hallom a félelemmel átitatott gondolataikat. Érzem elernyedő testüket a karjaim között. Hallom, ahogy elégedetten felsóhajtanak a szörnyek egy-egy lakoma után. És érzem a kielégülést, amit az áldozatok hoznak el nekem.

Meg sem közelíti az állatvér az emberit. Mintha egy bolhát akarnánk egy bálnához hasonlítani. Körülbelül annyi az egésznek az értelme. Most is érzem a mérget termelődni a számban, ahogy ezekre gondolok.
Hiába győzködtem Arot a felől, hogy nem fogok emberi véren élni. Nem értem el vele sokat. Már ha nem soknak vesszük azt, hogy új márvány lépcsőt kellett csináltatnia másnap. Szerencse, hogy elég kemény a testem. És kaptam egyelőre egy testőrt is. Hátha valami hülyeséget csinálnék. De életem – létezésem – legnagyobb hülyeségét már megtettem. Ennél nagyobb kárt nem igazán fogok tudni okozni. Akkor sem, ha még vagy ezer évig éle… létezem.

Otthagytam a családom és a létezésem értelmét Forksban, azért hogy ne neki kelljen eljönnie ide. Ez egy hosszú történet, hogy miért is. És bonyolult is.

Kopogtatnak az ajtón. Nem értem minek. Itt úgy sem lehet az embernek magánélete.
- Gyere! – kinyílik az ajtó és újdonsült Testőröm lép be. A szokásos öltözékben van. Fekete köpeny, alatta pedig szintén fekete ruha.
- A Mester látni akar. – és már itt sincs. Egyáltalán nem kedveltük meg ez idő alatt egymást Jane-nel. Az öccsével meg pláne. Nagyon élvezik, ha rajtam gyakorolhatnak. Vagy így akarnak ellensúlyozni, hogy hallom a gondolataikat?

Felkeltem az ágyról, magamra terítettem a köpenyt és már követtem is Jane-t a trónterembe.




Bella


Miután elmeséltem az egész családnak, hogy mi történt egy órája a kisházban, mindannyian csendben ülnek. Az ablak előtt álltam meg, Renesmee pedig Daniellel maradt a kis házban.
Mielőtt elmagyarázhattam volna a dolgokat neki, megjelent Dan, amiért most egyelőre hálás voltam. Nem tudom még meddig húzhatom az időt. Talán őt nem zargatja ezzel, különben csúnya világ lesz.
- Én nem csodálom, hogy ilyen Csodagyereketek van. – vont vállat Emmett lazán és nézte tovább a tévét. Egy emberként fordultunk felé. Én még a szemöldököm is felhúztam. – Most miért néztek így? Edward is tehetséges, meg Bella is különleges. Azon lepődtem volna meg, ha a gyerek nem lesz az valamiben. – mikor kimondta  nevét, olyan volt, mintha szíven szúrtak volna. Még magamban sem merem kimondani a nevét, nem hogy hangosan. Ő meg itt dobálózik vele. – De nekünk mikor mutatja meg?
- Nem tudjuk, hogy mindenkin működik-e. Edward képessége sem működik Bellán. – szólalt meg Jasper. A kétszemélyes kanapén ül, mellette szorosan Alice. Örülök a bátyám boldogságának, de irigylem is érte. Neki itt van a párja.
- A pajzsa miatt.
- Ez olyan, mint a gondolat átvitel. Csak emlékkel.
- Fiam, jól érzed magad? – próbálja apám elrejteni a mosolyát, de nem igazán sikerül.
- Miért? – fordult felé értetlenül Emmett.
- Mert olyan „okosakat” mondasz most, drágám. – lépett a férje mellé Rose és egy puszit nyomott az arcára.
Az elkapta a derekát és az ölébe húzta. Elkaptam a tekintetem róluk. Mi van ma velem? Találkozik a tekintetem Esmejével. Halványan elmosolyodik és látom az együtt érzést és a sajnálatot benne. Tőlem csak egy fintorra futja.
- Ki kell próbálni, hogy még mire képes az unokám. – melegség öntötte el az utolsó szónál a szívem, ahogy Carlisle kiejtette.
- Lehetek az első? – lelkesült fel a nagy medve. Eddig tartott a komoly formája.
- Már csak a harmadik lehetsz Emmett. – hallottunk egy hangot a bejárati ajtó felől. Hatalmas mosollyal az arcán lépett be karján a kislányommal Daniel. Amint meglátott már kapálózni kezdett felém. – És van még valami. – azzal letette a földre, a talpaira  lányom, aki egy kicsit megbillenve, de megtartva  az egyensúlyát, elindult felém.
Szó szerint mindenkinek tátva maradt a szája döbbenetében. Én inkább csak lesokkolódtam. Ijedten néztem Carlisle-ra, aki hasonló szemekkel nézett vissza rám. Két lépéssel előttem megállt és seggre csücsült volna, ha nem nyúlok érte. Elnevette magát és összecsapta a kis kezecskéit. Felvettem a karomba és sok puszit nyomtam az arcára. Ő az egyedüli jó dolog az életemben most már. És ezt is Neki köszönhetem.
- Vállalom! – állt fel és nyújtotta a kezeit Emmett. A lányom felé fordultam először.
- Kicsim, most Emmett bácsinak is mutass hasonlót, mint ott kint nekem, rendben? Mutass neki valami szépet. – bólintott egy aprót és nyújtotta a kezét Emmett arcához, de azt nem engedte, hogy átvegye tőlem. Láttam elhomályosodni a szemeit. A mosolya egyre nagyobb lett, majd pár pillanattal később ismét a jelenben volt.
- Milyen volt? – kérdezte Rose és közelebb jött hozzánk. Tőlem mégis tartva a távolságot.
- Hihetetlen. Ha nem magam éltem volna át, el sem hiszem.
- Én is így voltam vele. – lépett közelebb Dan, miközben a derekamra tette a kezét. Úgy láttam ez nem csak nekem tűnt fel a szobában egyedül.
- Szabad? – nézett rám Rosalie. Biccentettem neki és hagytam, hogy közelebb lépjen.

Ugyanaz játszódott le, mint az előbb a férjénél. Majd szép lassan mindenkin. A végén már láttam a lányon, hogy kimerítette  a dolog, így rá hivatkozva elhagytam a Cullen házat. A többiek még azt beszélték meg, hogy kinek mit mutatott meg. Általános dolgokat vetített le nekik, mint, ahogy játszanak vele, ahogy Esme megeteti, Carlsile dolgozószobája, mikor méregeti és csiklandozza, vagy mikor Emmett játszik vele.
Amint betettem a kiságyba, már mélyen aludt. Dan megállt az ajtóban. Összefonta kezeit a mellkasán. Adtam még egy utolsó puszit a kislányomnak, majd kézen fogtam Dant és átvezettem a hálóba.

Becsuktam és kulcsra zártam az ajtót. De nem fordultam még felé. Nem is tudtam igazán, hogy mit akarok most tőle. Mintha nem is én irányítottam volna a testemet.
- Mit csinálsz? – kérdezte érdeklődve, de nem jött ő sem közelebb hozzám.
- Szeretsz még? – nem volt erősebb a hangom a suttogásnál. De nem féltem, hogy nem hallja meg.
- Tessék? Bella, hogy kérdezhetsz ilyet? Persze, hogy szeretlek.
- Akkor segíts. – ahogy felemeltem a fejem éreztem meg, hogy két könnycsepp végig csúszik az arcomon. Fel sem tűnt, hogy könnyezek. Dan arca elgyengült, de még mindig ott állt az ággyal szemben.
- Miben?
- Segíts, hogy elfelejtsem Őt. Igazad volt a minap. Igaz, hogy a lányom döbbentett rá, mikor meghallott minket veszekedni, de igaza van. Én… Haragszom rá, gyűlölöm, amiért ezt megcsinálta velem. Velünk. Hogy nem hagyta, hogy én csináljam, ahogy elterveztem. Tudom, hogy azt mondtam neki, nem akarom többet látni, és meg is fenyegettem, hogy megölöm, de…
- … de akkor is őt szereted. Megértelek, Bella. Legalábbis azt hiszem. Ez érthető is. Hiszen tőle van Renesmee.
- Egy gyerek nem köt össze két embert. – elfordult tőlem. – Mielőtt elment volna, megkérdezte, hogy miért nem adtam neked egy esélyt soha. – felém kapta a fejét és összevonta  szemöldökét.
Egyenesen a szemébe néztem. A könnyeim még mindig folytak az arcomon, de nem tudtam volna megmondani, hogy akkor éppen miért sírok.
- Te mit válaszoltál neki?
- Nem válaszoltam. Kikerültem a kérdést.
- Miért?
- Annyiszor megpróbáltuk megölni a másikat Dan. De aztán mégsem tettük meg. Soha.
- Ami késik, az nem múlik.
- Ezt most te sem gondolod komolyan. – majdnem elnevettem magam.
Tudom, hogy most már nem ölne meg. Semmi pénzért. Három okot is feltudok hozni: 1: szeret engem; 2: fontos neki Renesmee; 3: nem tudna két lépést sem tenni, Jasper bosszút állna. És a többi Cullen is. Ezt persze nem osztottam meg vele. De szerintem magától is tudja.
- És nekem válaszolsz?
- Mert azt gondoltam mindig is, hogy jól elvagyok én magamban. Meg talán az is benne van, hogy féltem. Tőled. Az érzéseimtől. Mindentől. Hogy elgyengülök és egy gyenge pillanatomban mégis csak végzel velem. A vadászoknak mindig azt tanítják, hogy ne bízzon senkiben sem. Felelőtlen lettem volna, ha egy híradóba bele szeretek. De a legfőképp ami visszatartott az az volt, hogy nem tudtam igazán komolyan gondolod-e. Valódiak-e az érzéseid irántam. Ennyi.
Néma csend állt be közénk. Ő emésztette a hallottakat, én meg hagytam.
- És most? Még mindig kételkedsz az érzéseimben? De hogy lehet az, hogy az információk, amiket átadtam, azokat elhitted, de amit rólunk mondtam azt nem?
- Az infókat sem hittem el mindig. De úgy voltam vele, hogy ha átversz – megvontam lazán a vállaim – megkereslek és megöllek. Aztán keresek helyetted valaki más informátort.
- Menyire könnyen dobálózol az életekkel. – vált gúnyossá a hangja.
- Egész életemben ezt csináltam. Már belejöttem. És visszatérve az előző kérdésedhez… - áthidaltam a kettőnk között lévő távolságot, de nem eresztettem el a tekintetét – … most már hiszek neked. Azt akarom, hogy bizonyítsd is be az állításodat.
- Szóval adsz egy esélyt?
Bólintottam. Ő pedig megcsókolt.



Edward


Sötét volt, ahogy átléptük Volterra kapuit. Néma csendben suhantunk a város utcáin. Jane, Demetri, Alec és én. Behajtani voltunk. Pénzt. Nem értem miért kell a Volturinak pénz, ha úgysem költik el soha. Mi legalább elmentünk vásárolni. Főleg Rose és Alice. Alice. Az idegesítő kis törpe. Mennyire hiányzik most. Meg persze a többiek is.
- Ne rágd már magad, Edward! Azzal nem lesz jobb. – ért utol Demetri. Még vele értem meg magam a legjobban.
- Kösz. – morogtam az orrom alatt, majd előttük léptem be a várba. Lehajtottam a fejemről a csuklyát és a szobám felé vettem az irányt egyből.
- Hé! A Mesternek beszámolót kell adni! – kiáltott utánam Demetri.
- Ti is ott voltatok nem? – ennyivel el van intézve a részemről. Nem jó pofizni jöttem ide. Két év múlva pedig már itt sem leszek.
Nem ért már a lábam földet, mikor hatalmas kín vette hatalmába testemet. Mindenem fájt. Az izmaim begörcsöltek, nem jutottam levegőhöz. Jane.
- Engedd el őt! Hagyd békén!
- A Mester mindenkit látni akar.
- Ez akkor sem megoldás mindenre! Ő itt kegyelmet élvez, mert egy Cullen. Szóval hagyd békén.
- Csak azt a szukát védi, amelyik gyáva volt ide tolni a képét! Nem fogok vele másként bánni.
Nem múlt a fájdalom. Tudom, hogy nem lehetséges, de kezdett elmenni a látásom is. Majd hirtelen abba maradt minden. Összerogytam a kőpadlóra és ziháltam, levegőért kapkodtam, mint egy fuldokló. Még nem jutottak el az agyamig a szavak, amiket Jane mondott. Még nem.
- Ne beszélj így Belláról! Tudod jól, hogy Aro nem szereti, hogy ilyen vagy. És most menjünk. Ne várakoztassuk meg továbbra is.
Kellett még pár pillanat, mire magamhoz tértem, majd én is követtem őket.

A recepciós pulthoz közeledve már hallottam Sylvia gondolatait. Egyfolytában csak rólam ábrándozott. Nagyon bosszantó tud már lenni fél év után. Azt hinné az ember, hogy egy idő után hozzá lehet szokni a kellemetlenségekhez, de ez nem igaz. Ebben jelenleg nem igaz. A vér már más kérdés.
Megszaporáztam lépteimet, de pont felállt és utánam szólt, mielőtt beléphettem volna a terembe.
- Mr. Cullen! Levele jött. – felém nyújtotta a borítékot és az asztalon áthajolva mutatta nekem kebleit. De a nyakától nem tudtam elválni. Láttam az ereket a nyaka mind két oldalán és bennük az éltető nedűt. Nyeltem egyet, elmormogtam egy köszönömöt, majd a ruhám alá rejtettem a drága kincsemet.

Még aznap éjjel feküdtem a szobámban az ágyon. Néztem a plafont és hagytam, hogy a lelkiismeret-furdalásom vegye át a hatalmat felettem. Este amint a szobámba értem feltéptem a borítékot és elolvastam a levelet.
Összeszorult a nem létező szívem, mikor azt a részt olvastam, hogy milyen sokat fejlődik a  lányom és milyen rosszul néz ki a Szerelmem, de már kezdi összeszedni magát. Harag öntött el, hogy megtudtam Daniel a közelükben van. Biztos, hogy Bellát akarja megszerezni. Behálózza a lányomat is. El fogom veszíteni őket. Ilyenkor egy hang megszólalt a fejemben, hogy már elveszítetted őket. Mennyire igaza van! Akkor, amikor igent mondtam Aronak. Mikor elküldtem a levelet. De késő bánat. A többi közé zárom a levelet és visszafekszem az ágyra. Magam elé idézem Szerelmem alakját. Dús, hosszú, gesztenyebarna haját, telt idomait, hosszú, vékony lábait. És mellé elképzelem a lányomat is, a leírtak alapján. Rá hasonlít. Egyértelműen. Bár az én szemeimet és hajszínemet örökölte,de a vonásai Belláé. Mindig is egy ilyen gyereket szerettem volna. Elmosolyodtam a gondolatra és lehunytam a szemeimet.

Egyszer csak nyílt az ajtó és egy szőke fej kukucskált be rajta. Hatalmas mosoly játszott az ajkain, ahogy félig behajolt az ajtón. A gondolataival már nem is foglalkoztam. Kezdem megszokni őket.
- Zavarlak?
- Nem.
Felültem és megpaskoltam magam mellett a helyet. Azonnal helyet foglalt.
- Mi járatban vagy?
- Csak látni akartalak. Felix mondta, hogy nem vagy valami jó hangulatban és hátha én feltudlak majd dobni. – oldalra hajtotta a fejét én meg most először, hogy itt vagyok, elröhögtem magam. Társaságot küldenek nekem. Ez hihetetlen.
- Miért hiszi azt, hogy rád van szükségem? Egy nőre?
- Egy nő ellen a legjobb orvosság egy másik nő.
Leolvadt a mosoly az arcomról. Térdeimre támaszkodtam és a padlót kezdtem fixírozni.
- Ő ellene nem. Ellene nincs orvosság.
- Elmondod?
- Nem akarlak vele untatni.
- Nem untatnál, Edward. – vállamra tetette a kezét és megszorította egy kicsit. – Könnyíteni szeretnék a terheiden. Mondd el. Mesélj nekem róla.
Felé fordítottam a fejem. Amint találkozott a tekintetünk, mintha egy másik világba kerültem volna. Karmazsinvörös szemei nyitottak voltak, várakozóak és gyönyörűek.
- Most inkább ne. Nem akarok beszélgetni. Róla meg végképp nem.
Egész éjjel nem szólaltunk meg.



Na, hogy tetszett? Kíváncsi vagyok ki mire gondol a két fő-fő szereplőnk éjjeli tevékenységével kapcsolatban! J És Természetesen a véleményeitekre is!
Mivel jövő héten elutazom, utána pedig tanulnom kell, nem tudom, hogy mikor fogok tudni ismét egy fejezetet hozni, de igyekszem vele. Kérlek ne fosszatok meg a véleményektől, kritikáktól és persze a pipáktól se! Azokból tanul az ember és válik egyre jobbá!
Jó olvasást! J

UI: Azt is megírhatjátok, hogy Edward volterrai „életét” szívesen olvasnátok-e, mert akkor megírom, hasonlóan, mint ebben a fejezetbe.

2 megjegyzés:

  1. hali

    nanee nem hiszem el itt igy abbahagyni most komoly
    nem akarok arra gondolni h mind2nek van szeretöjük még Bellánál értem h probálkozik
    de Edward a hös szerelmes aki válalta h elmegy othagy mmindent és most mások lánnyal van éjjelente na azt márt nem nem hiszem el
    nagyon nagyon várom a kövi
    üdv
    Reni

    VálaszTörlés
  2. Sziaaaaa!
    Huuu, en tegnap talaltam ra a toridre es imadoooom!!! En kivancsi lennek Edward volterrai eletere, nagyon is! :)
    De kerlek mondd h Bella nem fekszik le Dannel! :'( Es Edward sem vmelyik volterrai novel! :( Ne csinaljak ezt :'( :(
    Varom a kovit!
    Puszi :)

    VálaszTörlés