19. fejezet

Sziasztok!

Nem mentegetőzök. Ihlethiányban szenvedtem, pontosabban írni nem tudtam. Sem időm, sem kedvem nem volt. Nem sokára véget ér az Edward nélküli élet (Bella számára) és már nekem is több kedvem lesz írni. Ez a rész szerintem egy kicsit nyúzott lett, de remélem nektek tetszik majd.
Köszönöm az előző részekhez a hozzászólásokat, pipákat. Remélem ennél is megszántok pár darabbal és van azért, aki még olvas engem is. :)
Jó olvasást! :)

Bella

Csendben hagytam el Renesmee szobáját. Behúztam magam után az ajtót és a konyhába mentem. Töltöttem magamnak egy pohár narancslevet és leültem az asztalhoz. Azonnal elmémbe villantak a délután képei. Egy sóhaj kíséretében engedtem át magam nekik:

Renesmee egy szó nélkül végighallgatta az apjáról a történetemet. Mindent elmeséltem neki. Az első találkozástól kezdve, hogyan ismertem meg az egész családot, hogyan szerettünk egymásba, az elválásokon keresztül a végső elválásig és döntésemig. Mindent elmondtam neki. Megpróbáltam megmagyarázni, hogy mit is érzek még mindig az apja iránt.  Persze nem bírtam ki könnyek nélkül.
Teljesen megváltoztam, mióta találkoztam a Cullen családdal. Először is képes vagyok valakihez kötődni, még ha ezt nem is, vagy csak nehezen tudom kimutatni. Aztán szerelmes lettem, ami szintén elképzelhetetlennek tűnt még régen. És végül van egy csodálatos lányom. Aki a történet végeztével megölelt és azt mondta:

- Szeretlek anya. De remélem azért apát hazaengeded, szeretném megismerni – szorosan magamhoz öleltem és egy puszit nyomtam az arcára.
Nem tudtam mit válaszolni. Még mindig mérges voltam rá, de közben szerettem is, és mégiscsak itt van a családja, a lánya.
Így csak bólintottam egy aprót. Eltűrtem egy kósza tincsét a füle mögé.
Meg akartam érteni a pontos okot, hogy miért is akadt így ki Renesmee, miért hozta szóba az apját. Sejtettem, hogy ha megkérdezem Rosaliet, ő úgy sem mondana semmit. Vagy legalábbis nem sok mindent. Gyanítottam, hogy esetleg ő mondhatott valamit neki, de nem akarta az agyam ezt a variációt elfogadni, mivel úgy szerette Renesmee-t, mintha a sajátja lenne… Viszont, ha ellenem beszél, akkor talán el is tudja tőlem venni…

- Kicsim. Szeretnék kérdezni valamit. Őszintén felelj, rendben? – bólintott egy aprót, de nem vette el a fejét a vállamról. – Miért érdekelt most így hirtelen, hogy ki az apukád?
- Mert… - szemembe nézett – Rose néni mesélte, hogy szeretett volna ő is egy kisbabát, de neki nem lehet. Meg hogy biztos Emmett bácsi is olyan jó apuka lenne, mint az enyém. És akkor eszembe jutott, hogy Danielt, mindig Dan bácsinak hívtam és te nem szóltál érte, hogy miért nem apának hívom. Meg ő sem. Aztán Alice néni mondta, hogy a testvére bánhatja, hogy nem látja a lányát felnőni. Meg ugye bár, meséltek nekem a nagyiék is sokat a fiukról, aki elment. Azt mondták, a hajamat és a szememet tőle örököltem. És ugyebár Dan bácsinak nem zöld a szeme. Érted?
- Nagyon okos vagy, Kincsem. Ezt is biztos, hogy Tőle örökölted – megsimogattam az arcát.
- De egy valamit nem értek, anya – összeráncolta a szemöldökét.
- Mit?
- Hogy ha szereted apát, és ő is téged, már pedig Alice néni azt hajtogatta, hogy ő nagyon szeret téged, akkor miért vagy együtt Dan bácsival?
- Ez… Tudod, van olyan, amikor nem csak magadra kell gondolnod, ha másnak jót tudsz tenni, akkor azt kell megtenned, hogy más is boldog lehessen… – még akkor is, ha a szíved ellenkezik miatta. – de ezt már csak magamban fejeztem be.

Lassan kortyolgattam a narancslevet. Daniel vadászni ment, a többieket meg most nem akartam látni. Vágytam egy kis magányra.
Nem.
Igazából valami pörgésre vágytam. Éreztem, hogy az adrenalin száguldani kezd az ereimben, már csak a gondolatára is a veszélynek, izgalomnak. Hiányzik a szervezetemnek az edzés, a mozgás, a harc, az izgalom. Mióta megszültem Renesmee-t, nem sokszor kellett harcolnom. Talán csak egy-két alkalommal.
Az Edwarddal való elválást leszámítva.
Felhörpintettem az utolsó kortyokat és elindultam a nagy házba. A nappaliban égett a villany, a bejárati ajtó nyitva volt, így halkan bementem. Tudtam, hogy megérzik úgy is a jelenlétem így nem szólaltam meg. Minek beszéljek feleslegesen. Az étkezőből jöttek ki hangfoszlányok, tehát arra vettem az irányt. Két-három lépésre az ajtótól, viszont megálltam. Megállított a mondatfoszlány, amit elkaptam.

- … itt lesznek a közelben, ellenőrizni kell valakiket megint. Azt írja mindig őt küldi el, mivel hallja, ha valaki hazudik, vagy titkol valamit. Jane és Demetri szokott vele menni általában – Tessék? – Szívesen meglátogatna minket, de Demetrit nem olyan könnyű lerázni, mivel nyomkövető képessége van. Jane pedig ravasz – Jazz hangját hallottam.
- Bella nem igazán örülne a látogatásának. Most mi van? Mindig azt mondja, hogy nem akarja többet látni.
- Mert haragszik még. De ha meglátnák egymást, le merem fogadni, hogy nem esnének egymásnak – Alice csilingelő hangján hallani lehetett, hogy mosolyog.
- Én viszont azt remélem, hogy igen – szólalt meg Emmett. Megismertem az öblös, mély hangját.
- De olyan régen láttuk őt. Biztos vagyok benne, hogy a lányára is kíváncsi. Majdnem két éve ment el… A többieket pedig le tudja rázni. Edward okos…
Ekkor bizonyosodhattam meg róla, hogy kiről beszélnek. Papír suhogását hallottam és hogy valaki írni kezd. Minek írnak… levelet? Beszélnek vele. Tartják vele a kapcsolatot. Az én tudtomon kívül.
Elöntött ismételten az adrenalin és berontottam  az étkezőbe. Minden szem rám tapadt egy pillanaton belül.
- Bella…
- Hallgass! – emeltem fel a kezem. – Eltitkoltátok előlem, hogy írogattok neki! Mióta megy ez az egész? Beszéljetek! – emelkedett meg a hangom, mert nem akartak beszélni.
- Mióta elment – vallotta be Esme.
- Miért nem mondtátok el?
- Miért tettük volna? Edward a testvérünk, a családtagunk. Ha akarunk beszélünk vele. Nem tilthatod meg nekünk. Te itt semmit sem tilthatsz meg! – állt meg csípőre tett kézzel Rosalie.
- Rose!
- Csak azért vagy még mindig itt, mert Edward felcsinált és megszülted Renesmee-t. Ha ő nem lenne, már régen kiraktunk volna. Már megmondtam, hogy…
Rávillantottam a szemeimet. Láttam rajta, hogy meginog az határozottsága.
- Ha ez a kívánságod, akár már holnap elmehetünk Renesmeevel. Csak van egy bökkenő. Egyedül te akarod ezt. Szóval? – vissza néztem Jasper szemeibe. Ő nála volt a toll és előtte a papír. Tőle akartam a választ.
- Ő írt először, hogy mi van veled. Megakartuk mutatni, de azt írta, nem váltatok el éppen kellemesen, inkább jobb lenne, ha nem tudnál róla – láttam a megbánást a szemeiben.

Egy emlékkép suhant át az agyamon.
Egyik reggel, a ház fele jövet elhoztam az aznapi postát. Leginkább számlák voltak, meg reklámújságok. A napi hírlapot is most hozták. Tovább akartam rajta haladni de megragadta a tekintetem a címlapon szereplő szöveg: „Újabb gyilkosság Seattle-ben. Három fiatalt öltek meg egy sikátorban. A rendőrség szerint egy sorozatgyilkos garázdálkodik a városban…” Ez, ebben a hónapban már a hatodik ilyen cím. Nekem furának tűnik ez az egész. Vagy csak kezdek paranoiássá válni?
A veranda lépcsőjére értem, mikor megakadt a kezem egy nehéz borítékban. Kinyitottam az ajtót és megfordítottam a borítékot. Egy régi, vörös pecsét volt a másik oldalán.
Nem láttam sokáig, mert a következő pillanatban egy kéz kikapta a kezemből, nem tudtam megnézni pontosan, de az agyamnak ismerős volt a jel, a formája. Szóhoz sem jutottam, a kéz tulajdonosa, személy szerint Alice, már el is viharzott egy mosoly kíséretében. Aztán jött Carlisle, hogy szeretne velem beszélni. Utána pedig kiment a fejemből.

Most már tudom honnan volt ismerős a jel. A Volturi pecsétje volt az. Az asztalon hevert egy hasonló boríték, ezzel a pecséttel.
- Becsaptatok – jegyeztem meg halkan. Nem jött ki több hang a torkomon. Nem akartam elhinni mindezt. Azok, akikre az életemet is rábíztam volna, aki mellettem volt az elejétől kezdve… becsapott.
- Ezt elkerülhettük volna, ha…
- … ha elmondjátok már az elején. Mi mindenről tud? Tudja, hogy lánya született? Hogy éjszakákat sírtam át miatta? Vagy, hogy még mindig fáj a hiánya, és bánom, hogy olyan hülye voltam? Hogy itt lakik Daniel, vagy hogy együtt vagyunk? Aro is tudja legalább már ezeket? Készülhetünk a látogatásukra is már? – egyre magasabbra emelkedett a hangom. Alig tudtam magamon uralkodni. Éreztem, hogy az adrenalin szintem egyre csak nő. A kezem remegett és vörös köd borult lassan az agyamra.
- Titokban tartja. Bella, nem tagadhattuk meg a kérését.
- De az enyémet megtagadhattátok, igaz?
Néma csend telepedett az ebédlőre. Láttam, hogy kezdik belátni, ez nekem mennyire fáj. Lehalkítottam a hangomat.
- Renesmee is tudja? – megráztak a fejüket. – Rendben. Ha lehet, ez…. – Valóban el akarom előle titkolni, hogy érdeklődik utána az apja? És őt elakartam titkolni az apja elől?
- Természetesen titokban marad. Edward is ezt szerette volna, és mi is úgy gondoltuk, hogy talán jobb, ha erről csak mi tudunk egyelőre – jött felém Esme, és megfogta  kezemet. Szemeibe nézve már el is szállt a haragom. Jazz keze szerintem jobban benne van a dologban, mint Esme jelenléte.

Aznap délután mivel Esme nem volt otthon – így nem volt, aki megállítson minket – tartottunk egy kis erő versenyt. Carlisle dolgozni volt, Renesmee-t Rosalie-ra bíztam, hogy ne lásson minket. Nem akartam megijeszteni, vagy elrettenteni.
Alice állt velem szemben. Jasper aggódva és kíváncsian nézett minket. Emmett nagyon vigyorgott, karba font kezekkel nézett egyikünkre, majd másikunkra. Alicere függesztettem tekintetem. Leeresztettem a körém font pajzsot. Hagytam, hogy előre lássa tetteimet. Elhomályosult a tekintete és a következő pillanatban támadtam. Természetesen simán kitért előlem egy oldalra lépéssel. Felfutottam egy fa törzsén és hátra szaltóval mögé kerültem. Megfogtam a jobb vállát, ő átfordult a karom alatt és hátracsavarta azt.
- Ne hagyd magad. Úgy nem ér – mondta a fülem mellett közvetlenül.
- Nem akarok fájdalmat okozni neked.
- Most rólad van szó. Ne játssz tovább.
Felemeltem a pajzsomat, és átengedtem magam a vadász énemnek. Kifordultam a szorításából, de meglökött, így nekiestem egy fának. A következő pillanatban egy másik fatörzsön landolt és levigyorgott rám. Viszonoztam a mosolyt, nekifutásból felugrottam a fára. Próbált feljebb jutni, elkaptam a bokáját és földhöz vágtam. Halkan felsikkantott, nagy porfelhőt keverve maga köré. Láttam, hogy Jasper elindul, de akkor Alice felpattant és elé állt. Tekintetembe fúrta az övét testvérem. Felemelt kezekkel védekeztem.
- Ő kérte – morrant egyet, magához húzta Alice-t és megcsókolta.
Leolvadt a mosoly az arcomról. Egyre jobban fáj Edward hiánya. Nem csak az, hogy fizikailag nincs itt. Olyan mintha egy darabom, egy részem hiányozna, ment volna el. Nincs több erőm rejtegetni. Sem más, sem pedig magam elől. Mióta elmeséltem a történetünket Renesmee-nek, képtelen vagyok nem beismerni magamnak az igazat. Nem hazudhatok tovább magamnak is.
Emmett észrevette rajtam és óvatosan oldalba lökte Jaspert. Megköszörülte a torkát, viszont megráztam a fejem,  felemeltem a kezem, mielőtt megszólalt volna.

- Pontatlanok az ütéseid. Koordinálatlan vagy.
Felfüggesztettük a harcot, inkább Jasper próbál visszarázni a formámba. Régen is ő segített, vagy látott el tanácsokkal. De már az idegeimre megy.
Egy hete folyamatosan ezt csináljuk. A múlt heti bemelegítésektől, tornától, futástól még mindig izomlázam van. Amit nem értek, hogyan lehetséges, mikor másképp működik a szervezetem, mint egy emberé… legalábbis részben.
Miután Carlisle, és Esme elmegy itthonról, azonnal nekiállunk. Én éjszakánként is kiszoktam jönni futni, vagy a házunkban csinálok gyakorlatokat, mikor Renesmee már alszik, vagy éppen esik az eső kint.
Daniel is szokott segíteni a nyújtásokban. Így legalább van kifogásom, hogy miért nem fekszem le vele. De nem halaszthatom örökké. Nem húzhatom tovább. Meg kell vele beszélnem a dolgokat. Azt érdemelné, nem ezt.
- Pontosabban!
- Nem megy ennél jobban – zihálva rogytam le a porba. Patakokban folyt rólam az izzadság. Nem gondoltam volna, hogy egy fél vámpír is ennyire megtud izzadni.
- Állj fel! – felemeltem a fejem és felnéztem a fölöttem ácsorgó férfira. Arany szemeivel bámult vissza rám. – Bár nem értem, hogy miért akarsz ennyire formában maradni, de te kérted, hogy ne hagyjalak pihenni. Az ellenség sem fog kegyelmezni.
- De te nem vagy az ellenségem. Nem akarok elpunnyadni. Kijöttem a formából – motyogtam az orrom alatt a végét.
- Vagy csak Edward miatt csinálod. Hogy kitekerhesd a nyakát, mire visszajön – hitetlenkedve néztem fel rá.
- Nem tenném meg.
Válaszul felvonta az egyik szemöldökét.
- Mami! – csapódott a bejárati ajtó és egy kislány rohant le a verandáról. Felé fordítottam a fejem és megpróbáltam felállni, de összecsuklottam. – Mami! – váltott kétségbeesetté a hangja.
Jazz alám nyúlt.
- Jól vagyok kicsim – de a hangom elárult. Elemi erővel éreztem a fájdalmaim, minden sejtem helyével, helyzetével tisztában voltam. Összemosódott előttem a világ. Pislognom kellett, hogy helyre álljanak a dolgok. Belemarkoltam Jazz ingébe.
- Mikor ittál utoljára? – kérdezte halkan.
- Nem tudom. Elfogyott a vér a hűtőmből és elfelejtettem szólni, hogy még kellene. Több dolog elvonta a figyelmem.
- Mikor fogyott el?
- Egy hónapja – felszisszent.
- Eléggé rövid akkor a memóriád. Vér nélkül nem tudsz edzeni.
- Fogj akkor egy szarvast – köptem felé foghegyről.
- Az nem elég – felkapott a karjába és elindult a nagy ház felé. Közben elért minket a lányom, így még halkabban folytattuk a beszélgetést.
- Hívd fel apát, hogy hozzon vért.
- Jobbat tudok. Szólok Esmének, hogy hazafelé hozzon. Régen hívtad apának – mosolygott le rám. Csak fél mosolyt sikerült kipréselnem magamból. A vállára hajtottam a fejem és lehunytam szemeim. Utolért a fájdalom, idegesség és fáradtság.
- Alhatok egy kicsit? – el kellett nyomnom egy ásítást.
- Mikor…?
- Hagyjuk… Renesmee?
- Itt vagyok, Mami – lenyújtottam a kezem felé.
- Velem maradsz?
- Persze mami. Majd én vigyázom az álmod.
Még egy mosolyra bírta az energiám, aztán elvesztettem a fonalat a külvilággal.

Nem tudom, hogy napok, órák, vagy hetek teltek-e el, mióta elaludtam. Bársonyt éreztem a kezem alatt, a napsugarakat az arcomon. Átfordultam a másik oldalamra… aztán leestem az ágyról. A kezem bevertem az éjjeliszekrény szélébe. Valaki nevetni kezdett tőlem körülbelül egy méternyire, jobbra. Kinyitottam a szemem és egy fehér fallal találtam szemben magam. Feltoltam magam a kezemmel, kibújtam a rám tekeredett takaróból és felpillantottam az ágyra. Renesmee ült ott, egy párna volt az ölében és engem nézett mosolyogva. Cinkos vigyor lett az arcomon és egy szempillantás alatt felugrottam, rajta landolva. Sikkantott egyet és hátra dőlt az ágyon. Megtámaszkodtam két kezemmel az oldalánál, majd csiklandozni kezdtem a bordáinál. Ezt kiskorában is mindig szerette és vidámabb lett tőle.
- Ne! Mami! Hagyd abba!
- Csak, ha megígéred, hogy nem nevetsz ki többet!
- Nem nevetlek ki többet! Csak…hagyd…abba!
Vele együtt nevettem én is. Áthelyeztem a súlyomat a bal alkaromra és kisimítottam egy tincset az arcából.
- Jól érzed magad, anya?
- Remekül, kicsim. Mennyi ideig aludtam?
- Másfél napig. De utána Jasper még álomban tartott pár óráig.
- És azt miért csinálta?
- Hogy meggyógyulj – az a pillantás, ahogy felnézett rám… Senki szemében nem láttam még ennyi szeretetet, féltést és kíváncsiságot. Lehajoltam hozzá, ajkaimat a homlokához szorítva.
Kár, hogy nem sokat segített rajtam az altatás.

Később lefürödtem, Renesmee elment ebédelni. Éppen kiléptem a fürdőből, mikor a bejárati ajtó is csukódott. Nem tudom miért, de egy pillanatig felébredt bennem a remény, hogy talán a szoba tulajdonosa lépett be rajta. Mégsem. Csak Daniel volt az.
- Szia! Hoztam neked vért. Most lett megmelegítve.
- Tedd csak le. Köszi – megtöröltem egy törölközővel a hajam és kiterítettem a szék hátára.
- Hogy hogy itt vagy?
- Itt lakik a családom.
- Nem úgy értem. Ebben a szobában – próbáltam titkolni, de éreztem a hangjában a számonkérést és féltékenységet.
- Jasper ide hozott be – megrántottam a vállam és leültem az ágyra. Önkéntelenül is végigsimítottam az ágyhuzaton.
- Idd meg, még meleg.
Feszült volt a levegő. Mind a ketten tudtuk, hogy most kell megtörténnie a bezélgetésnek. Itt a vége. Felhajtottam a vér felét.
- Renesmee hol van?
- Elmentek vele sétálni. Emmett, meg a szöszi. Alicék vadásznak. A felnőttek meg Carlisle munkahelyén.
- Szóval egyedül vagyunk?
Bólintott. Felsóhajtottam. Összeráncolta a homlokát. Kezdjük el…
- Beszélnünk kell…

Edward

Fél év. Hat hónap. Huszonhat hét. Száznyolcvankettő nap. Négyezer-háromszázhatvannyolc óra. Kettőmillió-hatszázhúszezer-nyolcvan perc.
Még ennyit kell kibírnom. Csak ennyi van vissza. Ennyi választ el attól, hogy újra a családommal legyek. Ennyi választ el attól, hogy újra lássam Bellát… Vagy éppen attól választ el, hogy meghaljak. Még a halál is kellemesebb lesz, mint még egy perc, amit nélküle töltök el. Meg persze a lányom nélkül. Akit még nem is láttam, akiről csak annyit tudok, amennyit a többiek meséltek.

Ismételten az ágyamon fekszem a zárkámban. Lassan szokásommá válik a fekvés.
Új szobát kaptam. Pontosabban kaptunk. Mivel az enyém kicsi lett volna kettőnknek, így én költöztem hozzá. Amit nem értek, hogy miért is, amikor nem vagyunk szerelmesek. Legalábbis én nem ő belé. Fagyott szívem másért dobog.

Fél év. Mosolyra húzódnak ajkaim. Már csak ennyit kell kibírnom.